Babarczy Eszternek „látomása” volt, már a kilencvenes években is folyékony női látomása. Eleinte persze őrizte-szorongatta magában a látomást, ám nem bírta sokáig tartani, így hát 1994-ben buzgón papírra vetette, majd esszékötetben kiadta azt a József Attila Kör. 

 

Tudjuk, az ajkai iszapnak is látomása volt, az is elindult a maga jellegzetes útján. Sőt Morvai Krisztina is haladó lángoszlopként vágja a rezet a szebb jövő felé, míg Gyurcsány „rendszerváltást” hirdet a sajtóban, merthogy már csak ez hiányzik a szabadságot, demokráciát áhító magyarnak: párton belüli rendszerváltás a „nyolcvankilences alkotmányosság” jegyében. Egyharmad részt. Mert kétharmadában inkább Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatra vágyik a magyar…

Szóval, mindenkinek megvan a maga látomása, miért épp Babarczy Eszternek ne volna, illetve miért épp ő tartsa magában például az efféle folyékony víziót: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában, s könnyedén nekidőlve az ajtófélfának széles kézmozdulatokkal magyaráz befelé, íróasztalaiknál ülő kollégáinak. A gesztus hevében – mert kifelé mutogat – néha maga is kitekint a folyósóra, a politikai filozófia tanszék irányába, s azon is túl, a folyosó vége felé, ahonnan az utca zajai szűrődnek be. A kép persze nem több látomásnál…” (188. o.).

 

Esterházy Péter pedig „vevő az ilyen mondatokra”. Bűvös piac: Babarczy az őstermelő, Esterházy a vásárló.

 

Ami Esterházynál a „nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban” szlogen, az a valóban hiteles írónál (Moldovánál) így hangzik (fejből idézem): nem az a magyar, aki grófi, nemesi kutyabőrökkel tapétázza ki a lakását, illetve aki nyolc ipszilonnal írja a nevét, hanem az, aki tudja, mi a különbség például az „ami” és az „amely” névmások között.

Esterházynak, mint ismeretes, duplikált kutyabőre van, mely patinás pergamen egyik oldala originálisan grófi lenyomatú, míg a másik modernista liberál-parvenü, ahogyan kell. Igen ám, csakhogy ha a történelemileg példásan ipszilonos (s így öntudatosan „kapitalista”) állampolgárok (Esterházy és Babarczy) híven egybelötybölik kevéske agyvelejüket, akkor sem tudják (pontosabban: nem érzik), mi a francos különbség lehet a „milyen” kérdő névmás, illetve a „hogyan” határozószó között. Vagyis a kérdéseikre, mely szerint „hogyan képzelem el Richard Rortyt (vs. Babarczy Esztert)”, van egzakt válasz: hülyén képzeled el, barátom (vs. barátnőm). Te is meg te is!

 

Spiró parafrázissal szólván: ipszilonok. Látomásőrző liberál-kutyabőrzők. Ezt írják: „a kép persze nem több látomásnál”. Mert nem tudják (nem érzik), hogy az irodalmi nyelvben (alanyban-állítmányban) a „látomás” szó többet jelent egy szimpla képzavarnál.

A szép magyar nyelvben van látomány: kép, képzet, képzelet, képzelés, képzelődés, képzelgés, fikció… lehet elképzelés is, elképzelhetünk valakit valamilyennek (s nem „valahogyan”-nak), illetve létezik látomás, vízió, ihleti képzet, ti. a szavaknak nem csupán pőre, szótári jelentésük, hanem hangulatuk is van az irodalmi (jellegű) beszédben, az igényesebben fogalmazó esszéisták szókészletében.

Továbbá: ha a Babarczy alkotta „kép nem több látomásnál” (értsd: képzavarnál), akkor bizony óhatatlanul adódik a kérdés: miért nem ír a szerző többet? A semminél. Legalább valamicskével többet. Netán nem képes rá?

 

Az idézett kisdarab női látomás szerint az ajtóban áll egy nagydarab férfi és „befelé magyaráz”. Miközben „kifelé mutogat”. Ne lássak többé Esterházy-recenziót, ha értem, miért teszi! A férfi a „gesztus hevében” mutogat kifelé. És „néha maga is kitekint a folyosóra”. Maga is. Jó, de ki még? Az „íróasztalaiknál ülő kollégák”? Akik nyilván nem tudják (mert nem olvasnak „legteljesebb” Babarczy-esszéket), hogy miféle tünemény a „gesztus heve”. Illetve, ha olvasnak, akkor sem tudják, csak azt tudják, hogy Magyarországon létezik ilyen jelenség: „gesztus heve”.

