„Egyértelmű, hogy én vagyok a hülye, amiért megpróbáltam átrágni magamat ezen a poshadt szövegkásán. Bocsánat, hogy benéztem, már itt sem vagyok.
Pá.”

 

Pá.

A szövegkását megelőző fölvetés ez volt: a cáfolhatóság a tudományosság kritériuma. Erre válaszoltam.

Mármost ezek után benézel ide (nem is köszönsz, amikor jössz, csak amikor mész!), lazán lehülyézed magad, s azt hiszed, ezáltal lettél tudományos fórumozó. Pedig nem cáfol téged senki, úgy tűnik, valóban hülye vagy; egyébként ezt te tudhatod a legjobban. Igen ám, csakhogy, ha „egyértelműen hülye” vagy (mivel az állítás nem cáfolható), akkor te egyértelműen nem vagy hülye, mert az állításod (mely szerint hülye vagy) nem tudományos állítás, hisz’ rögvest „jön Állományjavító”, és „kioktat Karl Popper elméletéből, amely a cáfolhatóságot teszi a tudományosság kritériumává”.

Tehát szerintem neked kéne cáfolnod magad, már amennyiben igényt tartasz a „tudományos”, egyszersmind a „hülye” epitheton ornansra! Mondom, ez csakis a te feladatod, ti. Babarczy Eszter már messze túl van a problémán, ő teljességgel tudományos, neki ugyanis minden állítása cáfolható. Némelyik többszörösen is. Például. Babarczy szerint Richard Rorty „felmutat… egy alternatívát, azaz… egy másik nyelven kezd el beszélni. Ez a másik nyelv – Rorty kifejezésével: új szótár – egyszerre eszköze és célja Rorty filozofálásának, és éppen ez a legfurcsább benne. Az új szótár három fő eleme a címben előzékenyen feltüntetett három fogalom: esetlegesség, irónia, szolidaritás”. Írja Babarczy Eszter furcsálkodva, majd nem furcsálkodva definiálja az „új szótár” régi fogalmait.

Az „esetlegesség” Rorty-Babarczy szerint „nem relativizmus”, hanem annál „sokkal energikusabb, ha tetszik, sokkal őrültebb, nietzscheibb gondolat”; míg az „irónia” már személyesen Nietzschét jelenti. Helyenként idézőjelben: „legyen ťironikusŤ (mint Nietzsche)” (190), helyenként telibe: az „irónia azt jelenti, hogy folyamatosan kételkedünk saját szótárunkban – és saját józan eszünkben – … éppen ezért saját filozofálásunkat az irodalmi tevékenységhez közelítjük… s akkor saját bensőnkben szabadon és gátlástalanul garázdálkodhatunk, érezhetjük magunkat Übermenschnek vagy Nietzschének akár” (192).

 

Tehát: ironikus az, aki őrült, illetve: őrült az, aki „folyamatosan kételkedik a saját szótárában és saját józan eszében” (ez egyébként logikus), illetve: aki ezt teszi (vagyishogy kételkedik a józan eszében), az „az irodalmi tevékenységhez közeledik”. Mint például Esterházy Péter.

Jó, rendben van, bevallottan idióták, „őrültek”, s ami Esterházyn olykor látszik is (főként, ha recenziót közöl az Élet és Irodalomban), rendben van, de mi köze mindehhez az iróniának?

Semmi.

 

Új szótárt akkor alkotunk, ha új szótárt alkotunk, s nem akkor, ha a régi szótár néhány fogalmának jelentését önkényesen (ráadásul zagyván) megváltoztatjuk. Picasso, Braque, nyomukban a Babarczy által is emlegetett Duchamp „új plasztikai nyelvet” teremtettek, de nem úgy, hogy hagyományosan empirikus képeket festettek, mondván, hogy a klasszikus, perspektivista ecsetvonásokat, képszerkesztéseket ezentúl tessék másként (absztrakt módon) szemlélni, értelmezni, hanem viszont a vásznakon jelent meg az absztrakció. A nyelvi „kubizmusnak” pedig éppúgy megvannak a konzekvenciái, mint Picassóék stílusának. Kassáknak igaza van, amikor azt állítja, hogy „fejünk fölött elrepült a nikkel szamovár” (Ungvári Tamás szerint azért, mert a képet a vers „így írta be a nemzet emlékezetébe” – egyébként nem ezért, de nem térek ki rá, most más a vita tárgya), szóval, a „szókubista” Kassáknak igaza van, míg Rorty professzornak nincs igaza. Főként abban, hogy az irónia a „nietzschei őrülettel” volna azonos.

