Almási Miklós szerint Babarczy Eszter „azért unikális jelenség, mert nem a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben tetszeleg, hanem szép csendben felrajzolja a jelen nagy kérdőjeleit. Azt a tanácstalanságot, ami a nagyszájúak íráskunsztjai mögött settenkedik” (Mozgó Világ, 1997 június, 105-106. oldal).

 

Merthogy nem Almási professzor a bunkó, de nem ám, hanem a sok-sok taxisofőr a bunkó! Ezért most nézzük a bunkóságot számszakilag! Ha tehát veszünk, vizsgálati mintának, mondjuk, tíz fő budapesti taxist, megállapíthatjuk: közülük csupán négyen tudják, mi a manó különbség van az „ami” és az „amely” vonatkozó névmások között, s ez bunkóságilag 60 %. Igen ám, csakhogy paralel az is tényszerűen kimutatható, hogy az egy fő Almási professzorból egyetlen fő sem igazodik el a nyelvhelyesség ijesztő ősdzsungelében, s ami ugye pontosan 100 %-os professzori bunkóságnak felel meg. Merthogy Almási Miklós (aki ének-zeneileg a dedós kivagyiságig kvalifikált, akadémikus nyárspolgár) operaházi balettpatkányoktól tanulja a lingvisztikát.

Voltaképpen nem is maga a bunkóság a kacagtató (vs. elszomorító) szerintem, sőt még csak nem is a bölcsészprofesszor bunkósága (valahol mindannyian bugrisak vagyunk), hanem a másokat gőgösen bunkózó „középosztálybeli” tahóság az igazán megmosolyogató jelenség. Nevezhetjük akár röhejesnek is. Például a nyelvtani mozzanat alapján, ugyanakkor stilisztikailag is érdemes elképzelnünk az Almási professzor által szép csendben fölrajzolt „tanácstalanságot”, amint az éppen „settenkedik” valahol. És hol settenkedik konkrétan a tanácstalanság? Hát hol másutt settenkednék, mint „a nagyszájúak íráskunsztjai mögött”. A tanácstalanság. Aztán, hogy miért épp az íráskunsztok mögött? Bunkótalan bölcsészprofesszor a katedrán, aki ennek tudós, operaházi megmondhatója (s aki nem én vagyok nyilván és nem is a taxisofőr). Mert, ha esetleg fordítva gondolná a Mozgó Világban példásan szerény, ám a Népszabadságban annál „nagyszájúbb” magiszter, vagyis ha a fokozott ambíció settenkednék, óvakodnék nála (valahol), hát, mit mondjak, akkor sem tűnne túlzottan értelmesnek a szöveg, de legalább nem volna ekkora baromság. Merthogy miért gagyi a kép? Több okból. Részint azért, mert a „nagyszájú posztmodernek” nem szükségképpen tanácstalanok. Közülük többek határozott meggyőződése, hogy a világ nem fejlődik, nem halad valahonnan valahová, hanem „körben forog” (olykor egészen úgy, mint veszett kutya a farka körül), másrészt az arisztotelészi (Aquinói Tamás-i, hegeli, heideggeri) teleológia-gondolat abszolút érvényét nem csak Kant (és nyilván Marx), hanem Darwin is cáfolja, amikor kimutatja az élővilág fejlődésében a relatív célszerűséget. Wittgenstein szerint a világ „tényekből áll össze”, ugyanakkor „tényekké esik szét”. A József Attila-i bölcselet (ami van, széthull darabokra; akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, s amely ugye leng, nem suhan…) pedig a Két hexameterbe torkollik. A madáchi mű gyönge pontja nem a jégvilág, állítják mérvadó kritikusok, hanem épp ellenkezőleg: az Úr egészen gyermeteg, illetve zsdánovi, sőt már-már Almási Miklós-i nívójú intelme. „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni” – sóhajtják ironikusan Madách „posztmodern” hívei.

Én pedig a jeges végtelenségig, a „posztmodern” Hamlettől a még posztabb Kafkáig sorolhatnám a példákat, de minek, merthogy a lényeg a következő: csak a primitíven határozott, primitíven optimista Almási professzorok (és Bőndörös elvtársaik, mint például a fődbuta Vágó Márta) hiszik, hogy tanácstalanság (Vágó Mártánál: „tragikus pesszimizmus”) setteng ott, ahol az övékétől eltérő (de még inkább: számukra „furcsa”, érthetetlen, fölfoghatatlan) bölcselet „nagyszájúskodik”. Már, hogy Almási Miklós szerint Shakespeare, Madách, Kafka, József Attila… nem posztmodern? Megengedem, nem az, na de honnan tudhatnám biztosan, ugyanis nem én (s nem a taxis!), hanem a bunkótalan Almási professzor használja a „settenkedő tanácstalanság” kifejezést a Mozgó Világban, abban a folyóiratban, amely már aczélosan kiszes nevével is tagadja a világegészt „lengedező szösz-sötétként” leíró József Attila bölcseletét (például).

