Szia Punasok,

A végével kezdem:

"..nem is akarom tudni..." - félelmedet csak igazolni tudom, mert én màr igy vagyok vele. 25 évvel ezelôtt még törtem magam a tanulàssal, a kiejtéssel (a raccsolàst is), de azòta egyre kevésbé (sôt néha màr egyàltalàn) nem érdekel jòl mondom-e és több hibàt ejtek mint 15 évvel ezelôtt.

A baràtnôm példàja még rosszabb, mert ô sosem szerette a francia nyelvet, s sosem vett erôt magàn, hogy jol megtanulja. Francia férjével Mo-n ismerkedett meg és a kezdetekben angolul kummunikàltak, sokat utaztak (férje munkàja miatt) észak-afrikai orszàgokban, Usa-ban 5 évig éltek, s amikor végül letelepedtek Fr.o-ban, az elsô perctôl fogva ellenszenves volt neki az orszàg, a népe és a nyelv is.

Zsoltinak is szol a következô:

A volt férjem sem vett sosem erôt magàn (ô németes volt), mert sosem szerette a francia nyelvet. Nem azért mert "sötét", sôt nagyon is értelmes, sok tudàsa van történelmi területen és szakmailag is. De a francia nyelvet elmaradottnak tartotta a nyelvtani nemek miatt, értelmetlennek az iràsmodjàt (màs iràs - màs kiejtés), nyelvtanàt logikàtlannak,  bonyolultnak, gondolatmenetét hosszadalmasnak ( amit a magyar nyelv pàr szoval ki tud fejezni, a franciànak körül kell irnia)....stb. Körmönfont, felületes a fr. nyelv, - mint az emberek is -, félreértésekre ad lehetôséget amikor ugyannak a szonak több jelentése is van. (Jellemzô, hogy rengeteg szojàtékot lehet csinàlni  fr. nyelvvel emiatt)....