 

Az irónia iróniát jelent. Nem őrültséget. Akinél ugyanis őrültséget jelent az irónia, az egyszerűen le van kakilva. Nem haragszunk rá, mondván, hogy „modern”, „absztrakt”, „posztmodern”, „zavaros”, „érthetetlen” meg ilyesmi… hanem viszont leszarjuk és kész. Miért? Mert az az ember, aki az irónia fogalma alatt ma azt érti, hogy „folyamatosan kételkedünk a saját szótárunkban és saját józan eszünkben”, holnap majd – értelemszerűen – valami egészen mást ért az irónián, például hogy „a két deci boci geci ezentúl nem négy deci cici muci, hanem öt röfi duci puci” és így tovább, variálható a végtelenségig – „folyamatosan”. Vagyishogy követhetetlen a dolog. Nem „érthetetlen”, „magasröptű”, „egzisztencialista szent” meg mit tudom én, micsoda, hanem egyszerűen csak követhetetlen. Cseréptörés… Ami idáig ezt jelentette, most azt jelenti, holnap meg amazt, majd megint mást! Hogy ez a posztmodern? Legyen az! Ki nem szarja le?

 

Például Esterházy Péter. Ő „vevő az ilyen mondatokra”. Míg Almási professzor par excellence műveltnek tartja a merész esszéistát, aki így definiálja merészen az irónia fogalmát: „Le kell tiltanunk magunkban a hatalomvágy nyilvános vagy politikai megnyilvánulását – azon magasröptű formájában is, amely a ťhelyesŤ vagy ťhelyesebbŤ nézeteket megfogalmazó filozófusokat jellemzi –, s akkor saját bensőnkben szabadon és gátlástalanul garázdálkodhatunk, érezhetjük magunkat Übermenschnek vagy Nietzschének akár” (192).

 

Ez tehát a nietzschei irónia (a merész Babarczynál és Almási akadémikusnál, a filozófiatudományok doktoránál).

Miközben filozófiai alapközhely (nálam), hogy az Übermensch (Nietzschénél) nem a politizáló, hanem a „szolgaember” alternatívája. Az Übermensch nem szubjektív Rorty-zagyvalék, hanem történelmi kategória. Az Übermensch a valódi, eredeti, az erkölcs, a kultúra által még meg nem rontott, egészséges, értékteremtő ember. A Wille zur Macht (a hatalomra törekvő akarat) nem azt jelenti, hogy az Übermensch a „saját bensőjében garázdálkodik”, ti. az Übermensch nem ön-nőgyógyász. Tudjuk, Czeizel Endre sem a saját, hanem más „bensőjében garázdálkodik”, noha az is igaz, Czeizel részint sajátmagát, részint – a géntérképek Monspart Saroltájaként – a zsidót tartja (pontosabban számos zsidó személyt tart) „intellektuális” Übermenschnek. Liberális patkány legyek Krausz Tamás veres hombárjában, ha nem igaz! Czeizel a tévében mondta Lakat Karcsynak: létezik egy „kritikus nagyságú tömeget” kitevő „zsidó származású populáció”, amely népesség „kiváló személyiségekből összetett embercsoportot alkot”, s mindez „genetikailag is igazolható”. Ezt mondta Czeizel, Esterházy tanúsíthatná, ám ő sajnos akkor éppen nem volt a stúdióban, nyilván valahol Csillaghegyen fodbalozott, hogy legyen aktuális élménye a fodbalról, melyet majd megoszthat mindenkivel, de főként a Lakat Karcsyval charme-osan (vö. Sándorgöröcsalberttichyfenyvesi).

 

Nietzsche szerint „az emberek a fényre törnek, de nem azért, hogy jobban lássanak, hanem hogy hatásosabban tündökölhessenek”.

 

Na, ez az, amit Babarczy nem ért, ezért tartja, nem Nietzschét, hanem a nietzschei gondolatot „őrültnek”. Babarczy a „fényre tör”, ámde „rejtekezve”, vagyis nem látni és láttatni, hanem szimplán tündökölni akar. A „rejtekezés” azt jelenti nála, hogy „elrejtem” a semmit, titkolom, hogy nem rendelkezem semmivel, így csak a nevem, a „személyiségem” villog a „fényben”:

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Kedves Kísértet!

