Babarczy Eszter írja „sokdiplomás” önmagáról: „Diplomagyűjtő vagyok, afféle örökösen előre menekülő, elmosódott körvonalú ember… Bölcsészdiplomákat szereztem eddig, művészettörténet, filozófiatörténet, politikai filozófia, modern európai történelem a sorrend. A diplomáimat nagyon személyes érdeklődéstől hajtva szereztem”.

 

A Wikipédia Beney Zsuzsáról: „költő, író, esszéista, irodalomtörténész, tüdőgyógyász szakorvos, egyetemi tanár...

… lírájának központi témája a fájdalom, foglalkoztatta a tükröződés, a lét és nemlét, a paradoxonok működésmódja, versbe ágyazhatósága”.

 

Ezért én egyszerűen nem értem, Heller Ágnes miről beszél, hiszen látható: Magyarország már nem csupán nőcentrikus, hanem egyenesen polihisztor-nőcentrikus ország.

Némely nők mindenhez értenek.

Babarczyt már láttuk. Esterházy Pétert is láttuk férfiasan elámulni a „kisdarab nő” „mászkáló” sokféleségén, szarka-farkának női teherbírásán, vagyis kitekintésül, nézzünk most néhány hamisítatlan Beney-paradoxont, méghozzá hamisítatlanul női „költészetbe ágyazva”:

 

Telt szénaillat gomolyog a föld
felszínéről. Forró emlék
a télben.

 

Köd, reggel. Tejopálban rég kihúnyt
szivárvány tündököl.
Ki látja?

 

Havazás. Megszámlálhatatlan
csengettyűt ráz a szél.
Fehér csend.

 

Írom paradoxon, ahogy jön. Mert ezek bizony nem paradoxonok, még kevésbé működnek, s a legkevésbé vannak költészetbe ágyazva. A képzavar sem nem költészet, sem nem paradoxon. Nem költő, csak műkedvelőcske szaktüdőgyógyász nőcike az, aki nem tudja (például), hogy mi a különbség a paradoxon és a kérdés („Ki látja?”), mi a különbség a havazás két változata (a szállingózás és a hófúvás) között. Ha ugyanis szállingózik a hó, akkor csönd van, „fehér csend” (hervadt közhely), míg a zúgó szél valóban rázza a csengettyűket, csakhogy ez már pro forma sem paradoxon. Paradoxon akkor volna, ha szélcsendben csilingelnének a hópihék. Továbbá: még paradox-női fülekkel sem hallható csengettyűszó a csöndes szélzúgásban, ráadásul csengettyűket még a tüdőgyógyászok is csak ritkán számlálnak. Halk hófúvásban is csak elvétve. Csengettyűket jobbára versfaragó nőcikék számlálnának – ha tudnának:

 

Havazás. Megszámlálhatatlan
csengettyűt ráz a szél.
Fehér csend.

 

Lehetséges. Ám, ha valóban fehér, akkor vegyük ezt valamelyest értelmesebb szövegösszefüggésben:

 

Habtej-szín ébenéj. Jégcsengő

pihék közt gunnyaszt a szél.

Csend kondul. 

 

Így sem tökéletes haiku, csupán a szótagszám egyezik az eredetiével, de így legalább tiszta paradoxon; igen, csakhogy ezt már én írtam, ocsmány férficentrikusan írtam. Nem vagyok költő, de rólam nem is állítja a Wikipédia, hogy: költő.

Ismétlem: semmilyen vonatkozásban semmi jelentősége annak, hogy a hópelyhek „megszámlálhatatlanok”-e vagy sem, poétikailag sincs jelentősége, miközben a híven számlálgató költőnő ezt írja József Attila verséről: „Elsősorban nem is… a szörnyű és véres megsemmisítési harc tölti el félelemmel, döbbenettel az olvasót, hanem a József Attila költészetében oly elemi biztonsággal megszokott kontroll hiánya. A pusztítás kényszere szinte autonóm erővel tör be a versbe, s teszi azt értelmében, szerkezetében is zavarossá”.

 

Az imént láttuk: Paradox néni három picinke verssort sem képes megalkotni közel normálisan, azt viszont nagyon tudja, hogy József Attilánál miként jelentkezik a szakmai „kontroll hiánya”! „Értelmében zavaros” a vers. Hát persze. A Relativitáselmélet is zavaros. Annak, akinek zavaros. Míg Babarczy szerint Nietzschének „őrült gondolatai” támadtak. Szintén zenésznő. De most ne akadjunk fönn ezen, legyünk magunk is nőcentrikusak, tegyünk úgy, mintha hülyék volnánk! Vagy nem.

