A demokráciákban van potencialitás a diktatúra kiépítésre, amennyiben a demokráciának amúgy önnön ítéletük szerint elkötelezett erők nem akadályozzák meg azt, amint a jogállami intézmények illetve tényleges hatókörük aránytalan korlátozásának kétségbevonhatatlan elemei mutatkoznak.

 

Néhány periférikus jelentőségű példát leszámítva, valamint az 1931/33-as Németországot teljesen külön kezelve, jómagam arra jutottam, hogy rendesen "beállított" demokráciák nem fordulnak diktatúrába, még ha látszólag billegnek is néha arrafelé (Nixon, Berlusconi). Ha olykor diktatúrára emlékeztető jegyeket öltenek (Anglia, 1940/44), akkor is demokratikus felhatalmazással és szigorúan korlátozva, a demokrácia megvédésének érdekében teszik. A jól beállított demokratikus redszer (némi vita, olykor kevéske késlekedés után) visszarendezi az egyensúlyi feltételeket.
 
A jól berendezett demokráciák folyamatosan erősítik intézményrendszerüket és gondoskodnak a zsarnokság elkerülésének eszköztáráról, tanulnak a megelőző eseményekből és levonják azok tanulságait (lásd: Posse comitatus törvény az USA-ban, 1878-ban, annak érdekében, hogy a fegyveres erő ne legyen bevethető belpolitikai konfliktusok elrendezésére).

 

A legfontosabb azonban, hogy mind a politikai osztály, mind a közemberek (Társadalom Pistike) élményként és értékként, ha úgy tetszik: sajátjukként éljék meg a demokratikus létet, értékeljék és óvják, legyenek tisztában annak fontosságával és mindez épüljön be a közgondolkodásba, a kultúrába, az oktatásba, a társadalom általános szemléletébe, a média értékválasztásaiba. Ne legyintsenek az emberek, ha olyan jeleket tapasztalnak, hogy sérül ez a bonyolult és érzékeny rendszer, és ne helyezzék ennek elébe napi érdekeiket - ezt elérni nehéz és közös feladat lenne, már ha bárki erre szövetkezne, aminek jelét sem látjuk. 

 

Ehhez nagyon sok idő kell, és a magyarok (pechükre vagy szerencséjükre?) nem olyan diktatúrát léptek át, amelyre borzadva gondolnának, ennél fogva legalább egy generáció számára a demokrácia nem jelent túl nagy értéket, mivel sem polgári létében, sem szemléletében nem kapott tőle sokat vagy újat.

 

A másik garancia, amivel nagyon gyöngén állunk, a felelős pozíciókba került-kerülő emberek felkészültsége, elkötelezettsége, rátermettsége vagy ha kell: bátorsága. Mint például a Tiszta Kezek szervezetének Olaszországban, vagy azoknak a nagyszámú politikusoknak, újságíróknak, bíróknak, rendőrtiszteknek, ügyészeknek a hosszú sora szerte a világon, akik vállalták a személyes kockázatát az antidemokratikus törekvésekkel való szembeszegülésnek, és nem ritkán az életükkel fizettek ezért.

 

Nagyon-nagyon kevés ellenpéldát leszámítva: 1990 óta nem nagyon láttuk Magyarországon azt, hogy egy hivatalba került ember felnőtt volna a közmegbízatás szintjére, levetette volna korábbi sérelmeit, előítéleteit, pártelkötelezettségét vagy bosszúvágyát, és kizárólag a törvényre és a rendszer megvédésére/fejlesztésére koncentrált volna. Még a legjobbak körében is sok olyan megnyilvánulást láttunk, ami ennek a képességnek a korlátolt voltát jelezte. Az én értékrendemben e tekintetben Mádl Ferenc stadionhosszal vezeti a mezőnyt, mindenki más tőle messze lemaradva kullog, sőt, ami a legfájóbb: sokan nem is szálltak versenybe ezért az elismerésért, hanem a hatalim pozíciót kizárólag eszköznek tekintették, másodlagos célok érdekében.

 

Összesítve: án nem úgy látom, hogy a demokrácia  potencialitást nyújtana a diktatúrának, hanem él a diktatórikus eszközökkel, ha a demokrácia érdeke ezt úgy kívánja.