Gyurica úr válasz | 2010.11.08 12:32:02 © (18655)
Almási professzor szerint a taxis a bunkó, mert nyilván a taxisok fogalmaznak így a Mozgó Világban: Babarczy „felrajzolja… azt a tanácstalanságot, ami a nagyszájúak íráskunsztjai mögött settenkedik. A világnézeti vagy – mondjuk enyhébben – az orientációs válságot. Hogy nem merjük bevallani, de elveszett az iránytű vagy az a torony, ami mutatta, hogy merre lehet menni”.
©
Nem tartozik szorosan Babarczy Rorty-kritikájának tartalmához (már amennyiben van a szövegnek tartalma), mégis, hadd kérdezzem meg itt a nyájasan bunkózó esztétaprofesszortól: miként mutatja az iránytű, hogy „merre lehet menni”?
Az iránytű az irányt mutatja, másokat bunkózó professzor uram, amiként az iránytű nevében benne áll a szó (a leggyöngébb professzorok kedvéért): irány! És hogy a legesleggyöngébbek (vagyis az Almási professzorok) is értsék: a „lehet”, a „kell”, a „muszáj”, nem a haladás irányára, hanem annak értelmére (esetleg ütemére) vonatkozik.
Az iránytű azt mutatja, merre van (Sein) Kelet, Nyugat… míg azt, hogy merre lehet (Möglich), merre kell (Sollen), merre szabad (Dürfen) haladni, nem az iránytű, hanem P. Szűcs Julianna, illetve a neofiták mögött álló hatalom (politikai- és pénzegység) határozza meg Almási Miklós számára.
Lélekben tízmillió taxis fórumozójának vallom magam, ezért nem tudhatom (mert bunkó vagyok), éneklik-e mostanság Vörösmarty alapművét az Operaházban, így hát az operabarát Almási professzornak melodikus tanácsot, sajnos, nem adhatok, azt viszont tiszta, jó lélekkel állítom: a Csongor és Tünde szöveges változatát is érdemes tanulmányozni. Olvasni nem szégyen. Dicső dolog az operászás (ergo bunkó a taxis), ez kétségtelen, ám az olvasást sem kéne röstellnie, talán még egy bölcsészprofesszornak sem.
Tévedésnek hármas úta,
Útam itt ez volna hát,
Melyen éltem sugarát
Fölkeresnem Ilma mondta.
A közép a biztos út,
Oh, de melyik nem közép itt?
Melyik az, mely célra jut?
Itt egymásba összefutnak,
Egy csekély ponton nyugosznak,
S mennyi ország, mennyi tenger
Nyúlik végeik között!
Vagy tán vége sincs az útnak,
Végtelenbe téved el,
S rajta az élet úgy vesz el,
Mint mi képet jégre írnak?
Ím, de itt a hármas útvég,
Mint varázskör áll előttem;
A kivánság, a reménység
Int, von, ösztönöz belépnem.
Némi szépirodalmi alapismeret révén tehát könnyen belátható: Almási professzor úgy keveri az irány, irányzat, iránytű, irányjelző, útirányjelző fogalmait, mint egy gyöngeközepes ipari tanuló az irodalomórán. De azért ők (hárman, a két Babarczy és a professzor úr) megmagyarázzák nékünk, mi az a magaskultúra, és hogy úgy általában is: „merre lehet menni”. Hát persze. Először talán olvasni kéne! Vörösmartynál minden le van írva, a mozgóvilágos Sein is, a mozgóvilágos Sollen is. És persze a valódi megoldás.
Mindjárt a második felvonásban jő P. Szűcs Julianna, mint Kalmár, „ráüt” újonnan varrt, balliberális „zsebére”: „Itt a Tündérhon, itt van, nézd, viszem”, ezután jő P. Szűcs Julianna, mint Fejedelem, s így szólamlik szerkesztőségének minden tagjához:
Ti napkeletre, napnyugotra ti,
Hatalmamat hordozza kardotok.
Hogy, míg leszáll ott, itt már fenn ragyogjon
Szolgálatomban a nap, s birtokom,
Mig én leszek, ne lásson éjszakát
...
Tündérhon ott van, ahol én vagyok.
Jer, légy vitézem! Nem tetszik? De menj bár.
Ha feltalálod, meghódíttatom,
S rabságra fűzöm minden emberét. Magában.
Szegény fiú, kár érte, semmivé lesz,
S mi szép halála lenne harcaimban.
És ezután jőnek elmélkedve mindannyian, mint Tudósok (nyilván nem a poszt-, hanem a posztalan modernek):
Szavak, nevek, ti öltök minket el!
