Almási professzor szerint „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át. Mindezt nem igehirdetőként mondja el [ti. Babarczy Eszter], hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél. Szóval: merészség kell ahhoz, hogy ilyesmiket leírjon az ember. Például, hogy a ťmiről szólŤ is fontos, hogy volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.

 

Bűnnek az számít, amikor valamely kétszeres József Attila-díjas akadémikus-professzor nem tudja, esztétaként nem érzi, mi a különbség az „idézni” és a „fölidézni” fogalmak között. Tudniillik: a Lukács „nevével való érintkezés” nem Lukács idézése, hanem Lukács fölidézése. Egészen más a kettő. Jó tudni: Babarczy lényegileg, tartalmilag nem idézi, még csak nem is megidézi, hanem pusztán fölidézi Lukácsot, és pontosan erre „vevő” az itt már sokszor (szó szerint) idézett Esterházy Péter: „ťHa beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…Ť – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra…”.

 

Továbbá bűn az, ha valaki, kétszeres József Attila-díjas „elitértelmiségi” létére, összekeveri a „merészség” fogalmát és szinonimáit (a bátorságot, elszántságot, vakmerőséget, hősiességet, vitézséget, kurázsit, a vérbő pucát, illetve a vérszegény pucit…) a „hülyeség” fogalmával s annak szinonimáival (ökörség, marhaság, fontoskodó oktondiság és így tovább). Mert ilyen könyörtelen a magyar nyelv. Főként esztétikailag.

 

Babarczy: „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…” (16. o.).

Almási: „volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni…)”.

 

Babarczy az egyetlen. Az „egyedülálló anyuka”. Bátor és merész. „Érintkezik”. Ami azt jelenti, hogy Babarczynak a „bűnös” Lukácshoz nincs köze. Babarczy csak annyira merészel személyessé válni a „mi kapitalizmusunkban”, miként az 1910-es Lukács, s ami kb. annyira kockázatos gesztus, mint azt állítani a HVG-ben, hogy „nem a Jobbikra szavaztam”.

Csakhogy. Minden vakmerő kisnőci pontosan itt fázhat rá a merész sompolygásra, ugyanis akadhat gyáva olvasó (fórumozó), aki nem csak fölidézi, hanem idézi is Lukács személyességét. Tudniillik: az 1910-es Lukács szerint a Babarczy-szerű kékharisnyás merészség, bizony, csak amolyan cédamerészség. „Lehet-e egy asszony magában, nem pedig élete férfiához való viszonyában tragikus? Lehet-e asszony életében a szabadság igazi érték?”

Nem lehet – válaszolja az 1910-es Lukács (személyesen), asszony életében igazi érték kizárólag a merészség lehet, ám az is csak a Mozgó Világban. Legalábbis az 1910-es Lukács szerint. Merthogy ilyen a lényegi idézés, szemben a puszta fölidézéssel.

 

Almási szerint Babarczy merész, mert Lukács „nevével még érintkezni is bűnnek számít”.

 

Na, ezt magyarázza el valaki! Mi az, hogy „bűnnek számit”? Hol? Mikor? Milyen vonatkozásban?

Szeretném, ha Esterházy Péter vevő volna a mondataimra, ezért most magam is így kezdem: ha beszélhetek olyan személyesen, ahogy Babarczy tette (volna, ha valóban személyes lett volna) 1997-ben. Lukács „nevével még érintkezni is bűnnek számít”, ami azt jelenti (magyarán), hogy Almási fosik. Jó, de mitől? Kitől? Nos, itt jön magyarázatul a személyes mozzanat. Almási egyik kenyéradó gazdája, gazdasszonya, nevezett P. Szűcs Julianna vérbe nyihhant szemmel rikácsolta anno, mondták nekem később, szóval hogy így fogalmazott a főszerkesztő asszony toporzékolva: ennek az embernek [már ti. kedves jómagamnak] nem közlöm a szövegeit, mert ez az ember „szélsőbaloldali” (így mondták nekem)! És amire a másik hernyó, nevezett Faragó Vilmos (szintén többszörös elvtárs, talán még Almásinál is almásibb) hevesen rábólintott: igen ez egy „szélsőbaloldali” ember (közben pedig nem sült le a bőr az ábrázatáról). Ráadásul egyikőjük se a szemembe mondta a dolgot, hanem viszont a hátam mögött (obligát neofita-merészséggel), és mindezt azért, mert bátorkodtam kijelenteni, hovatovább szövegelemzéssel bizonyítani, hogy Marx tudós, míg az „antimarxista” Heller csak tudóskodó, szimpla politikai aktivista, legújabban: elvhű liberáltovaris. Mondom, konkrét szövegekről beszéltem, „izmus”, „oldaliság”, ilyesmi szóba sem került. Mindegy, úgy „rúgtak ki” (a maguk szóhasználata szerint), hogy amúgy ott sem voltam (és már csak azért sem, mert ilyen helyekre nem járok – csupán kéziratot küldtem a szerkesztőségbe), szóval „kirúgtak” úgymond, ez tény, na de mi ebben a „bűn”-jelleg? Az, hogy a Faragó Vilmosok undorodnak tőlem, én pedig undorodom a Faragó Vilmosoktól? Ez nem bűn. Sőt azt állítom, senki, de senki ne érezze magát bűnösnek emiatt, tökéletesen elég, ha csupán viszolygunk, decensen irtózunk egymástól. Ami viszont szükséges dolog, ezt halál komolyan mondom!

