Igen, valóban jellemző volt haláláig Kantra a szó nemes értelmében vett jóhiszeműség, humanitás, a remény, ill. a benne való hit. Számomra azonban (és szerintem nem vagyok ezzel egyedül) épp ez tűnik árulkodónak: szemlátomást tartja magát egy régi hagyományhoz, a világ teleologikus berendezésének gondolatához, posztulálja Isten létét és a lélek halhatatlanságát, miközben egyre inkább szembesül azokkal a paradoxonokkal, kétségekkel, amelyek ellenére mégis igyekezett mindenben "meglátni a jót, vagy legalábbis kimagyarázni és megtalálni a kompromisszumot" bennük. Élete vége felé sokkal reálisabban látta az emberi természet mélységeit. (Lehet, hogy a pesszimista szó félrevezető itt. Maradjunk a reálisnál.) Egy kései"  (talán a legkésőbbi? ezt nem tudom), 1791-ben megjelent művének címe meglehetősen "beszédes": Az emberi természetben lakozó gyökeres rosszról.

A "tévedés kockázatával" azon a véleményen vagyok, hogy Kant túlságosan humanista volt ahhoz, hogy le merje vonni azokat a végső konzekvenciákat, radikálisan leszámoljon azokkal az illúziókkal (beleértve a vallást is), amiket megtesz helyette a kortárs de Sade márki és később majd Schopenhauer, Nietzsche, a francia egzisztencialisták és mások...

Egy dolgozat ezzel kapcsolatban:

http://phil.elte.hu/students/files/tdk/2008/konf/Solyom%20Flora%20-%20Kant.pdf