A személyes szférám az oktatás és a művészetek, főleg az irodalom. A sajtót társadalomtudósként tartom kiemelten fontosnak a demokrácia szempontjából. (Ezzel nem vagyok egyedül). 

 

A két szék között metaforát értem persze, de gondolj bele, mennyire abszurd. 

 

Tegyük fel, hogy autonóm embernek tekinted magad (gondolom, annak). Képzeld el, hogy van itt két polidilis csapat. Az egyik mindig azt mondja, hogy x, amire a másik azt mondja, hogy y, és y mindig valami rondaság. És ez így megy.

 

Ebbe a játékba szórakozásból éppen be lehet szállni (ki tud nagyobb x-et és y-t mondani), de alapvetően -- minek?

 

A te "két szék" metaforád nekem azt sugallja, mintha két ilyen csapat között kellene választanod ahhoz, hogy egyáltalán megszólalj, és mindig azt kell mondanod, amit a csapatod mond. Hol itt az autonómia?

 

Én csak azok szemében vagyok középen, akik szerint van olyan, hogy "középen". Nem is használtam magamra ezt a kifejezést soha. Én értékrendszeremet tekintve baloldali liberális vagyok (és teljesen abszurdnak tartottam, hogy Veiszer Alinda például a szememre veti, hogy ezt csak így kijelentem magamról).

 

Ha van az értékeknek valamilyen koordináta-rendszere, abban én egyáltalán nem az origóban állok. 

 

A politikusainkat viszont az állampolgárok megbízottjainak tekintem. Nyilván én is az állampolgárok közé tartozom. Ebben a minőségemben nyilvánítok véleményt arról, amit látok. Lesz, aki egyetért velem, lesz, aki nem.

 

Aki a magyar játszmában akar részt venni (drukker és ellendrukker), azt mindig idegesíteni fogom, mert az adott játszmában rövid távon semmit nem ér, ha valaki általában a szabályokról beszél, nem pedig a bíró kurva anyját vagy a túloldali csapatot szidja. Nagyon jellemző, hogy -- már ami visszajelzést kapok -- kétféle ember ad a szavamra. Egyrészt a külföldön élő magyarok, akik az egész magyar játszmát őrültségnek, abszurditásnak és az országra károsnak látják. (A külföldiek is ide tartoznak, de kevés külföldit izgat,mi van Magyarországon.)

 

Régebben mindig azzal kezdtem a cikkeimet, hogy milyen országot szeretnék a gyerekemnek. Ez nagyon korrekt módon kifejezi, hogy mi érdekel: az érdekel, hogy abból, ami most van, 10-15 éves távlatban mi lehet.

 

Az, hogy holnap tüntetnek-e Orbán ellen, nem nagyon izgat, bár néha persze elkap a hév (de olyankor nem veszem magam komolyan). Az se izgat különösebben, hogy 2018-ban ki nyeri a választásokat. Az izgat, hogy a következő 8-10 évben mi és milyen irányban változhat meg Magyarországon. Az izgat, hogy milyen pártok lesznek 2018-ban, és mit fognak képviselni, milyen hangnemben. És hogy annak, ami jelenleg történik, ezen a (társadalomtudományi szempontból rendkívül rövid) távon milyen következményei lehetnek. Pl. erősítheti-e a szélsőjobbot, kialakulhat-e egy új, szakszervezet-alapú baloldal, megjelenik-e a színen egy mérsékelt, liberális-konzervatív párt. 

 

Ugyanezt mondhatnám a gazdasági fejlődésről is, de ahhoz nem értek, úgyhogy ebben a kérdésben nem is szoktam megnyilvánulni. 

 

Ezért írtam, hogy ami rövid távon borzalmas (amit pl. most Orbánék elkövetnek), az hosszabb távon még beválhat. Akár még a nyugdíjpénztárak államosítása is (bár önmagában ez biztos nem oldja meg a nyugdíj-problémát). Ugyanez vonatkozik az Alkotmánybíróság egyszeri megfegyelmezésére (mert, könyörgöm, gondolj vissza a 2008-as népszavazásra, amelyet az Alkotmánybíróság, vezette Bihari Mihály, tett lehetővé). 