 

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek legelején a Heller Ágnesek, az Almási Miklósok (Révaiék, Horváth Mártonék „entellektüel” kiscsahosaiként) egyenesen a „nép ellenségeinek” bélyegezték azokat (is), akikre most „csak” a „tanácstalanok” stigmáját sütik.

Egyébként pedig szerénységem nagybecsű véleménye szerint: az egyik kutya, másik eb. A Rorty-féle posztmodernek éppoly dogmatikusak, mint amilyeneknek a rájuk vicsorgó (Almási-féle) posztsztálinisták látszanak. És ezt nem azért mondom, merthogy nékem is stigmázni szottyant volna kedvem, hanem azért, mert mindez konkrét szövegek alapján kimutatható tény. A liberalizmus is dogma. Csak a neofita-liberálisok nem igazi dogmatikusok, azoknak ugyanis nem meggyőződésük, hanem spontán, ámde annál harcosabb helyezkedési, nyalási ingerük, eltökéltségük van.

 

Marxék a fejlődésben fontos szerepet tulajdonítanak a véletlennek, ám egyáltalán nem azért, mert mintha tanácstalanok volnának, míg mások kifejezetten jól, sőt biztonságosan érzik magukat abbéli erős („tanácsos”) tudatukban, mely szerint semmi sem végérvényes, a világ még elvileg sem definitív, minden esetleges, így bármikor bármi (jó is!) megtörténhet. Miközben az is igaz, hogy a zagyválás, süketelés, handabandázás, hadoválás, ködösítés, ködkavarás mögött jobbára ambiciózus tudatlanság, tájékozatlanság, oktondiság, intellektuális esetlenség, tanácstalanság lappang (és nem settenkedik!), ámde: az olykor már-már eszelősnek tűnő dicsvágy és oktondiság éppen Babarczy Esztert jellemzi elsősorban. Hetek óta (immár tucatszám) idézem azokat a mondatokat Babarczy könyvéből, amelyek (és nem amik!) e „kisdarab nő” nagydarab bizonytalanságára, szellemi, észbeli tanácstalanságára utalnak.

Két tipikus Babarczy-hadova a Rorty-fejezet legvégéről, amúgy ezek volnának hivatottak bizonyítani Rorty „bukását”, polgárian pórias „hazavágásának” indokoltságát: „Némi erőszakkal azt is mondhatnánk, éppen ezt csinálja a filozófia: egy absztraháló állványzat segítségével revideálhatóvá, megszemlélhetővé teszi ťvélekedéseinketŤ, mint a görögök mondták, szótárainkat, kultúránkat és így tovább. Hogy ezt a ťvégső igazságŤ nevében teszi, amelytől Rorty annyira borzad, az, bármilyen furcsa is, mellékes kérdés, mulandó filozófiai álláspontok kérdése (se nem vonzó, se nem divatos álláspont egyébként), s mint ilyen, igenestül és nemestül a filozófiához tartozik” (195-196. oldal).

 

Hadd kérdezzem meg: Almási professzor el tudná-e mesélni itt „szép csöndben”, hogy hát akkor vajon mi a macipunciról is szól ez a két mondat? Miről? Be kell vallanom töredelmesen, a hetvenes évek közepén magam is viszonylag hosszú ideig taxiztam (maszekba’ mentem a Kockánál), ám annyira azért nem vagyok bunkó, hogy ne érteném meg az értelmes, türelmes, pedagógusi szövegmagyarázatot; melynek (eddigi) híján kénytelen vagyok föltételezni, Almási éppen az idézett két mondatra gondol, amikor azt állítja kritikájában, hogy Babarczy „mer pórias lenni”. Az idézett két mondat ugyanis sem nem szakszerű, sem nem fennkölt, hanem viszont a kivakaródzni igyekvő szellemi pórnép szánalmas erőlködését tükrözi, mezopóriasan fogalmazva: tehénen a gatya.

 

Hadd kérdezzem meg: Almási elvtárs ismeri Filozófia elvtársat? Nagyon valószínű, nyilván emlékszik rá, hisz’ az ötvenes évek elején igen közel álltak egymáshoz, így hát manapság is akkor alél el igazán az ő eminens tanítványától, mikor az a filozófiát, mint cselekvő alanyt lökdösi az olvasó elé, igaz, „némi erőszakkal”, ámde példásan pórias esztétizmussal buzdítva igyekvő tenmagát is: „Némi erőszakkal azt is mondhatnánk, éppen ezt csinálja a filozófia”.