Mindegy, nézzük tovább! Beney Zsuzsa szerint József Attila versében „Hatalmas és kegyetlen pusztulás-pusztítás-víziót látunk, az ťegymást valóra váltóŤ két szerelmes madár alakban tépi, marja a mindenséget, a létet elragadta”.

Jó, akkor nézzük konkrétan a „hatalmas és kegyetlen pusztulás-pusztítás-víziót”, nézzük, hogyan zajlik a „pusztítás” József Attila „skizofrén tartalmának” „utolsó manifesztációjában”! De előtte még hadd jegyezzem meg: ami az érzékeny, empatikus nőnél paradoxon ebben a mocskos férfitársadalomban, az a mocskos macsónál ugyebár skizofrénia ugyebár. Doktor tüdőgyógyásznő által diagnosztizált elmekór.

Mindegy, nézzük a skizofrén „pusztítás kényszerét”:

 

A mindenséget falja
csilló azuri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

 

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

 

Nos, itt már valódi paradoxonról van szó, méghozzá oly banális paradoxonról, amelyet nem csupán Csányi professzor képes fölfogni tudós értelmével, hanem bármely közepes ornitológus is, nevezetesen, hogy: a sas védett madár. És egyebek közt pontosan azért, merthogy pusztít. Teccik tudni? Pusztítja a mezei férgeket, pusztítja a városban túlszaporodó ótvaros galambokat, s amelyek olykor „hullatnak vércseppes pihetollat”, ez kétségtelen, viszont a művelt sas madár ért valamelyest franciául is: c’est la vie. Ráadásul az a teljes igazság, hogy a sas valójában nem is pusztít, már ami a dolog biológiai lényegét illeti, a sas nem kegyetlen, nem gonosz állat, hanem viszont táplálkozik. Teccik tudni? A sason is a „pusztítás kényszere” van (amiként Beney írja), vagyishogy a sas sem kényszeresen pusztító állat (amilyennek Beney a férfit általában, illetve konkrétan József Attilát gondolja).

Költőnő. Gőze (stílszerűbben: konyhai dunsztja) nincs arról, mi a különbség a „pusztítás kényszere” (amiről ír), illetve a kényszeres pusztítás (amire gondol) között.

Közhely-paradoxon: kedves, gyöngéd, érzékeny, empatikus, egyszóval feminin nőtársaink is leemelik a hipermarket hűtőpolcáról, majd otthon graciőz mozdulatokkal (kisujjukat kecsesen eltartva) falják föl a finoman fűszerezett, gusztusosan csomagolt téliszalámit, s amely hentesáru par excellence elpusztított állatok véres húsából készül. Az ártatlan természeti lényeket (emitt a malackákat, amott a kislibákat) a hentes (vallási felekezetre való tekintett nélkül) éppoly „hatalmas és kegyetlenül” véres „pusztítással” gyilkolja le, mint a sas madár a mezei nyuszit és a vadgerlicét. Könyörtelen tényszerűség: az emotív nő is zabál húst. Kell a fehérje, hogy legyen finom, éltet adó tejecske a lágy női emlőkben, hiszen a leghumanistább ivadék is ragadozó lény végső soron („növeszti körmét és fogát”). 

Közhely-paradoxon: a világban mindenütt, mindenkor, minden vonatkozásban „hatalmas és kegyetlen pusztulás-pusztítás” megy végbe, hogy a kozmosz egyben maradhasson, s vonatkozik ez a világ élő, élettelen részére egyaránt.

 

Nos, csupán ezt a paradoxont nem érti a költőzsenit leszóló paradoxon-huszárkisasszony, aki nyilván sokkal jobbat, értelmesebbet, szerkezetében is tisztábbat, zseniálisabbat alkot a József Attila-i „pusztítás-vízió”-nál. Például ilyet:

 

Elmúlt örömöt festek. Mit tanácsolsz?
Aranyzöld lombot vagy sárga
avart?

 

Lehet ilyet írni? Lehet. Csak nőnek kell lenni hozzá. „Mit tanácsolsz?” – kérdi a költőnő. Azt tanácsolom, olvasd Nietzschét: „A férfi boldogsága: Akarom. A nő boldogsága: A férfi akarja”. Olvasd, és ne téveszd össze a nietzschei akarat fogalmát a Heller Ágnesek „konzervatív liberális” akarnokságával. A nietzschei Férfi tanácsol, a nőcentrikus nőköltő tanácsért eseng (nem én állítom, maga Beney vallja meg a szerkezetileg is tökéletes versében). Amúgy pedig egyik sem magasabb rendű a másiknál. Vagyis gond akkor adódik, ha megkavarodnak a szerepek az ambiciózus női lelkekben, s valamely dilettáns tojó oktatgatni kezdi a zsenit.