 

Tehát. Almási Miklós, amikor bűnről beszél, arra gondol, hogy számos (meglehetősen korlátolt) fazon szemében feketeseggűnek számít az, aki „Lukács nevével érintkezik”, ám amitől Almási a Mozgó Világba még nyugodtan írhat, ott ugyanis ő (Lukáccsal) még nem feketeseggű. Az 1910-es Lukáccsal persze. Marxszal viszont már az volna, már úgy értem, a valódi Marxszal. Azzal a Marxszal, aki a „marxista” Heller Ágneseket, a „marxista” Almási Miklósokat, a „marxista” P. Szűcs Juliannákat „szamarak bandájának”, par excellence „korlátolt állatoknak” nevezte, s aztán hogy a „megtért”, a tőkének, a „mi kapitalizmusunknak” melegcsontig bemosolygó P. Szűcs Juliannákról mit mondott, talán jobb nem idézni, mert az már valóban bűnnek számítana.

 

Nem írunk a Mozgó Világba. És?! Akkor mi van? Illetve mi nincs? Nem írunk az Index fórumára sem (ha kitiltanak). És?! Akkor mi van? A világon semmi. Az ilyesmi annak „bűn” (értsd: annak probléma), aki pl. Babarczy Eszter könyvéről sem képes többet állítani, minthogy a szerző merész, merthogy egy jó nagyot merészelt érintkezni Lukács nevével. Hát hogyne.

Bájos nejem pedig örökösen pöröl velem, hogy: jaj, hogy miért csinálod ezt folyton, mindig mindenkivel összeveszel, meghogy miért kell ezt csinálni mindig meghogy miért, és hogy már megint miért?… (a nők már csak ilyenek), míg én újra és újra fölteszem a kérdést: akkor milyen legyek? Olyasmit írjak, mint amilyet Almási ír a Mozgó Világban? Annyira merészet?! Ti. egyebet nemigen lehet közzétenni. Legyek én is „merész”? Babarczy-merész? Almási-merész? Amott Bayer-merész, Vámos György-merész?

A dolognak nem ez a lényege, gyerekek. Nem azért írunk, hogy megjelenjünk (legalábbis nem mindenáron), hanem alapvetően azért írunk, hogy írjunk. Igazságot írjunk. Tökéletes, abszolút, tiszta igazságot. „Bűnös” igazságot.

 

Például. Babarczy ugye azt állítja, hogy a relativizmus „afféle fáradt bölcsesség”. Mire Almási azt állítja, hogy Babarczy azt állítja, hogy relativizmus „van is, nincs is”.

Én pedig azt állítom, hogy ebben a kérdésben (is) Leninnek van igaza, aki pedig Engels igazát bizonyítja (Szikra 1954, 14. köt. 130. o.), mégpedig éppen a relativistákkal szemben. Lenin szerint ugyanis léteznek örök, abszolút, ép ésszel soha meg nem cáfolható igazságok. És ha léteznek ilyenek, akkor van abszolút igazság. És ha van, akkor a relativizmus nem „fáradt bölcsesség”, hanem téves ideológia.

Lenint mondtam az imént! Nem a nevével érintkeztem, hanem az állításával azonosultam. Lenint mondtam, nemhogy Lukácsot, nemhogy Marxot, egyenesen Lenint! És? Akkor most leszakadt az ég? Akkor én most „bűnös” volnék? Nemigen, pedig, mondom, nem csak érintkezem Lenin nevével, hanem expressis verbis állítom: Babarczyval, Almásival szemben Leninnek van igaza. Hogy miért? Mert Lenin bizonyítja is, amit állít, míg Almásiék csak handabandáznak a relativizmusról.

