Almási Miklós írja Babarczy Eszter könyve kapcsán a Mozgó Világ 1997 júniusi számában: „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át. Mindezt nem igehirdetőként mondja el, hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél”. Már tudniillik, hogy Babarczy Eszter reméli.

 

Igen ám, csakhogy Babarczy a relativizmusról nem ezt írja. Nem azt, hogy „van is, nincs is”, hanem Babarczy így fogalmaz: „A relativizmus afféle fáradt bölcsesség – ne is firtassuk most, hogy szigorúan logikai okoknál fogva mennyire tarthatatlan –, vállrándítás a menthetetlen káosz láttán”.

Tehát Babarczy szerint van relativizmus. Nem „van is, nincs is”, hanem van. Csak éppen „tarthatatlan” a „vállrándító” relativizmus. „Logikai okoknál fogva”. És hogy miért, mennyiben? Azt „ne firtassuk most”.

Vagyis valójában arról van szó, hogy Babarczy mond is valamit meg nem is. De inkább csak nem is. Míg Almási azt állítja, hogy Babarczy szerint az (amúgy nem létező) „van is, nincs is” „dilemmán” a „művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át”.

Ez viszont már halmozott hülyeség. Először is: a dilemmán nem „átsegítődünk”, hanem (a tárgyalt vonatkozásban) fogjuk és megoldjuk azt a dilemmát. Kb. ezért volnánk értelmiségiek ugyebár, vagy valami affélék. Egyébként Babarczynak abszolúte nincs dilemmája, Babarczy minden bizonytalankodás nélkül, határozottan állítja, hogy a „relativizmus vállrándítás”, és tudja is, miért, csak nem mondja meg. Majd máskor. Nem most, mert most éppen nem, hanem majd máskor. Máshol. Másképp.

 

babarczyeszter válasz | 2009.04.01 11:19:27 (14990)

Ezt a topikot véglegesen elhagyom. Köszönöm a beszélgetéseket, sokat tanultam. Találkozunk máshol, másképp.

Š

 

Továbbá: mi az, hogy a dilemmán „a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át”? Aki „a művészetek nélkülözhetetlenségében” hisz, olyan, mint aki a levegő nélkülözhetetlenségében hisz – értelmetlenséget művel. Ti. hihet akár a tojássárgájában is. Vagy éppen a kvadrofóniában. Én is hiszek egy-két szép dologban, / Hiszek a dalban, a dalban, a dalban… Zorán bölcsebbeket danáz valamely nosztalgiakoncertjén, mint Almási professzor a Mozgó Világban.

Istenben lehet hinni, merthogy az vagy létezik, vagy nem, míg „a művészetek nélkülözhetetlenségében” csak úgy lehet hinni, ahogyan a művészetek létezésében, ti. a létező (Wesen) eo ipso nélkülözhetetlen, sőt ésszerű (tenéked magyarázzam?), aztán hogy kell-e (Müssen), vagy sem, jó-e a létező vagy sem, legyen-e (Sollen) vagy ne legyen (gar nicht), már más kérdés, a lényeg, hogy a művészet végcélja önmagában van (Hegellel szólva: Endzweck in sich), tenéked magyarázzam?

Vagyis „a művészetek nélkülözhetetlenségében” csak azok hisznek, akik nem ismerik (vs. „elfelejtették”) a vonatkozó (szak)irodalmat. Jó, mondjuk, az is igaz, József Attila egy büdös proli, baszni sem tudott, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Révai József se nagyon szerette a költőt. Vagy netán még mindig ez a baj vele? Nosztalgikusan? Akár így, akár úgy, minduntalan odalyukadunk ki, hogy: olvasni nem szégyen. Még a Mozgó Világ akadémikus-professzori szerzőjének sem, sőt talán még József Attilát sem nagy szégyen tanulmányozgatni. Tudniillik, ha megtörténne az olvasás, úgy talán nem volna pudvás-marhaság leírva a Mozgó Világ fényesült lapjain.