Szívesen helyt állok minden szövegemért -- válaszolok bármilyen kérdésre vagy kifogásra. Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz. És, igazad van, rejtekező-bújkáló szöveg.

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

Tekinthető az ilyen „rejtekező-bujkáló” ember az „új szótárú” Rorty mester autentikus követőjének, tekinthető „kisdarab nőnek”, tekinthető „Lukács nevével merészen érintkező”, „tehetséges”, „művelt” esszéistának, olyan kritikusnak, aki „folyamatosan kételkedik a saját józan eszében”, tekinthető bárminek, csak éppen nietzscheinek nem, még kevésbé tekinthető ironikusnak. Tudniillik: Rorty százszor összenyögheti magát „új szótárának” roppant súlya alatt, az irónia akkor sem rejtekezést, hanem elrejtést jelent. Méghozzá – paradox módon – nyílt rejtést, vagyis az irónia lényege éppen abban áll, hogy az írástudó ember pontosan értse: nem arra van gondolva a szövegben, amit a leírt (dicsérő) szó formálisan jelent, hanem épp ellenkezőleg: az irónia világos, egyértelmű gúny – magyarán: annak, aki nem érti, nem „fogja”, az irónia nem jelent semmit.

Míg a „rejtekezés-bujkálás” egészen más műfaj. Kisdarab női műfaj. Babarczy-műfaj.

 

Esterházy pedig egyenesen így fogalmaz: „Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az. ťTitokban persze azt reméli, hogy ez a békés sodródás igazi út, valahonnét valahová vezető…Ť Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbeejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka... bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír”.

 

Hát, mi tagadás, még Nietzschét is elbírta az ő kisdarab női farka. Ugye?! Ha szegény József Attiláé csak tizedennyit bírt volna, nem itt tartana, ez egészen biztos! Valachi Anna írja: „A József Attila körüli nők egyike én vagyok”. Elhiszem néked, nyuszikám, csakhogy te sem tudod ám, mire vállalkoztál! Ugyanis a legintellektuálisabban intellektuális luvnyák számára is az a döntő szempont végső soron, hogy mennyire lompos a közéleti költő alanyi bránere (vesd össze), vagy amiként ezen a topikon fogalmazzák Babarczy pártfogói, meghatározó momentum: jól tudott-e volt „a kis Attila baszni”… És erre a kérdésre, bizony, minden „körüli nő”-nek előbb-utóbb választ kell adnia.

Dr. Nemes Lívia szerint „Az önmagában feladott reményt támasztja fel bennünk verseivel [ti. József Attila], ezért próbáljuk halála után ötven évvel is megmenteni, megmutatni, hogy jobb anyái lennénk, mint a mama és Jolán, jobb pártfogói, mint kortársai voltak, jobb analitikusai és pszichiáterei, mint az ötven évvel ezelőttiek”.

És persze jobb szeretői, Valachi Annával szólva: jobb „körüli nők”. Na ja. Kisdarab nők nagydarab vibrátorral. Merthogy ilyen a természet, a kicsi is, a nagy is, sőt még a legkékebb harisnyájú entellektüel bulák sem a proletárköltő Favágójával, hanem sokkal inkább Lady Chatterley favágójával szeretn(én)ek fűrészelni, nagyokat baltázni: „Ha odasujtsz körül a sorshoz, / az úri asszonyság sikoltoz” – és ami, tessék elhinni, még talán a József Attila Társaság társelnökének esetében sincs másként (legalábbis így gondolom).

 

Esterházy szerint Babarczy „titokban reméli, hogy az… út, valahonnét valahová vezet”, Almási szerint Babarczy „reméli, hogy mások nevében is beszél”.

Rorty-modell: az „irónia azt jelenti, hogy folyamatosan kételkedünk saját józan eszünkben… éppen ezért saját filozofálásunkat az irodalmi tevékenységhez közelítjük…”.

Nos, ez gyakorlatilag megtörtént az ÉS-ben és a Mozgó Világban: a filozófus odaközelítette sajátlag megkételkedett józan eszét az író „irodalmi tevékenységéhez”, hisz’ mindkettőjük szerint: Babarczy „reméli”.

Ilyen a magyarországi recenziós irodalom.

Ej, ha ezt a kritika-kultúrát az én galambocskám, József Áronovics Attila megérhette volna (vö. Az Istenek írnak, Babarczy él).