 

A sajtószabadság megkurtítása viszont súlyos dolog, mert nem egyszeri, hanem tartósan romló helyzetet eredményez. Ráadásul valami olyasmit rombol visszavonhatatlanul, aminek amúgy is elég ingatagok az alapjai -- igazán komoly sajtó nincs Magyarországon, mert nincs pénz tényfeltáró újságírásra, plusz a hirdetők jelenleg is befenyíthetik a sajtótermékeket. Az elmúlt két évben kezdett kialakulni egy olyan sajtó, amelyik tényleg független, még ha nem is nagyon bátor, és kialakult egy valódi hírverseny.

 

Ha ezt egy állami szájbab*ssal egészítjük ki, a "tájékozott állampolgár" eszményét gyakorlatilag lehúzhatjuk a klotyón. 

 

Ugyanilyen súlyos, ha az alkotmányban olyan közjogi alapokat betonoznak be, amelyek (szerintem) egy a jelenleginél elviselhetetlenebb országhoz vezetnek. Ezt azonban nem tudom megítélni, mivel még csak egy darab papírt láttunk, aminek a státusa bizonytalan.

 

Úgy gondoljátok, naív vagyok, lehet, hogy az vagyok (amennyiben a tit-for-tat játszmában először mindig a kooperatív viselkedést választom, mert evolúciósan ez vezet a civilizáció fejlődéséhez -- pindiy elmagyarázza, ő matematikus, szakirodalom: Robert Axelrod).

 

De a fő baj velem nem ez. A fő baj az, hogy mondjuk 2006-ban a választások előtt azt írom, hogy senki nem tudja, mire adja a felhatalmazását, a pártok (beleértve Gyurcsányt és az SZDSZ-t) nem merik megmondani, hogy megszorításokra készülnek, pedig társadalmi támogatás nélkül kurvára nem fog menni. 

 

Odafigyel erre akkor bárki? Dehogy. Hiszen mindenki azon izgul, hogy ki nyeri a választást. 

Veszi valaki a fáradságot magának, hogy mondjuk 2008-ban visszagondoljon rá, hogy mit írtam 2006-ban a választások előtt? Dehogy. A publicisztika egynapos műfaj. 

 

 

Most a választások előtt azt írom, hogy a Fidesz kétharmadának lehetnek jó következményei is (és rosszak is), és ez jelentős mértékben Orbán személyétől függ. Megjósolom, hogy a Jobbik támogatottsága csökkenni fog. Emlékszik erre valaki? Nem, mert bekövetkezett (az önkormányzati választáson). Megjósolom, hogy az alkotmánybíróság be fog tenni a Fidesznek. Emlékszik erre valaki? Igen, mert a Fidesz túljárt az alkotmánybíróság eszén (egyelőre). Megjósolom, hogy csendesen államosítani fognak, ami bizonyos esetekben a szanálást jelenti, és nem feltétlen baj (pl. önkormányzati feladatok). Bekövetkezett? A közoktatási tv. alapos tanulmányozása mutatja, hogy bizony, ez az irány. Emlékszik erre valaki? Nem, mert mindenkit a NENYI izgat -- amin az egész ország röhög, tehát ugyan miért izgalmas? 

Megírtam azt is, hogy Orbán majd azt állítja, hogy ő maga a népfelség, és ez felülír mindent. Ez is bekövetkezett. Tehát erre se emlékszik senki (mármint hogy megírtam). Azt is írtam, hogy két ellenszere van Orbánnak: az agresszívan szabad sajtó, és az, ha a pártok megtalálják a maguk "zembereit", minekutána nehéz lesz azt állítani, hogy mindenki Orbánnak zembere, és Orbán mindenki zembere. 

 

 

Nem az a baj velem, hogy túl impresszionista vagyok. Az a baj velem, hogy nem indulati és érzelmi alapon, nem impresszionisztikusan gondolkodom, hanem társadalomtudósként. Folyamatokban. És a politikailag felizgatott olvasótábor a regritkább esetben kíváncsi folyamatokra. És amikor tévedek -- ahogy Gyurcsány esetében tévedtem, mert nem láttam azt a hosszú távú folyamatot, ami _a párton belül_ zajlik -- , akkor nem veszik észre, hogy _ebben_ tévedtem, nem pedig abban, hogy mondjuk Gyurcsány rendes ember-e.