Mit csinál a filozófia?

Csinál egyáltalán valamit?

A filozófia filozofál vagy a filozófus?

Almási professzornak mondom (hogy ma is tanuljon valamit az „értelmes középosztály”): bizony, a filozófusok filozofálnak! Az egyik így, a másik úgy, míg a harmadik amúgy. Az egyik szerint a világ anyagiságában, a másik szerint szellemiségében egységes, míg a harmadik szerint mindennek semmi jelentősége. Sokféle gondolat van. Egy a biztos: Filozófia elvtárs éppúgy nem létezik, mint Nép elvtárs, Munkásosztály elvtárs, Magyarság elvtárs, Választópolgárok elvtárs, Emberek elvtárs és így tovább, míg, aki elvont fogalmat cselekvő személyként emleget, voltaképpen maga buktatja le magát, teszi teljesen nyilvánvalóvá: nincs érdemi mondandója a tárgyról, sőt még a semmit sem képes viszonylag normálisan megfogalmazni, vagyishogy még hadoválni sem tud rendesen.

Miről szól az idézett két mondat?

Rorty álláspontja logikailag tarthatatlan. Jó. De miért? Mi bizonyítja ezt? Hogy „a filozófia egy absztraháló állványzat segítségével revideálhatóvá, megszemlélhetővé teszi ťvélekedéseinketŤ”? Milyen az „absztraháló állványzat”? Mit takar ez a jelzős szerkezet?

Kétségtelen: létezik filozófiai bikkfanyelv (legyünk jól neveltek, mondjunk szakzsargont!), számos bölcselő filozófiai nyelven beszél, na de mi bizonyítja, hogy szépirodalommal nem fogalmazható meg autentikus bölcselet? Nietzsche filozófus vagy költő? Goethe költő vagy filozófus? Herder? Croce? Vörösmarty? Madách? Hevesi Sándor szerint Az ember tragédiája tökéletes Hegel-adaptáció, mások szerint Bergson és Nietzsche éppoly hitelesen jelenik meg benne, mint Schopenhauer. Noha az is igaz, Rorty nem köteles ismerni Madáchot, hiszen ő, Babarczy nagy ámulatára, „büszkén vállalja” ámerikai „etnocentrizmusát”. Ancsel Éva filozófus vagy irodalmár-esztéta? Míg a legeklatánsabb példa (szerintem) József Attila; döntő kérdés: az Eszmélet költemény vagy grandiózus filozófiai mű? A Világosítsd föl! költészet vagy bölcsészet?

 

Az ötödik pecsét szépirodalmi vagy filozófiai alkotás?

 

Rorty nem azon „bukik meg”, hogy a pórias Babarczy szerint Filozófia elvtárs a „végső igazság nevében revideálja vélekedéseinket”, mégpedig „absztraháló állványzaton csinálva” (ti. ez szimpla marhaság: Babarczy-tanácstalanság), hanem azon, hogy „irodalmi-filozófiai” nyelvet, „szótárt” óhajt kreálni, noha (1) amennyiben Rorty képes volna rá, már régen szépirodalmi bölcseletet alkotna (ennek ugyanis nincs elvi akadálya), illetve (2) az „irodalmi-filozófiai szótár” gyakorlatilag készen áll, Dantétól Goethén, Nietzschén át József Attiláig. Sőt! Marx – mint tudjuk – A tőkét művészi alkotásnak szánta, az is lett, s amire Eisenstein – mint tudjuk – tökéletesen rárezonált.

 

Babarczy Eszter könyvében megalkotja a „profi filozófia” (s így értelemszerűen az amatőr filozófia) fogalmát, és ezzel immár visszavonhatatlanul teszi röhejessé egykori tanárait, mai rajongó-kritikusait.

 

Almási professzor szerint a taxis a bunkó, mert nyilván a taxisok fogalmaznak így a Mozgó Világban: Babarczy „felrajzolja… azt a tanácstalanságot, ami a nagyszájúak íráskunsztjai mögött settenkedik. A világnézeti vagy – mondjuk enyhébben – az orientációs válságot. Hogy nem merjük bevallani, de elveszett az iránytű vagy az a torony, ami mutatta, hogy merre lehet menni”.

 

Na kérem szépen: ez ám a jókora és mindenoldalú bunkóság! Tartalmilag is bunkóság! Már-már Babarczy-nívó. Joggal pályázhatna minden idők leghülyébb recenzensi megállapítására. Hogy miért, mennyiben? Erről legközelebb.