Hogy jön ide a packing? De tényleg...? Az több, mint 70 éve volt, ráadásul egy egészen kivételes történelmi korban zajlott, amikor Amerika éppen átlábalt a gazdasági válságon (ennek tényezői voltak egyébként a packing alapkérdései, mivel a SC megtorpedózta egy sor intézkedését a New Deal-nek, némiképp hasonlatosan a Bokros-csomag megfaragásához), és lassan fel kellett készülnie egy újabb világháborúra. Valamint nem a SC hatáskörére, hanem létszámára vonatkozott elsősorban, és bár elnöki győzelemnek tűnt, voltaképpen megbukott, mert nem volt alkalmas a Fehér Ház akaratának átvitelére a bíráskodásba.  

 

Montesquieu ne lett volna aktuál... Jaj. Ez volt a filozófiatörténeti szakterületem. A törvényhozó és a végrehajtó közti határozott különbségtétel ott született meg, ahol a végrehajtó a király volt. A törvényhozó pedig a nemesi parlament (Franciaország) vagy az angol House of Commons. Ugyanez jellemző az elnöki rendszerekre, ahol az elnököt közvetlenül választják.

 

Ebben egyetértünk: tényleg jaj.

 

Mitől és miért lett volna az? Miféle napi, jelenidejű, aktuális politikai érdek szólt tételenek kifejtése mellett? Miféle erők mozogtak akkor Franciaországban, amelyek arra utaltak volna, hogy küszöbön áll egy olyan politikai fordulat, amely megszünteti a központosított államhatalmat? (M. 30 évvel a forradalom előtt meghalt...) Milyen egyéni érdeke (aktualitás) inspirálhatta őt, hacsak nem az, hogy felvilágosodott férfiú volt (mint a mi Széchenyink), aki átlépett osztálykorlátain és saját rendjében ismerte fel a fejlődés legfőbb akadályát?

 

És hogy jön ide az elnöki rendszer, mint csizma az asztalra? (A Győr nagyon jó kézilabdacsapat, de a mákostészta porcukorral jobb - nagyjából ez a logikai kapocs) Ezt a mondatodat, csakis a kapkodás jelének lehet tekinteni.  Montesquieu korában mindenütt Európában a monarcha volt a végrehajtó hatalom feje, de a legtöbb helyen a törvényhozás kezdett elkülönülni tőle, csíráiban, sőt, közepesen kifejlett szinten még Magyarországon is. Mit akartál tehát ezzel mondani? Az általad óvatosan "határozott különbségtétel"-nek nevezett hatalommegosztási elv már Locke-nél felmerül (társadalmi szerződés), tehát nem francia találmány.

 

Mondj konkrét példát arra, hogy egy parlamenti többséggel rendelkező kormány nem kapta meg a parlamenti többség igen szavazatát valamely intézkedéséhez. Én hirtelenjében nem tudnék ilyet mondani Európában. 

  

Seregnyit lehet mondani. Olaszország több tucatszor kényszerült új választásra azért, mert a kormányzó erő mögötti parlamenti támogatás elfogyott, japánról aztán ne is beszéljünk. De ha megnézed a mai belga, olasz vagy írországi helyzetet, a 10 évvel ezelőtti holland krízist, a tavalyi csehet és romániait, akkor magad is rádöbbenhetsz arra a felismerésre, hogy a választásokon megszerzett többség a ciklus során nagyon könnyen el tud olvadni vagy egy része szembe tud kerülni a kormányfővel, így hát nem is nagyon értem, hogy erről te miért nem hallottál.

 

El kell oszlatnom azt a hamis képzetet is, melyet kártékonyan és demokratához méltatlanul terjesztesz, hogy a parlamenti többségek "szavazógépként" működnek. Ez nem igaz. Legfeljebb csak olykori látszat, és leginkább Magyarországon az. "Rendes" demokráciákban a parlamenti döntéseket (szavazás) egyeztetések, erőfelmérések, alkuk, konzultációk, hatástanulmányok előzik meg, melynek során megkérdezik a független hatalmi tényezőket is, sőt: akár a közvéleményt is megszondázzák egy-egy javaslat fogadtatásáról. Ennek nyomán alakul ki a végleges tervezet, amelyet szavazásra bocsátanak, és általában el is tudnak fogadtatni. Ennek volt iskoldapéldája (le a kalappal a németek előtt) a 2005-ös csomagterv.

 

Nem igaz tehát, hogy a képviselők és a törvényhozás a kormány szavazógépei. (Ha tényleg jól ismered Washingtont, akkor tuodhatod, hogy a WH napi ahrcokat vív a kongresszusban saját képviselőinek szavazataiért is). Csak akkor válik a rendszer szavazógéppé (Oroszország, Belarusz) ha úgy működtetik (akarati, voluntarista módon és napi érdekekre pillantva csupán), de középtávon valószínűleg, hosszabb távon pedig szinte biztosan bukáshoz vezet az ilyen politika. Például, amikor a kormánypártok és az ellenzék között az egyeztetés minimumát sem látjuk. Abból sosem sül ki jó.

 

Miért érzékeli vajon mégis így a társadalomtudós? Talán azért, mert nem vette észre, hogy Magyarország súlyos víziódeficitben szenved. 1990 óta egyetlen vezető politikusonk (miniszterelnök, államfő, bárki) nem állt a társadalom elé egy hosszútávú programmal, olyannal, amihez az összes politikai erő ámogatását kérhette volna és ami köré nemzeti egységet lehetett volna szervezni több cikluson át. Nem is volt ez célja senkinek (noha az államfőknek szerintem kifejezett feladata lett volna), nem is jöttek létre azok a gondolkodó-tervező központok, ahonnan ilyen impulzusok érték volna a politikát. Ily módon a magyar parlamenti politika minden elemében aktuális, napi, rövidtávú, túlélő jellegű.

 

A társadalomtudós leragadt a napi hírek mögött megbúvó napi politikai érdekek felnagyításának módszere mellett, megnehezítve ezzel a tisztánlátást, az áttekintést, a folyamatok érzékelését és a fontos társadalmi célok megjelölését.