Tudom, hogy én csak egy buta és nagyképű ember vagyok,

de attól tartok, hogy a viszonylag kis légsebesség mellett a lemezek közötti mindössze 2 mm-es távolság túl kevés lesz ahhoz, hogy a nedvesség kicsapódásakor kialakuló kis vízcseppek egyből le tudjanak gördülni közöttük (a vízcseppek felületi feszültsége miatt jó darabig egy helyben fognak maradni a két lemezhez tapadva és csak egy kritikus méret fölé hízva lesznek elég nehezek a lefelé meginduláshoz). Ezen tovább ront az, hogy a légáram felfelé halad, a lemezek között tartva a sok vízcseppet.

De ne legyen igazam.

Hasonló felületi feszültség probléma lehet, ha túl vékony vízlevezető csövet alkalmazunk: egy bizonyos vastagság alatt a csőben lévő összes vízcsepp körben a csőfalhoz tapadva egy-egy álló "vízdugót" képezhet (ezek átlátszó csővel kísérletezve jól láthatók), ebben az esetben csak bizonyos, nullánál magasabb felső víznyomás erejétől indul meg a csőben az áramlás. Ez a víznyomás viszont csak egy bizonyos vízszint felett alakul ki, ami azt jelenti, hogy a cseppálca télen szinte soha nem lesz teljesen száraz (20 fokos víz = baktériumtenyészet?). Ha viszont olyan vastag belső átmérőjű csövet alkalmazunk, amelyet nem tud "átérni" egy vízcsepp, akkor egyrészt nem tudnak kialakulni ezek a vízdugók a csőben, másrészt a csőben végigáramló kevéske meleg levegő temperálja a járatot lefagyás ellen (ettől még nem árt kívülről hőszigetelni is pl a padláson futó csőszakaszt).