Eszter súlyosan keveri a törvényalkotás (államépítés, rendszerfejlesztés) és a kormányzás feladatait.

A kormányzáshoz nincs szükség kétharmadra, elég egyetlen fős többség is (pl: amikor Thatcher a kórházból hordágyon hozatott ki egy képviselőt, met kellett a szavazata), sőt, alkalmanként az ellenzék egyes képviselőinek vagy egészének megnyerése is jó módszer lehet (lásd: Schröder és a CDU egyezsége a reformcsomag tárgyában), ami persze macerás munka, de olykor megéri.

A politikai felépítmény alappilléreit érintő változtatások nem kormányzati feladatok, hanem népképviseletiek, elvileg a kormánynak ehhez nincs is köze, mert másik hatalmi ág lévén, neki is el kell tűrnie, hogy a népképviselet megszabja a kormányzati tevékenység korlátait, kijelölje határait, akár intézményekkel, akár személyi döntésekkel (KE, LB, LÜ, ÁB, MNB). Így jöhet létre a hatalmi ágak kívánatos egyensúlya, ami a parlamentáris demokrácia alapkövetelménye.

Ehhez viszont szélesebb megállapodások, konszenzusok kívánatosak, máskülönben egyetlen párt vagy alkalmi koalíció akarata fogja megszabni az államélet további fejlődését, ami szögesen ellentétes a modern demokráciafelfogással.

Magyarán: támogatható és támogatandó minden enyhítés, ami hatékonyabbá teszi a kormányzást, de elutasítandó az olyan visszalépés, ami szükségtelenné teszi az egyeztetéseket a hosszú távú és a kormányzáson messze túlmutató döntések meghozatalában.