Esterházy-mottó: „Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az… Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbeejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka... bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír”.

 

Sokat. Csakhogy nem „mászkálni” kéne ám, sokat bíró farokkal, amikor alkot „ez az ember”, hanem inkább fogalmazni illenék. Alanyban, állítmányban. Olykor emlékezve a korábbi mondatokra, vagyis logikailag konzekvensen, nem pedig bambán furcsálkodva.

Babarczy Eszter folyvást ámuldozik a könyvben. Szerinte Richard Rorty „jórészt nyitott kapukat dönget”, miközben van egy „furcsa kívánsága”, amely „kívánság” a többinél „sokkal különösebb, sokkal emészthetetlenebb, s ha valamiben, ebben áll Rorty botrányszagú nagysága”.

Babarczy Eszter tehát megszagolta folyékony nőiségével, vagy folyékony orrával?, ki tudja… talán mindegy is, a lényeg, hogy valamiként megszaglászta Rorty „kívánságát”, megszagolta a professzor „emészthetetlen” vágyát. A „botrányszagúan” nagyságos kívánság „azt jelenti” Babarczyéknál, hogy „töröljük el a filozófiát” (193-194).

 

Én pedig pontosan erre mondtam itt korábban, hogy a Nagy Polgári Szellemcsillagászok föltalálták Szerecsen seggében a fekete lyukat. Bizony, lényegében ez történt Kierkegaard-tól Beauvoire-on, Nietzschén át egészen Wittgensteinig, míg Babarczy Eszter Rorty professzor filozófiai „nagyságát” is megszagolgatta (hátul, másfél arasznyival a gatyakorca alatt), és „botrányszagúnak” találta.

 

Tudni kell: a „Szerecsen” Marx doktor beceneve volt annakidején, az ő graciőz rectumára céloztam az imént; „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Kelt: 1845-ben. Mire aztán jönnek, „sétálnak”, „mászkálnak”, korzóznak föl-alá Rorty-Babarczyék, Esterházyék, Almási Miklósék, és (kóros tájékozatlanságuk okán) „különösnek”, „furcsának”, „botrányszagúnak” vélik a közel 170 éves „nóvumot” (ilyen a burzsoá szellemi spét), mely szerint „töröljük el a filozófiát”.

De legalább ennen kútfejükből meríthetnének valamicskét, hiszen Babarczy maga közli: a „botrányszagú” Rorty még Wittgensteinhez képest sem mond újat az ő nagydarab furcsaságában. Sőt! „Wittgensteinnel ellentétben – írja Babarczy –, aki köztudomásúlag arra buzdította tanítványait, hogy a filozófiai álproblémákkal végezvén tanuljanak inkább valami tisztes kézműves szakmát, Rorty a filozófusok filozófiai beszédéből csak a középső elemet törölné, s megtartaná a filozófusokat és a beszédet” (194).

 

Botrány? Botrány. De nem azért, mert emészthetetlen, hanem mert amíg Marxnak igaza van, amíg Wittgensteinnek csak nincs igaza, addig annak, amin Babarczy furcsálkodik, a világon semmi értelme. Legyenek filozófusok, legyen beszéd, ámde „filozófiai beszéd” ne legyen. És miért is? Mert a filozófia azt jelenti Babarczyéknál, hogy a filozófusok „az irodalmi tevékenységhez közelednek”. Míg ugyanezt Beauvoire így fogalmazza meg a huszadik század derekán, csakhogy ő értelmesen, kategorikusan: „már nem filozófus vagyok, hanem író”. Miért? Mert az író ír (regényt, verset, novellát…), míg a filozófus filozofál. Ha pedig nem látja már értelmét a filozofálásnak, akkor vagy abbahagyja a filozofálást, vagy nem. Ha nem hagyja abba, akkor filozofál tovább, hiszen ebből él, ebből vásárol az asszonynak nercbundát, ha pedig abbahagyja, csinál valami mást. Vagy író lesz (mint Beauvoire), vagy kézműves (mint Wittgenstein), vagy tudós forradalmár, mint Marx… voltaképpen tehet bármit. Míg Babarczyék botrányszagúnak minősítik ennen posztmodern pukkantásukat (noha az egyszerűen csak bélszagú), ti. nemigen értik, hogy a filozófus akkor filozófus, ha filozofál. Így tehát az író is lehet filozófus (ha filozofál), csak éppen a Rorty-Babarczy-filozófus nem lehet filozófus, ha nem filozofál. Miként a szakács sem szakács, ha nem főz, hanem beáll téesztraktorosnak, vagy esetleg nem csinál semmit.

Nyilvánvaló: Rorty nem furcsább pl. Wittgensteinnél, hanem csak zagyvál… jó polgári szokás szerint: halandzsázik, handabandázik, ködösít, süketel… vagy ahogyan Babarczy fogalmazza: „nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában, s könnyedén nekidőlve az ajtófélfának széles kézmozdulatokkal magyaráz befel酔.

Magyaráz.

Míg Babarczy, Almási, Esterházy bukik rá, mint polgári pulyka a kvázi liberális takonyra.

Miért kvázi liberális e csillogó váladék? Azért, mert Babarczyék így határozzák meg a liberalizmus fogalmát: „a szolidaritás azt jelenti, hogy a nyilvános térben nem vagyunk kegyetlenek – Rorty így definiálja a liberálist…”. Folyékony nőiség legyek, ha nem igaz! B. Gogolák elvtársnő szerint az a liberális, ami nem liberális. Az a liberális, ami szolidáris. Polgári furvézerek. Még a „balliberalizmus” fogalmát sem ismerik, ugyanis, ha ismernék, tudnák, hogy a liberalizmusból hiányzik, méghozzá a dolog lényegét illetően hiányzik a szolidaritás. Vagyis a „szociálliberalizmus” szellemében a „liberális értékeket igyekszünk ötvözni a progresszív szocialista értékekkel” stb., van ilyen, míg aki azt állítja, hogy a liberalizmus a szolidaritással azonos, az, kérném tisztelettel, nem botrányszagú, hanem székletszagú filozófus. Még akkor is, ha tudósvalagának „középső” részéből „törölte” a „filozófiai” „elemet” (194).

 

(Na most, kétségtelen, ez a hozzászólás kissé nazálisra sikerült, de nem én tehetek róla, nem hamisítom Babarczy szövegét, mindez a könyvéből szagosodott elő autentikusan, lehet ellenőrizni: A ház, a kert, az utca, 192-194. oldal. Tökéletesen mutatja a könyv, mennyi esze van a „liberális, polgári-demokratikus intelligenciának”).