Tény, hogy hétköznap is "csak" fél hét előtt picivel kelek fel. De valahogy kell az a rendszer, hogy hétvégén is korán keljek. Plusz hozzájött az, hogy beépítettem egy egészségügyi sétát is, így az idő miatt is fontos, hogy kidobjon az ágy. Mindig van elég dolog.

 

Igenis! Én aztán igazán megérzem, ha túlzásba viszem a rohanást. Persze - munkahelyen pl. - nem mindig én szabályozok...

:-D

 

Valaki tud semmit tenni. De talán senki sem szeret. Viszont egyeseknél lehet, hogy jobb lenne, ha meg sem mozdulnának, főleg meg sem szólalnának... A túl sok gondolkodás sem jó, bele lehet őrülni. Ami a legutóbb lennék: biztonsági őr. (Pl. egy áruházban.) Egész nap állni, járkálni, és folyamatosan figyelni. Halálosan unalmas és még megerőltető is. Mást nem tehetsz, mint amit dolgozol, őrzöd a helyet, de nem történik semmi, ha mégis, hirtelen nem is biztos, hogy tudod, mit tegyél. Borzasztó lehet.

 

"Különöset" nem éreztem, de bevallom, annyira nem koncentráltam a hatodik (vagy ki tudja, hányadik) érzékemre. Azért ha az ember egy körülkerített látványosságot körbesétál egy meghatározott, kikötött irányban és távolságban, akkor mintha részben korlátoznák a szabadságát... De ezt előre tudtam, és jól éreztem ott magam. Elég erősen fújt a szél, az biztos, meg egy kicsit esett az eső is. Fényképeztem, mint a távol-keletiek. :-)

Nehéz, de ez az az út, amit be kell járnunk.

Lehet, hogy ebben az évezredben még nem jutunk el addig. :-) Aztán ki tudja, mi lesz, így 10000000 fő alatt...

 

Igen, a legfontosabb, hogy mindenki felé addig fejezzük ki a szeretetünket, amíg lehetséges. (Ez most nagyon sablonosan és húdeémelygősen hangzik, de nem lehet mást mondani...)

Érdekes, hogy én máig nem hagytam el azon szokásomat, hogy nagyon apró dolgokra érzékenyen reagálok. (Néha úgy tűnően, mintha világvége lenne, pedig csak szimplán rosszul érint.) A problémák valóban változnak. A túlzás és dráma pedig nem tud elszakadni tőlem... (Mert nem engedem?)