Freud szerint létezik manifeszt és látens „álomtartalom”. Na most Beney Zsuzsa manifeszt álmában költőnek álmodja magát, míg (igen valószínű, hogy) női agyának „tudatalatti” tartományában hevesen gyűlöli a szexista, hímsoviniszta József Attilát. Nyilván olvasta Vágó Márta levelét, melyben a múzsa így karmolássza költőszerelmét: „de minek magyarázzam ezt, hiszen oly rossz véleménnyel vagy a nők szellemi életéről”.

Igen. És ami ekként nagyjából rendben is volna, ám engedtessék meg két megjegyzés: (1) Vágó Márta hisztérikus levelének egyik odavetett mondattöredékéből még nem következik, hogy József Attila szexista volna, vagyishogy általában lenne „rossz véleménye a nők szellemi életéről”. Könnyen elképzelhető, hogy csak néhány konkrét nőt, esetleg számos konkrét nőt tartott a maga részéről hülyepicsának, ám, ami önmagában véve még nem szexizmus. Vágó Márta szövege pedig nem mérvadó, a csajszi nyilvánvalóan nem ura a kijelentéseinek. Például (1928. dec. 22-én): „primitívnek és egyszerűen hülyeségnek tartom ama kis tételt, hogy: a társadalom szellemiség”, majd ugyanez a „tudós, művelt nő” december 24-én: „rájöttem, hogy ťa társadalmi szellemiségŤ mint filozófiai megállapítás helytálló”. (No comment.) Viszont. (2) Ha József Attila valóban szexista volt, akkor arról kell beszélni! Gyöngéd női kezekkel ki kell a mocskos férfibarmát herélni virtuálisan, ám a költeménynek a költőhöz (annak viselt dolgaihoz) nincs köze, vagyishogy nem a versen kéne elverni a feminista port, hanem a férfimocskon, a rohadt disznaján! Így logikus, legalábbis az általam gyakorolt férfilogika ezt diktálja.

Ha viszont Beney Zsuzsa nem olvasta Vágó Márta levelét, nem gyűlölte (tudat alatt) József Attilát, akkor csupán egy szimpla pulmonológus liba a hölgy, akiről Almási professzor azt írná a Mozgó Világban (már persze, ha Beney is Vajda professzor unokahúga volna), amit Babarczy Eszterről írt annakidején: a hangja „szemtelenül autonóm hang”. Ezt írná, dacára annak, hogy az „ostoba” nem szinonimája sem „szemtelennek”, sem az „autonómnak”.

 

Egyébként az idézett „haikuban” a költőnő már az ő kisnői paradoxonjáról is megfeledkezik, nála zöld a lomb, sárga az avar:

 

Elmúlt örömöt festek. Mit tanácsolsz?
Aranyzöld lombot vagy sárga
avart?

 

Noha épp ez esetben volna indokolt a paradoxon. Például (férficentrikusan fogalmazva):

 

Múló örömöt festek. Milyen legyen?
Zsendülő avar? Fűsárga
égi lomb?

 

Így már paradoxon.

 

Beney Zsuzsa „örömöt fest”. Esterházy Péter örömöt tukmál, fellegekben sétáló Babarczy-örömöt, de Esterházy legalább nem ácsingózik tanácsért.

„Mit tanácsolsz?” – kérdi versében a szakorvosi költőnő.

Azt tanácsolom, s elsősorban Heller Ágnesnek, illetve Magyar Bálintnak: a pozitív diszkrimináció jegyében haladéktalanul vezessék be a halhatatlansági kvótarendszert Magyarországon, hogy minimum annyi halhatatlan költőnő legyen a hazában, ahány halhatatlan férfi. És akkor még mindig csak egálban volnánk.

 

Petschnig Mária Zitáról ez áll a Pénzügykutató Zrt. honlapján:

 

1970 – okleveles közgazda

1972 – doktor

1978-81 – MTA aspiráns

1981 – a közgazdaságtudomány kandidátusa

 

Slussz. Ennyi. Se vers, se regény, sem pediglen esszékötet „sokdiplomás egyedülálló anyukától”, sétafika Ypszilon Péterrel, még kevésbé szebb jövőnek magyargárdás vizionálása…

Hanem „csak” kandidátus.

Nem azért mondom, de mondom: az Almásiék által műveltnek, tehetségesnek minősített Babarczy annyit sem ért a szakmájához, hogy legalább azt tudná, mi a búbánat különbség van stilárisan az „egyedülálló”, illetve az „egyedül élő”, „gyermekét egyedül nevelő anyuka” fogalmak között. Babarczy egyedülállóan tehetségtelen. És azok is persze, akik őt tehetségesnek tartják. Nem szólva arról, hogy e „sokdiplomás” megszólaló-ember („öffenlich meinender Scheinmensch”) két éve tett nagyjósolta szerint „semmi se lesz itt, nemhogy válságkezelés. Miért tenné meg ezt a szívességet Gyurcsány Ferenc Orbán Viktornak?”.