Nem variálom hosszan, csupán annyit: József Attila szakszerűen bizonyítja híres (bár csak kevesek által értett) tételét: „a nemzet közös ihlet”. Mely tézis pontosan azt jelenti, hogy az ember számára a művészet (annak léte, „nélkülözhetetlensége”) nem hit, hanem ihlet kérdése, így a művészet végső soron az ember attribútuma, magában való végcélja. Akár hisz benne valamely Eszterke, akár nem. Nagyon fontos: József Attilának nem azért van igaza, mert ő a nagy József Attila, hanem azért, mert cáfolhatatlan, amit állít. És amíg Babarczy Eszter, Almási Miklós csupán annyit tudnak előbugyborékolni magukból a „dilemma” kapcsán, hogy ők mélyen hisznek „a művészetek nélkülözhetetlenségében”, addig az érvelő, bizonyító József Attilának mindig is igaza lesz, akár tudott baszni a proletárköltő, akár nem.

 

Almási Miklós azt állítja a Mozgó Világban, hogy Babarczy Eszter a relativizmusról és „a művészetek nélkülözhetetlenségéről” alkotott igéjét „nem igehirdetőként mondja el, hanem egyes szám első személyben”.

Tényleg?! Mintha Almási nem tudná: minden további nélkül lehet igehirdető valaki egyes szám első személyben is.

Kérdezem: nem mindegy, hogy a marhaságát egyes szám, vagy többes szám első személyben írja az esszéista? A marhaság az marhaság, így is, úgy is.

Továbbá: Babarczy bizony, hogy igét hirdet (több helyütt), míg a relativizmussal kapcsolatosan éppen nem egyes szám első személyben teszi: „A relativizmus afféle fáradt bölcsesség – ne is firtassuk most, hogy szigorúan logikai okoknál fogva mennyire tarthatatlan –, vállrándítás a menthetetlen káosz láttán”.

Kategorikus kijelentés többes szám első személyben elővezetett tiltó imperatívusszal: „ne firtassuk”.

Mi kéne még ahhoz, hogy Almási professzor úr a Mozgó Világ kritikusaként ne látszódjék vagy jókora tökfejnek, vagy kissé hazudósnak?!

 

Amúgy pedig nem az „igével” van a baj, professzor úr, hanem akkor van gond, nem is kicsi, ha gyogyós hit alapján történő gyagyás hirdetése zajlik az igének! Például Babarczy könyvében.

 

Veselkedjünk a professzori mondatnak még egyszer, nézzük teljes egészében: „Mindezt nem igehirdetőként mondja el, hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél”.

 

Egyes szám első személyben reméli? Jó, de miért reméli? Mi köze a relativizmusról megfogalmazott baromságnak (vs. okosságnak) ahhoz, hogy a megfogalmazó az ő baromságát (vs. okosságát) hány ember „nevében” közli? Még annak sincs jelentősége, tisztelt esztétaprofesszor úr, hogy hány ember egyetértésével mondunk valamit (már úgy értve, gondolkodóilag), míg a „mások nevében” szintagma, bizony, merő sztálinizmus, de még liberális szépítgetéssel („reméli”) együtt is az. Vagyishogy lehet önnek, professzor úr, bármekkorára nőt, bármilyenre kérgesült neofita nyaló-nyele (a Mozgó Világban), sztálinista zsigereit-gyökereit, előlem, nem tudja elrejteni (még a Mozgó Világban sem), higgye el, jobban ismerem a szövegeit, mint ön! És higgye el még akkor is, ha most nagyon „udvariasan” látszom „pimasznak” az ön stiláris ízlése szerint!

 

Almási Miklós lelkébe úgy rágta bele magát a sztálinizmus, mint kukac az almába, szétrohasztotta belül teljesen, megfogod valamely liberálisra glancolt szövegét, s ragacsos poshadmány folyik szét az ujjaid közül.

