"Kifejezetten ellenséges hozzáállással csak Fichte-t, Schellinget és Hegelt "tiszteli" meg..."

Ne feledkezzünk el Gottfried Wilhelm Leibnizről sem, bár emlékeim szerint van hely, ahol az - elvitathatlan - érdemeit is elismeri. Egyébiránt szerintem Schellinggel szemben igazságtalan volt Schopenhauer. Bár valóban indokol minden esetben, azért nem szabad elfelejteni a tényt, hogy a "civil" Schopenhauer egy túlérzékeny, hiú, becsvágytól fűtött ember volt, aki eléggé el nem ítélhető módon zokon vette kortársainak "szárnyalásait" a német szellemi életben, miközben az ő zsenijét évtizedekig volt kénytelen csak a négy fal között tudni. A legnyilvánvalóbb, hogy ahol tehette, megpróbálta diszkreditálni őket. A német idealizmuson belül számomra különben Schelling a legjelentősebb, még ha a "hivatalos", akadémiai vélekedés egyértelműen Hegelt tartja annak. Schelling volt az "akaratfilozófia" előfutára, nála jelenik meg először az "akarat" filozófiai kategóriaként, még ha nem is abban az értelemben, ami majd Schopenhauernél teljesedik ki. A kései Schelling filozófiája pedig már kiábrándult, pesszimisztikus vonásokat mutat (hasonlóan pl. Kanthoz is)... És bizony Hegelnek is sokat köszönhet Schopenhauer, gondolok itt elsősorban az objektivációs (lépcső)fokok teóriájára... Ezek tények, nem kell filológusnak lenni ahhoz, hogy ezeket a filozófiatörténeti pontokat összeköthesse a figyelmes érdeklődő.