http://nol.hu/archivum/archiv-57913

 

Őz Zsolt| Népszabadság| 2002. április 15. |

 

Budapest reménytelen szerelmese volt

 

David Zelig Bornstein gyökereit keresni jött, mert úgy érezte, hogy nem tartozik sehova

 

Volt egy száma, a Budapest című:

 

"Celine büszke lenne, Artaud vitára kelne, mi történt erre? Mi a baj? Nincs, ki megfelelne, a szoba másik végében a barátom Beethoven-dallamot játszik, csak a vázát pötyögi, hogy nyugtassa a tépázott idegeket, az én tépázott idegeimet, és hirtelen ott a sörhasú füstkarika és a savanykás kifejezés a különös, súlyos keleti égen. Gondolataim máris mérföldekre vannak, ágyban egy drága, régi baráttal, egy sírban vagyunk, üres szobákkal könnyed feloldás, könnyelmű délutánok, tudod, hol kezdjük?

Lassú, dicső halál: nem nálad kezdem.

Tudod, hol?

Itt, Budapesten."

 

Amikor énekelte, még élt David Zelig Bornstein. Az Andersen nevű zenekarban énekelt és gitározott. Szolilovagoktól, a-mollt lefogni képtelen, egysejtű poptornászoktól sújtott korunkban talán nehéz elhinni, de az Andersen valóban korszakalkotó zenekar volt.

 

Manapság különböző médiumok vezető szenzációként harangozzák be, hogy feltupírozott, kretén sztárocskáikról tudósítást közölt az MTV, és most nem a közszolgálati bajszosokról beszélünk: a New York-i székhelyű, a globális popkultúrában mérhetetlen befolyással bíró zeneadóról van szó.

 

Jóval kevesebben tudják, hogy a mi többszörösen elfigurázott országocskánk történetében az Andersen zenekar klipjeit sugározta először a fentebb említett médium, ráadásul legnézettebb, "120 minutes" című műsorában. Történt mindez 1991-ben, és nyoma sem volt a harmonikás esetében használt pikírt hangnemnek.

 

David Bornstein zsidó apa és magyar anya fiaként látta meg a napvilágot Los Angelesben. Bónuszként hiperérzékenységgel verte meg a teremtő, és az apa által jó szándékkal kigondolt archaikus nevelési módszerek egy pöttyet a visszájukra sültek el. Az eredmény a heroinnal töltött fecskendő, majd a londoni elvonókúra lett.

 

Budapestre már tisztított állapotban érkezett. Gyökereit keresni indult, mert úgy érezte, nem tartozik sehova. És mit csinál a sehonnai, bitang ember, ha céltalanul lődörög egy barátságtalan nagyvárosban?

 

Hát zenekart alapít.

 

Ez lett az Andersen.

 

Eddig bírtam kelteni az objektív zsurnaliszta látszatát, ha bírtam.

Davidet iszonyúan szerettem. Végtelenül tiszta ember volt, annyira, hogy az ember szinte szégyellte magát a társaságában. Ha végiggondoltam kisstílű simlijeimet, hát azt egy Daviddel történt találkozás után tettem.

 

Nem látszott rajta, hogy ott valahol belül, nagyon mélyen iszonyúan forr valami. A gyönyörű dalokból, melyeket persze soha nem játszott le egyetlen szájba vert rádió sem, talán meg lehetett volna sejteni a készülődő iszonyatot, de hát akkoriban mindenkinek rossz kedve volt.

 

Kinek divatból, kinek tényleg.

 

David még Budapesten érezte magát a legjobban. "Itt legalább tudom, hogy érdekelek valakit" - mondta egyszer, és mondatának súlyát akkori mókus agyammal fel sem fogtam igazán.

 

A törékeny egyensúlyt hat évig tudta még fenntartani, ki tudja milyen erőfeszítések árán.

 

Le kell szögezni, még egyszer, gyorsan: David Zelig Bornstein zseni volt. Nem is lett volna nehéz felismerni. A veszteségben elévülhetetlen érdemeket szerzett az egysejtű tátikák pattanásairól cikkező média, a totálisan züllött, végtelenül cinikus honi kiadói rendszer.

 

Mindent persze nem lehet ezekre a körülményekre fogni.

 

Davidet otthagyta a csaja, és ezzel egy időben, különböző okokból (létbizonytalanság, perspektíva hiány, sötöbö) feloszlott az Andersen zenekar. Ez soknak bizonyult.

"Nem tudom, ki vagy, és miért kellene, hogy érdekeljelek". Ezt az üzenete hagyta utolsó napjaiban a rögzítőjén: a kagylót ekkor már nem vette fel.

 

Öt éve ennek.

 

Feleim e Dáridólandben! Valamit nagyon elrontottunk mi is.

 

Emlékszem egy közös hollandiai turnéra, mikor az ámokfutásba átcsapó duhajkodás egy rettenetes másnapján David roppant szelíden, de nagyon határozottan azt mondta, hogy ne csináljuk ezt, mert tönkremegyünk, és az senkinek nem lesz jó, nekünk meg főleg nem.

 

Mi persze röhögtünk, és eszünk ágában sem volt megfogadni a tanácsát.

 

Akkor még nem.

 

Mi túléltük.

 

Ő nem.