„Az a Babarczy Eszter, ez a Babarczy Eszter?”

 

 

Ez a Babarczy Eszter az a Babarczy Eszter, kinek könyve kapcsán megtudtuk, hogy Almási Miklós esztétaprofesszornak szőrös a háta. Almási ugyanis az alábbiakat közli könyvkritika címén a Mozgó Világ 1997 júniusi számában: „Nekem már Derrida későbbi műveitől is feláll a szőr a hátamon, biztos bennem van a hiba…”.

 

Egyáltalán nem biztos. Illetve elképzelhető, de talán mindegy is, tudniillik egy a lényeg: a „cigányok ideje” nick nem Almási Miklósé, vagyis Babarczy Eszter az alábbi hozzászólást nem a professzor úrhoz címezte:

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)

… fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...

Előzmény: cigányok ideje (13350)

 

Szerintem teljesen nyilvánvaló: nem Almási Miklós e tipikusan feminin irónia célobjektuma, hiszen a kritikusnak – saját bevallása szerint – igenis, hogy föláll a szőr a hátán, ha mástól nem, „Derrida későbbi műveitől” mindenképp, s ami, lássuk be, nem csekély teljesítmény! A Mozgó Világ könyvkritikájában a kritikus hátszőrének aktuális elhelyezkedési módja az ultima ratio, a döntő észok, a cáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy a „posztmodern ködkavarás” tarthatatlan. „Feláll a szőr a hátamon”. Kész! Rortynak befellegzett. Ha Almási Miklósnál méltóztatik a szőrnek fölállani a háton, akkor ott további okoskodásnak helye nincs! Noha a professzor megengedő, így folytatja a mondatot: „biztos bennem van a hiba, nem vagyok fogékony erre a homályt keverő nyelvre, a rejtőztetés rejtőztetésére…” Itt megint megállok, jelezvén, hogy ez bizony teljességgel igaz. Almási valóban nem a „későbbi” Derrida „rejtőzködésének rejtőztetése” iránt fogékony, hanem őnéki – kritikai vallomása szerint – Babarczy Eszter „sok régi”, orrba-szájba dicsért esszéitől, „rejtekező-bujkáló” szövegeitől simult le a derridai „rejtőzködés rejtőztetése” miatt fölhorgadt szőr a hátán.

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz… rejtekező-bújkáló szöveg.

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

Amitől tehát föláll a hátszőr, az a férfiasan derridai „rejtőzködés rejtőztetése”, amitől pedig lesimul a szőr: a tollas-pacás kisnői „rejtekező-bujkáló szöveg”, s ami nem egyéb, mint az Almási Miklós-i szelektív behaviorizmus (szerintem alapkategóriaként kerül majd bevezetésre a lélektan dicső tudományába).

De ne tördeljük tovább a professzori mondandó lényegét, suhanjunk végig egy lendülettel a komplex gondolaton: „Nekem már Derrida későbbi műveitől is feláll a szőr a hátamon, biztos bennem van a hiba, nem vagyok fogékony erre a homályt keverő nyelvre, a rejtőztetés rejtőztetésére, meg hasonló poszt-heideggeri fogásokra. Igaz, én nem merném e tényálladékot kimondani. Babarczy viszont meri és ezzel nyer: mindent nevén nevez. Nem beszél csúnyán, nem sérteget, csak kipukkasztja a lufikat”.

 

Bennem pedig megannyi kérdés vetődik föl. Kezdem az elsővel: Almási Miklós vajon miért nem „meri” kimondani a „tényálladékot”? Különös tekintettel arra, hogy egyszer már merte, sőt épp az előző mondatában mondta ki: a Babarczy által kimondott „tényálladék” miatt még a szőr is föláll a hátán. Almási nem olvassa a saját (előzőleg) leírt mondatait? Almási Miklós oly gyáva ember (értsd: polgári liberális), hogy még azt sem meri kimondani, amit maga is ki mer mondani? Az a meri, ami nem meri? Pelikán elvtárssal szólva: „Az atyaúristen, az se érti!” Persze lehet valaki gyáva, ám akkor jogában áll kussolva lenni, és nem kukorékolva szerteszét, hogy ő mᒠmekkora gyáva! Mi ebben a bóni? Takonybóni van benne? Polgári-liberális bóni? Nagyon valószínű. Hacsak nem arról van szó, hogy Almási professzor is ügyesen riszálja magát, tudja: a nagy bátorság egyik fokmérője, „bevallani gyávaságunkat” stb., ám Almási még ebben a vonatkozásában is mókás, merthogy ő csupán megjátssza a bátor ember férfias „gyávaságát”, már amennyiben ezt játssza, mert ki tudhatja pontosan megítélni, mit tesz valójában egy professzionista alakoskodó.