Ezerszer oszlatám már szűz elemre
Az össze-visszajárt természetet.
A képzelődés elfáradt agyamban,
S még istenem sincs. Nem tudom, mi az,
Vagy kit nevezzek annak. És ezért
Fáradtam annyit éjimen s naponnan,
Hogy azt mondhassam, semmit sem tudok! –
Hát, nem sokat, az egészen biztos, de sebaj, mert van itt közöttünk egy „unikális”, „originális” tudós, egy „bátor” és „merész” „kíváncsi nő”, akit már nem ölnek szavak (irány, irányzat, iránytű, irányjelző, útirányjelző…), hanem viszont ő öli a szavakat (a bűzös hullahalmot „új szótárnak” nevezi esszékötetében), jő az unikális Stiliszta, „fölrajzolja a tanácstalanságot”, lerántja a hályogot szemünkről, megmutatja a sok bunkó Csongornak, merre van a helyes iránytű.
Igen, hárman nem bunkók unikálisan e Mozgó Hármas Út vidékén, név szerint: Babarczy, Almási és P. Szűcs Julianna; s én pontosan ezért kérdezem tőlük, én, a nagyon nagy bunkó, kérdezem az unikálisan nem bunkó alany-állítmányosoktól: hogyan „veszhet el” a „torony” mint olyan? Viszik a balliberálisok a tornyot, majd hirtelen elveszítik? Stilárisan? Alanyban-állítmányban? Nem bunkóilag veszítik el? Vagy hogyan történik? Meséljenek már egy kicsit erről minékünk, szélsőbaloldali taxisbunkóknak!
Egyébként a torony is az irányt mutatja, azt jelzi, hogy toronyirán(y)t létezik valami, amit el szeretnénk érni. És nem föltétlenül a torony az! Mármost, hogy lehet-e (Möglich), muszáj-e (Pelzhändler-müssen) toronyiránt haladnunk, vagyishogy nincs-e a torony és a bunkók között járhatatlan marxista mocsár, liberális posvány, „belevaló magyar kanság”, netán Babarczy-esszékötet (amely egyben „folyékonyan” „habzó női ősmocsár” is), nos, ezt már a torony nem mutatja meg.
Csak a Torony!
Hogy mi a különbség a kettő között? Nagyjából az, ami a valódi liberális és a posztsztálinista kritikus között mutatkozik.
Almási így fogalmaz: „nem merjük bevallani, de elveszett az iránytű vagy az a torony, ami mutatta, hogy merre lehet menni”. Szerintem ember így még el nem szólta magát! Almási Miklós lelkében oly mélyen szorult meg a puhasztálinista (lukácsista) görcs, hogy maga sem veszi észre (főszerkesztője pedig még annyira sem): valami egészen hülyén buktatja le magát a Mozgó Világban. Mert, nem győzöm hangsúlyozni, nem a torony, nem a bástya mutatja, hogy merre „lehet” (Dürfen és Müssen) „menni”, hanem Bástya elvtárs(nő) maga. Na most, Almási professzort ősi reflexei röhejessé teszik, ez világos, csak azt nem értem, mi ebben az unikális, mi ebben a bátor és merész? Merjünk Bástya elvtárs(nő) iránt haladni, masírozzunk a mindenkori Bástya elvtársak és elvtársnők útmutatásai szerint, haladjunk büszkén, döngő léptekkel, amerre „lehet” (Dürfen), jó, értem én, de tessék elhinni: nem ehhez kell a bátorság, tehetség, ihlet, fantázia, hanem az új, pontosabban: az ismeretlen irányok, irányzatok, értelmek, „tornyok” kijelöléséhez!
A mesében Mátyás király kérdezi Almási Miklóstól: osztán messze még a messze, professzor uram? Mire a Mozgó Világ kritikusa így válaszol: bizony, már csak a kapitalista főszerkesztőm (kapitales Rindvieh) öklelő szarváig. Ennél egyébként soha nem volt messzebb – Almási bárgyú elszólása pontosan erre utal –, és erősen valószínű, hogy már nem is lesz.
A közép a biztos út,
Oh, de melyik nem közép itt?
Melyik az, mely célra jut?
Hát még ennyit sem tudsz?! A „balközép” a biztos út! Az etnocentrista „balliberalizmus”! Amelyet – újabban – Vitányi Iván, Gyurcsány Ferenc, P. Szűcs Julianna, Almási Miklós, Esterházy Péter (és persze a mindennemű, -rangú Babarczyk) híven kijelöltek számunkra.
Csongor tehát egy fasz...