Nézd, nem elsősorban az a baj, hogy felületesen ismered a schopenhaueri filozófiát (ettől még igaz lehetne, amit írsz), hanem hogy súlyos tárgyi tévedesek vannak benne.

 

"hogy lehet egy szubjektív tapasztalat alapján rámondani, hogy ugyanazaz minden "önmagában" mint amit az ember megtapasztal. Amivel ezt Ö bizonyítani próbálja az csak külsö megfigyelésekre alapul, ami ugyanúgy csak képzet, mivel minden megfigyelés tér, idő, kauzalitás törvényei szerint müködik."

 

Ez csak az igazság egyik fele. A világ egyfelől képzet (jelenség), másfelől akarat (vak törekvés, erő). Ha úgy tetszik: a világot a priori összetartó láthatatlan "metafizikai váz" az akarat, amely soha nem önmagában, hanem mindig valamilyen szerves vagy szervetlen objektumban manifesztálódik - az objektiváció különböző fokain -, legyen az egy kő, egy bolygó, egy oroszlán vagy épp az emberi test. Saját magunkat (a testünket) kétféleképp értelmezhetjük eszerint: részint képzetként a többi képzet között, részint minden ízében akaratként. Amikor tehát Schopenhauer erre a befelé figyelésre, a tárgyi világ sajátos dichotómiájára hívja fel a figyelmet és belőle induktíve magára a világra vonatkozóan tesz (súlyos) állításokat, az nem egyszerűen holmi szubjektív tapasztalatnak az önkényes kitágítása (amely valóban könnyelműség volna), hanem annak a premisszának az alkalmazása, mely szerint minden én valójában ugyanaz az Én, tehát Egy, tehát Akarat. A principium individuationis kelti azt a tévképzetet, hogy itt különböző realitásokról van szó.

  

"Ezt az érzést, amit az ész diktál "hagyományosan" egy boldogságérzettel írják be a beavatottak. De lehet, hogy Arisztotelész, Sz. Tamás, Kant csak naívak voltak és mi Schopenhauer óta megokosodtunk"

 

Rendben, hívjuk akkor intellektuális örömnek. Ha így értetted, azt elfogadom és teljesen egyetértek vele. Valóban, a filozófia útján megszerzett ismeretek, a belső elmélyülések "megvilágosodásai" sajátos örömet, pontosabban elégedettséget (és néha elégtételt is) okoznak. De ezen intellektuális örömet ne tévesszük össze a boldogság állapotával, amely egészen mást jelent (és egyébiránt elvileg és gyakorlatilag is lehetetlennek tűnik az elérése). Látszólag értelmetlennek tűnhet itt az etimologizálás és pszichologizálás, de van jelentősége: a boldogság alatt tartós állapotot értek, az öröm, az eufória - mint érzetek - inkább pillanatszerűek. (Ahogyan fordítva: a gyűlölet, megvetés tartós állapotok, a harag, a méreg pillanatszerű az előbbiekhez képest.) Boldogságérzet tehát nem létezhet ebben az értelemben.

  

"Biztos nem értünk egyet vele, de nekem az ontológia nem egy elvont spekuláció a létezésröl."

 

Az lehetséges, viszont ezt tévútnak gondolom. Az ontológia bizony a par excellence elvont spekuláció a létezésről. Aki az ontológiába belekeveri az empirikus világ efemer - és sokszor érdektelen - jelenségeit, mint amilyen a politika is, az totális félreértésben van. Nem kell elfogadnod ezt sem.

 

"Ès nem tudom hogy te mennyire vagy jártas a görögöknél, de Kant Tiszta értelem kritikája föként formailag és nem tartalmilag hozott újítást a filozófiában."

 

Jártas vagyok valamennyire, de persze lehetnék még jártasabb. Azt állítani azonban, hogy Kant Tiszta Ész Kritikája csak formai és nem tartalmi újítást hozott a filozófiában, ne haragudj, de a félműveltségnek olyan magasiskolája, amit még olvasnom is fájt. Mintha azt mondanád, hogy Einstein relativitáselmélete is csak formai és nem tartalmi értelemben érintette a fizikát és egyáltalán, az embernek a világegyetemről alkotott képét. Mond valamit számodra a filozófia "kopernikuszi fordulata"?

 

Filozófiatörténeti evidenciát kérdőjelezel itt meg, ami épp annyira merész, mint amennyire kínos.

 

"Èn azon "boldogok lelki szegényének" társaságába tartozok, akit nem a tudatlanság, hanem a tudatossággá válás, a "hagyományos" filozófiai tanítások saját életembe történö beötvözése tesz boldoggá."

 

Szép és romantikus elgondolás, minden irónia nélkül kívánok ehhez sok szerencsét és sikereket. Ha nem veszed rossz néven, én szkeptikus maradok ezügyben (is). Platón óta van a filozófiának egy olyan - jó ideje ugyan nem épp "népszerű" - értelmezése, amely a filozófiát és a vele járó erkölcsi magatártást voltaképp a halálra való készülődésként fogja fel. Platón mondatja ki Szókratésszel a Phaidonban: "Az emberek, úgy látszik, nincsenek tisztában vele, hogy akik magukat hűségesen a filozófiának szentelték, azok egész életükben tudatosan a meghalásra és a halálra készültek fel." Ennél az értelmezésnél maradva: ha Te boldog leszel a halálod előtti pillanatokban is, akkor - de csak akkor! - valóban igazad lehet és legalábbis nem vonnám kétségbe a kijelentésed. Ellenkező esetben csak azt gondolom, az önáltatásnak egy kifinomult és benned (még?) nem tudatosult módjáról van szó.

 

"Megköszönöm neked az öszinte válaszaidat és elbúcsúzom, mert ez a diskurálás nem vezet sehova, mivel nem értjük egymást. További sikert a topichoz!!!"

 

Valóban nem. Köszönöm az érdeklődést, az eszmecserét és a jókívánságot, minden jót Neked! Ha teheted, olvasd el a "Világ, mint akarat és képzetet..." (Németül ráadásul nem kell a fordítás esetleges fogyatékosságaival szembesülnöd.)