Na de viszont lett válságkezelés. Megtette a „szívességet” Gyurcsány (persze nem „Orbán Viktornak”). Ezt egyébként a világon mindenki így véli, vagyishogy ma már az egykori csontváz-vizionálók is elismerik (néhány obligát csahos vézna nyüszítését leszámítva), hogy Gyurcsányék (Bajnaiék) a válságot szakszerűen kezelték. Vagyis Babarczy gyakorlatilag egyedül maradt preorbánista jövendölésével. Ha Lengyel László a „fordított Cassandra” (Š TGM), akkor Babarczy a totál elfuserált Cassandra.

 

Petschnig Mária Zita okos, intelligens ember. Tudja, hogy ért a közgazdaságtanhoz, továbbá tudja (s ehhez kell okosság, intelligencia), hogy a közgazdaságtanhoz ért. Ergo arról beszél, amihez ért.

Meglehet, vészesen tájékozatlan vagyok, de én még Petschnig Mária Zitát nem hallottam olyasmiről karattyolni, amihez nem ért. Arra ugyanis ott van a férje. Kéri László nem ért a politikához, ez nyilvánvaló (ha értene hozzá, politikus volna), ám beszélni úgy tud az aktuálpolitikáról, mint Babarczy a válságkezelésről. Petschnig Mária Zita okos ember (és nem „okos nő”!), míg viszont a férje igen buta ember. Honnan tudható? Onnan, hogy Kéri butaságokat beszél. És hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy a foximaxin anno tanultam politológiát (nem is akárkiktől!), így hát én pontosan tudom: a politológia úgy viszonyul az aktuálpolitikához, mint a közgazdaságtan a piaci üzleteléshez. Tegyük föl, Kéri jó politológus. Ám, ha ebből adódóan értene a politikához, akkor Petschnig Mária Zita, értelemszerűen, a világ egyik leggazdagabb üzletembere volna.

Kéri (tegyük föl) jó politológus, miközben hebrencs, buta ember; a kettő (a szakértelem és a korlátoltság) nyilván nem föltételezi, de nem is zárja ki egymást; Petschnig Mária Zita okos, intelligens ember s föltételezhetően jó közgazdász. És amitől még nyugodtan szerethetik egymást, ti. a nőt tisztelhetjük, ha okos, míg az okos nőt nem szükségképpen szeretjük. Ugyanakkor – és ez a lényeg –, ahhoz, hogy a nőt tiszteljük, respektáljuk, nagyjából olyannak kell lennie, mint amilyen Petschnig Mária Zita. Vagy mint amilyen Ancsel Éva például. Míg – mondom – a szerethetőség más, lényegileg magánjellegű lelki mozzanat. Szerethető az okos ember is (nagyon nehezen!) és szerethető az egyszerű ember is, ha kedves, figyelmes, gyöngéd, odaadó, áldozatkész, intelligens.

 

lovagyna válasz | 2010.10.18 18:04:16 Š (18583)

Eszter a Hatosban -- most

Klubrádió 18:05

Š 

 

Ez édeskevés, gyermekem. Nulla. Sőt – attól függően, mi hangzott el a „Hatosban” – nagy valószínűséggel: mínusz.

Majd akkor lesz respekt, gyermekem, ha ez áll a sillabuszban: Babarczy Eszter a filozófiatudományok doktora, ám ami, sajnos, akkor is csak amolyan formális, „hivatalos” tisztelet marad (vö. például Dr. Prof. Tverdota György intellektuális habilitációjával).

Petschnig Mária Zita 25 évesen egyetemi doktor, 34 évesen akadémiai kandidátus. Ludassy Mária 28 évesen a filozófiatudomány doktora. Félreértés ne essék, nem vagyok sznob, nem ezt tartom döntőnek, ám ami mégiscsak jelez valamit. Miként az is, hogy Babarczy Eszter 44 éves „filozófiatörténész”, „politológus”, s aki szerint Nietzschének „őrült gondolatai” voltak, illetve aki szerint Magyarországon Morvai Krisztina garantálja a „szebb jövőt”.

Lehet osztani-szorozni, kivonni a sétálósan fontoskodó 44-ből a kandidátusi 34-et, 28-at, az egyetemi doktori 25-öt stb. Amihez persze Beney Zsuzsának nincs köze, ám hogy néki sem lehetett sokkal több esze a Babarczy Eszterénél, ez a költőnő József Attila-verselemzéséből fényesen kiviláglik.