Almásiék annakidején többes szám első személyben beszéltek (sőt így is írtak): „mi, kommunisták” (különös anyagból vagyunk gyúrva), „mi, sztálinisták”, „mi, leninisták”. Érdekes, a „mi, marxisták”, ritkábban hangzott el (én persze csak a Kádár-rezsimet ismerem személyesen, onnan tudom), minként a „Lenin elvtárs” kifejezés általános volt, ám azt, hogy „Marx elvtárs”, „Engels elvtárs”, még a legbigottabb Bőndörös elvtárstól, a leglihegőbb Almási elvtárstól, Heller elvtársnőtől sem hallotta senki. Vajon miért? Mindegy, azt akarom csak mondani, hogy a mélyzsigerből elő-előbüdösödő „posztsztálinizmus” mondatja Almási Miklóssal e dicsérő szavakat is a Mozgó Világban: „nem igehirdetőként… hanem egyes szám első személyben”.

Almási szemében már ez is óriási teljesítmény, sőt – megkockáztatom – ez a teljesítmény! Az egyes szám első személy. Persze Freud elvtárs rábiztosít azért egy kis par excellence sztálinizmust a mozgóvilágos „kritikára”: „egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél”.

 

Vagyis: Babarczy Eszter olyan „közember”, aki nem bizonyítja az „igét”, mely szerint például a „relativizmus afféle fáradt bölcsesség”, hanem „reméli”, hogy „mások nevében is beszél”. Merthogy Almásiéknál még mindig ez az ultima ratio, ez a döntő bizonyíték: valami akkor igaz, ha sokan állítják, hogy igaz, de legalábbis „reméli” a nem igehirdetőként aposztrofált igehirdető, hogy mások nevében közli a „megértő”, „elfogadó” „toleráns igazságot”.

 

Ez történt 1997-ben. 2010. október huszadikán pedig a következő olvasható ezen a topikon:

 

van itt ez a kérdés válasz | 2010.10.20 09:17:35 Š (18585)

visszanéző/

Volt idő, amikor még Babarczy Eszter szerint is normális volt ez az ország?/

Š

 

Az Almásiék által szellemileg, lelkileg elfuserált „közember” ma ott tart, hogy a puszta „személyiségét”, a pőre véleményét tekinti közlésre érdemesnek. Például, hogy mi volt „szerinte” akkor, amikor „volt idő”, illetve mi van „szerinte” most, mi lesz „szerinte” majd… És ami akkor is selejt, ha esetleg akadnak még politikai harcosok, kiket érdekel, hogy a másik harcostovaris „szerint” is mocskos-e az a mocskospiszkos és hogy mennyire, de mennyire piszkosmocskos az a mocskospiszkos… Babarczyra az ilyen emberek figyelnek, ha egyáltalán; Almási szavaival: „reméli, hogy mások nevében is beszél”.

Azért nevezem a Mozgó Világban ünnepelt esszéistát intellektuális selejtnek, mert teljesen nyilvánvaló: Babarczy valójában nem „véleményformáló közszereplő”, „közember” (amúgy az se sok), hanem csak dumáló médiaceleb, egy a sok közül. Hivatásos betelefonáló néni. Határozottan ez a véleményem, ugyanis néha legyűröm „undoromat”, belehallgatok egy-egy betelefonálós műsorba (a képben levés mián), és bizony mindegyre kiderül: a Görénybéládról vartyogó Lábaközi Juli néni is pontosan azon szavakkal mondja el, hogy „szerinte normális-e az ország”, vagy nem-e normális az ország, miként Babarczy Eszter teszi ugyanott, ugyanarról a „témáról”, néhány perccel előbb vagy később.

 

Hadd jegyezzem meg: a selejtességért nem a selejtáru a felelős, hanem azok, akik „legyártották” a selejtet, név szerint: Almási Miklós, Esterházy Péter, P. Szűcs Julianna, Kovács Zoltán… illetve azok (a szerkesztők, műsorvezetők), akik selejtes szerszámmal (Babarczyval) ma is egyre gyártják a selejtet a tömegkommunikációban, „őspatkányokként” terjesztik a „meg nem gondolt” (selejtes) gondolatokat.