Na most, Babarczy viszont meri vagy nem meri? Almási Miklós szerint meri. És ezzel nyeri. Mert „nem beszél csúnyán, nem sérteget, csak kipukkasztja a lufikat”. Jó, értem én, csak azt nem értem, mi ebben a nagy merészség? A lufik pukkasztgatásában. Egyáltalán: miért kell azokat a szegény lufikat kipukkasztani?

Nem pukkasztgatni kéne, gyerekek, hanem fogalmazni! Szépen, alany, állítmány stb.

Én ugyebár a magam részéről meglehetősen csúnyán beszélek, gyakorta használom a „pina” szót példának okáért. De tegyük is mindjárt hozzá: az absztrakt pina egyáltalán nem csúnya! Ugyanakkor láttam jó néhány konkrét, posztmodern pinát is, na, azok már ijesztőek voltak, különösen közelről nézve, esküszöm: az egyik még mosolygott is, függőlegesen mosolygott, miközben lógtak a fogai, a frász jött rám, kis híján beleharapott az orromba, mi tagadás, embert megijedve úgy még nem láttam, mint akkor magamat. Viszont. Egyrészt: miért volna akár a legcsúnyább pina is csúnyább, mint Almási professzor hátán a szőr (ennyire azért ne legyünk hímsoviniszták, uraim!), másrészt: nem az a döntő, hogy mennyire csúnyán beszél a kritikus, hanem hogy képes-e könyvében legalább egy (uszkve kettő) közel épkézláb mondat megfogalmazására.

És mindez áll természetesen a sértésekre is.

A példa (hangsúlyozom: csakis a példa!) kedvéért leírok két mondatot. Kezdem mindjárt ezzel: figyelj, te, hurka, az egyik állításoddal megdicséred Babarczyt, míg a másikkal ugyanazért, ugyanazon vonatkozásban megfedded, hát, kérlek, a fasz se érti, amit csinálsz!

Nos, ebben van ugye sértés is, csúnya beszéd is bőven, s akkor most vegyünk hozzá egy moderált változatot: Almási professzor valószínűleg nem tudja, hogy az ironizálásnál nincs sértőbb gesztus a világon (a szitkozódás, mocskolódás messze nem bántóbb, mint a gúny), mert ha tudná, vagy nem írná Babarczy javára (egyik mondatában), hogy „nem sérteget”, vagy nem írná (kicsivel odébb), hogy Babarczy „nem cinikus”, s „még csak nem is ironikus. Amit azért hiányolok”.

 

Kétféle megfogalmazási mód, az egyik durva, a másik decens. Kérdezem: tartalmilag, lényegileg mi a különbség? A válasz: lényegileg semmi, merthogy valamely állítást nem elfogadtatni kell az olvasóval, hanem megértetni. Moldova egyik stiláris iránytűje a „captatio malevolantiae” (a rosszindulat elnyerése), mégpedig a pirinyó emberek által sokszor a véres izzadásig szorgalmazott „captatio benevolantiae”-val, a nyájas olvasó („lector amice”) jóindulatának, rokonszenvének elnyerésével szemben. Magyarul: akkor vagy jó stiliszta, ha úgy értenek veled egyet (kénytelen-kelletlen), hogy közben utálnak, mint a szart:

 

Triste válasz | 2006.01.13 13:54:51 Š (2385)

Ebben a kérdéskörben sajnos egyet kell értsek az általam nagyon rühellt Ein Gespenst-tel…

Előzmény: babarczyeszter (2373)

 

Na, ez az, amikor Ein Gespenst úgy érzi, mintha feminista hurik fölborzolt professzori hátszőrből készült nagymókus-ecsettel cirógatnák a köldökét!