V. I. Lenin. Mi ebben a „bűn”? Nota bene nem a bűntudat (mert az nálam eleve szóba sem jön), hanem a „bűn”. Magyarán: ki nem szarja le a bűnösöző Mozgó Világot? Almási, nyilván, meg azok még, nyilván, akiktől Almási fosik. Szerintem külön szégyen, hogy Almási vén fejjel reszket a félelemtől. Mire kapar még? Miért fél a bűnösözőktől? Hiszen kiterítenek így is, kiterítenek úgy is. Akkor már nem esztétikusabb, ha az esztétaprofesszor nagyjából egyenes gerinccel terítődik ki?

Megannyi kérdés. És érkezik majd rájuk Almásiék merész válasza: a Két hexameter szerzője „sajnos nem tudott baszni”.

 

Ezért jó dolog a fórumozás!

 

Babarczy Esztert nem tartom merésznek. Tudja ő, nagyon jól tudja, hogy „védett vad”, pontosan tudja, hol a „karám” határa, azt már nem lépi át. Ugyanakkor Almási professzort gyávánk tartom. És nem azért, mert „megtért” a „mi kapitalizmusunk” „damaszkuszi útján”, hisz’ az is elképzelhető, hogy patyolatlélekkel tért meg (nem látok a lelkébe, nem is akarok), hanem azért gyáva a tisztelt professzor úr, mert értéknek tartja Lukácsot, mégsem beszél, mégsem ír róla. Hanem inkább mások merész klitoriszával veri a bűnösöző csalánt, ahelyett, hogy a saját kiérdemesült, Széchenyi-díjas farkával csapkodná, és még akkor is ezt kéne tennie, ha neaggyisten kiröhögné a csalán. Nem egy vasziszdasz! Almási Miklós jóval idősebb nálam, ez igaz, ám azért én is tudom, mit jelent kiröhögve lenni, tehát tanúsíthatom: túlélhető a dolog. De, ha mégse, ha megalázó az efféle kudarcélmény, akkor viszont kussoljunk, már úgy értve, hősködésileg! Magyarán: nem muszáj hősnek lenni (ha nem lehet), ámde publikálni se (volna) muszáj. Tanúsíthatom: ha „bűnnel” élsz a lelkedben (pl. Lukács vagy éppen Marx „bűnével”), nincs gond, jól ellehetetsz a Mozgó Világ nélkül, sőt! Mert nem is igazi „férfibánat” az, amelyet fizetett moralisták, hétpróbás igazodók moderálnak („szerkesztenek”) erkölcsileg s főként intellektuálisan. Külön hangsúlyozom (ha netán nem derült volna ki az eddigiekből): nem vagyok túlzottan hanyatt vetődve Almási Miklós eszétől, ám az mégis csak morbid szituáció, melyben egy Almási Miklóst egy P. Szűcs Julianna állít haptákba: határozza meg számára, mi „bűn” és mi nem „bűn”.

Almási szerint „talán Babarczy az egyetlen”, aki „érintkezik” Lukács nevével.

És ami pontosan azért van így, mert (mondom, személyes tapasztalat) éppen az Almási Miklósok által körbelihegett P. Szűcs Juliannák nyilvánítják „bűnösöknek”, „szélsőségeseknek” azokat, akik a mindenkori politikai és pénztőke által szárnyametszett gondolatoknál (értsd: fásult baromságoknál) többre tekintenek. Almási viszont a P. Szűcs Juliannákhoz igazodik, így már attól is heroikusan morális erekciója támad a jámbornak, ha valaki (valahol) leírja a „Lukács tette 1910-ben” merész szóösszetételt.

Lukács György állítólag azzal magyarázta többszöri életben maradását (a Szovjetunióban és másutt), hogy néki nem volt olyan lakása, amelyet bárki elirigyelt, kiszemelt volna magának. Ami pedig vagy igaz, vagy nem, mindenesetre tény: Lukácsot nem akasztották föl (egyszer sem), ugyanakkor az is tény, hogy Lukács nem volt annyira pipogya, mint az ő egyik legjobb magyar tanítványa, aki ugye férfiember létére nőcikéket biztatgat a Mozgó Világ hasábjain: szaladj hamarjában, Eszterke, légy merész helyettem is, merthogy Lukács nevével még érintkeznem is bűnnek számít!

 

Annyit végezetül: gyávának neveztem a professzor urat, mégpedig azért, mert én is „udvariasan” vagyok „pimasz”. Ha nem volnék ennyire udvarias, más kifejezést használtam volna.