Én is hasonlót írtam pár éve; azt, hogy Herbert esetében a történet és a cselekmény a másodlagos, az elsődlesegesek a karakterek, a belső gondolatok, motivációk - és ez nemcsak a Dűnére igaz, hanem pl. a Lélekvadász c. művére is, amit ajánlok mindenkinek, aki még nem olvasta volna.

 

Ott van pl. Liet halála is - hiába mutatták meg a "történetileg" a minisorozatban, azt a drámát nem láhet érdemben visszaadni, ahogy a regénybne le van írva, annak ábrázolását, hogy misztikus módon, de Liet érzi a halála közeledtét és magát a pillanatot is. Emellé társulnak még az elméjében lejátszódó jelenetek, az apjával való kapcsolata, amik összefonódnak a külvilággal.

 

S egyértek, Hawat halála és búcsúja... Ahogy a csalárd tűt felmutatja és Paul érzi kifutni belőle az életet....

 

A másik, szintén feszültséggel teli pillanat, amit nem tudom, hogy tudnának érdemben visszaadni egyszer rendesen.

 

"A Császár elfordult, ránézett Fenring grófra. A gróf visszanézett rá – egy szürke és egy zöld szempár pillantása találkozott. A gondolat félreérthetetlenül ott volt közöttük, hiszen olyan régóta ismerték már egymást, hogy egy pillantás is elég volt a megértéshez.

Öld meg nekem ezt a sehonnait, mondta a Császár pillantása. Ez az Atreides fiatal és leleményes, tudom, de kifárasztotta már a küzdelem, és veled amúgy sem tudna elbánni. Hívd ki most… tudod a módját. Öld meg!

Fenring feje megmozdult, csigalassúsággal elfordult, amíg szembe nem nézett Paullal.

     – Rajta! – sziszegte a Császár.

A gróf figyelme Paulra összpontosult, Bene Gesserit-módon nézte, ahogy az asszonya, Lady Margot tanította, és látta ebben az ifjú Atreidesben a titokzatosságot, a lappangó nagyságot.

     Megölhetném, gondolta Fenring – és tudta, hogy ez az igazság.

Tulajdon, rejtett mélységeiben megmoccant most valami, ami visszatartotta a grófot. Egy rövidke pillanatra, homályosan megpillantotta magában azt, ami előnyhöz juttatta volna Paullal szemben: a rejtőzködés képességét, a személyiség és az indítékok minden emberi szem számára áthatolhatatlan álcázását.

     Paul, aki valamennyire felfogta ezt abból, ahogyan az egész jövőkép viharos tengerként forrongott e körül a pillanat körül, most végre megértette, miért nem látta meg soha Fenringet egyik jövőlátomás szövedékében sem. Fenring egyike volt a lehetett volnáknak, a kis híján Kwisatz Haderachoknak – de megnyomorította a genetikai struktúra egy aprócska hibája, és egész tehetsége csak a rejtőzködésben, a belső elzárkózásban koncentrálódott. Mélységes részvét öntötte el Pault, most először érzett igazi testvériséget másvalakivel.

     Fenring olvasott Paul érzéseiben. Megszólalt:

     – Felség, nemet kell mondanom.

IV. Shaddamot elöntötte az indulat. Két rövid lépést tett a többiek között Fenring felé, és keményen arcul csapta.

A gróf arcát sötét pír öntötte el. Farkasszemet nézett a Császárral, aztán szándékoltan szenvtelen hangon szólalt meg:

     – Barátok vagyunk, Felség. Amit most teszek, azt barátságból teszem. Elfelejtem, hogy megütöttél."

 

Ott van pl. a második mini, ami szerintem jobban sikeredett, mint az első, mégis-mégis... Ott van az a fantasztikus érzelmi töltetű beszélgetés Paul és Idaho között, amikor a lehulló Holdakról és a jövőről beszélgetnek, Csani hiányának érzete tombol benne, erre a filmben a vége felé megcsókolja Irulant. WTF?

___________________________

 

Beszéltem közben a Szukits Kiadóval, és jó híreim vannak. Továbbra is tervezik kiadni a Heisenberg szemét, illetve nagy örömömre fordítás alatt áll a Destination: Void sorozat első kötete is. :)