 

Almási Miklós hiányolja Babarczynál a szarkazmust. És milyen alapon? Azon az alapon, hogy a „művelt”, „originális” esszéista „ekkora tudással megengedhetne magának egy csipetnyi iróniát”.

Igen, csakhogy ez nem így működik, professzor úr! Ön ugyebár ügyesen megöregedett az akadémián, szellemi aranyeret hizlalt különféle egyetemi tanszékeken ücsörögve (nálam ez a sértési mozzanata a „captatio malevolantiae”-nak), és még így sem érti, mi a lópicsáról zagyvál a Mozgó Világban (ez pedig a taszítóan trágár beszéd). Viszont lehet cáfolni. Illetve lehetne – ha lehetne. Konszolidált szavakkal szólván: Almási részint nem veszi figyelembe, hogy az „ekkora” tudás Babarczynál voltaképpen semekkora tudás (merthogy kérdezem: konkrétan mekkora?); részint, tegyük föl, az „ekkora”, hatalmas tudást jelent, ami viszont tévedés, sajnos, mert a tudás (mint olyan) nem azonos az egyoldalú, szűkkeblű olvasottsággal; végül, tegyük föl, Babarczynak valóban „ekkora” (jókora) a tudása, ám aminek az iróniához végképp nincs köze! Sőt! „Ekkora” tudással a dolgozó talán még operadarabot sem képes komponálni, de még tán’ rézkarcot sem készíthet, és ugye – horribile dictu – az iróniára is születni kell!

Babarczy nem azért nem szarkasztikus, mert megtiltja magának az iróniát, pedig „ekkora tudással megengedhetne magának egy csipetnyit”, hanem azért, mert Babarczy talán még a púderkompaktját is odaadná egy kevéske iróniáért, szellemességért, na de hát… tudjuk, hogy van ez… a belvárosi tehén segge mellett nem terem irónia.

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)

… fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...

Előzmény: cigányok ideje (13350)

 

Ez nem irónia. Az ismeretlen emberek elképzelt hímtagján való infantilis himbálódzás nem irónia, hanem épp ellenkezőleg: szánalmas vergődés.

Almási Miklós szerint Babarczy „bátran mer pórias és köznapi lenni”.

Életem végéig fésülgessem a professzor úr hátán a szőrt, ha nem igaz: a kritikus ezt abban a cikkben írja, amelyben azt is közli, hogy a „művelt” Babarczy „nem beszél csúnyán”! Ugye?! Akadémikus a professzor, kurvára egy professzor! Csak éppen nem tudja, hogy a „pórias” kifejezés szinonimái a magyar nyelvben: műveletlen, alantas, alpári, közönséges, otromba, parlagi, útszéli, modortalan, faragatlan, csiszolatlan, pallérozatlan, gyalulatlan, bárdolatlan, tapló, tapír, mucsai, prosztó, bugris, tahó, ekefejű, suvernyák, bunkó, vasutas, rendőr, esztétaprofesszor – nagyjából ebben a fokozódási sorrendben.

Babarczy Eszter pórias, csak éppen nem beszél csúnyán.

Mit akart közölni Almási Miklós a Mozgó Világban? Babarczynak milyen a stílusa? Túl azon, hogy bátor. Közönséges? Köznapi? Közérthető? Szimpla vagy egyszerű? Bárdolatlan vagy hetyke? Vagabundus? A „művelt” bölcsész-kritikus olykor könnyeden, lazán, vagányul, szlengesen fogalmaz? Milyen a bátor Babarczy? Populista vagy plebejus? Pórias vagy populáris? Mire gondol a professzor, mit jelent az ő posztmodern „Rorty-szótárában” a „pórias” jelző?

 

Nem csak Babarczyról, de Almásiról is lerí, hogy az olvasottság, az iskolai végzettség önmagában még nem tudás; Babarczy Eszternek nincs tudása (sem „ekkora”, sem akkora, semekkora), még kevésbé van műveltsége, s a legkevésbé tehetsége, míg az iróniához semmi érzéke. Látszólag tehát igaza van Almásinak, de csak látszólag, mert Babarczy valóban pórias (urbán-bugris), csakhogy nem azért, mert „bátran mer pórias és köznapi lenni”, hanem azért, mert gyárilag van ennyire kalibrálva.

Ámde semmi ok az elkeseredésre, Almásiék még hegyezhetnek maguknak néhány par excellence gombostűt tavaszig (május elsejéig), hátha egyszer valóban sikerül kipukkasztaniuk, legalább egy-két kisgyerek lufiját a Városligetben, hacsak… mondjuk, addig meg nem pukkad etnocentrista kevélységében az összes üresfejű, posztmodern és nem posztmodern esztéta, esszéista, bölcsész, filozófus, a „furcsa nagyságú” Richard Rortytól a pórisan graciőz Babarczy Eszterig.

Én viszont nem várnék tavaszig. Én már most pukkasztanék, őszi mélypukkasztással, ha szabad ily bájos terminus technicussal élnem. Az igazi lufi ugyanis nem a posztmodern. Hanem az a hülye mítosz, mely szerint a ki tudja, hányadik köpönyegfordításukat végző Almási Miklósok, Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, P. Szűcs Juliannák, Kis Jánosok… volnának itt a „tudós szakértelem” ugyebár, a roppant „szürkeállomány”. Na most, ennél, ha lehet, egy fokkal hülyébb mítosz az, amelyet Almásiék, Estzerházyék hirdetnek az ÉS-ben, a Mozgó Világban: Babarczy Eszter „okos”, „művelt”, „több mint tájékozott”, sőt: „originális” (!) intellektus. Nos, ennek a levegőagyú luftballonnak a kipukkasztása, e mítosz ürességének, tarthatatlanságának bizonyítása megy itt végbe, és nem „elvi vita”, nem „véleménycsere”, „nézetütköztetés”, nem Babarczy-féle ideológiai-politikai szókavargatás révén (ilyesmiben nem veszek részt), hanem tárgyszerű módon.

 

Első konkrét, tárgyi kérdés: Babarczy Eszter könyvének melyik fejezete, melyik mondata bizonyítja Almási professzor kardinális állítását, mely szerint a szerző „bátran mer pórias és köznapi lenni”? S ha már egy dölyfös irodalmi folyóirat peckes szürkeállományosához (állandó kritikusához) folyamodtam érdeklődéssel, mellékesen azt is megkérdem: miként lehet nem bátran merni? Mert, ha van bátor mersz, akkor van bátortalan is. Sőt, ha szabadna, megkérdezném ugyanezt a Mozgó Világnak az Egy Igaz Liberalizmust villogó lángpallossal strázsáló főszerkesztőjétől is. Mert P. Szűcs Julianna azt már nagyon tudja (ismételten tudja), mi a kizárólagos Elvi Igazság (most éppen Heller Ágnesék aktuális sipákolása), azt is nagyon tudja, melyek a belzebubi szélsőségek az ő kizárólagos igazságukhoz képest, így most talán beszélhetne a szakmai részletekről is.

Ha viszont nincs a tárgyi kérdésekre konkrét válasz, marad és erősödik a föltételezés: nem csak Babarczy Eszter, hanem az egész „szürkeállomány” pórias. Kompletten. Pórias, vagyis tehetségtelen, tapló, bugris, suvernyák… ilyesmi; ha ugyanis nem tapírok ezek az emberek, akkor legalább azt meg tudják mondani, mit jelent a Mozgó Világ „új szótárában” a „pórias” kifejezés; és amely definíciót nagyon fontos volna megismernünk, mert úgy többet megtudhatnánk végre az Igaz Lényegről, a Történelmileg fénylő Neofita Nagyigazságról is.

 

Babarczy Eszter írja: az ő családjában „mindig mindenki fejjel ment a falnak – és minden tizedik esetben áttörte”.

Elhiszem. Akkor hát, hic Murus, hic ruptum, lehet megsemmisítő erővel válaszolni a Fal kérdéseire, hátha épp ez a „tizedik eset”!