 

Csak azért tehát, hogy Esterházyék ma is tanuljanak valamit: a gesztus (itt kézmozdulat, taglejtés) valamely hév következménye, kísérő jelensége. Nem a mozdulatnak van heve, hanem annak, aki (hevesen gesztikulálva) magyaráz. Az igyekezet hevében ágálunk. Különösen nem lehet attól heve a gesztusnak, hogy a professzor „kifelé mutogat”, s még akkor sem, ha egy kutyabőrösen „okos nő”-i szerzőnél zeng így a látomás: „a gesztus hevében – mert kifelé mutogat – néha maga is…”. Ha volna heve a gesztusnak, volna a befelé mutogatástól is. Alanyban-állítmányban. Vagy nem a „kifelé”-n, hanem a mutogatáson van a látomásos hangsúly? Elképzelhető, akkor viszont úgy kell megfogalmazni. Hogy annak legyen valami értelme: hevesen gesztikulál, s néha kipillant a folyosóra (és nem „kitekint”).

Ám Babarczynál a professzor befelé magyaráz, kifelé mutogat. Dafke? Muszájból? Nem tudjuk. Talán azért, mert hátranőtt a keze. Ennek ellenére „néha” mégis arrafelé „tekint” a professzor, amerre mutogat. Közben mosolyog. Nyilván, merthogy olvasta, milyen látomás fogalmazódott meg róla a magyar könyvnyomtatásban. És ezt magyarázza a kollégáknak is. Miközben „mutogat”. A kezével mutogat. De vajon mit? És hogyan mutogat? A kezével fogja, amit mutogat? Lengeti, rázogatja? Melyik kezével? Mindenesetre jó messzire mutogat, „a folyosó vége felé, ahonnan az utca zajai szűrődnek be”. „Kitekint” a zajokra, és közben mosolyog. Gesztusok hevével. Mosolyog rendíthetetlenül, ti. Rorty professzor egy mosolygós férfi. Nagydarab, mosolygós férfi. És amire Esterházy Péternek már hamisítatlanul hímnős látomása horgad az Élet és Irodalom hasábjain: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert?” – kérdi költőien, s ő sem tehetségtelennek, dilettáns stilisztának képzeli Babarczy Esztert, hanem „Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban (Duchamp), és könnyedén nekidőlve az ajtófélfának. Könnyedén nekidőlve az ajtófélfának: sétál. Kart karba ölt. Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát”.

 

Tegyük hozzá: mindezt Esterházy legalább nem nevezi látomásnak. Csak Nagy Üvegnek nevezi az üvegajtót: „Duchamp”. Na de hát ő egy legendásan és viccesen Nagy Író, pelikáni Író (Bacsó), nála az is szellemes, ami nem szellemes, az ÉS-nél pedig épp elég, ha a Nagy Írónak eszébe van jutva (kap fogva van) valami vajszínűség nagyhirtelen.

 

Babarczy néni tehát egy jókora szivart képzel el mosolyogni a tanszéken, míg Esterházy szerint kisdarab nőt fixíroznak nagydarab szivarral Duchamp üvegajtajában. És a nő ezért mosolyog; a költővel szólván: miközben mosolyog a szivarra, növeszti bűbáj szőrzetét, vagyishogy látomásosan serken, zizzen, borzolódik a campus-ön a kedves „szőr”. Hát mit mondjak?! Csak a legmélyebb utálatomat bírom kifejezni! Pfuj! Munkahelyi pornográfia! De minimum „tiszta naturalizmus” (miként Tussinger elvtárs mondá Virág elvtársnak). Mert, ha teszem azt, ha „Virginia Woolf doboza” szivarbőrbe varrva... Az már igen! Az már művészet! Lám, van oly „írói vénám”, mint Virág elvtársnak! Magam sem tudom, miért nem írok jómagam is néha. Valami nagydarab látomásosat! Mosolyogva.

Merthogy mindenki mosolyog(jon!). És amíg Bástya elvtárs, Tussinger elvtárs eredeti, addig Esterházy őselvtárs Javított kiadásban, Babarczy néptársnő pedig többszörösen átírt (immáron turul-vajszínű) változatában mosolyog. Olykor pedig könnyedén, az ajtófélfának döntve.

 

A félreértések elkerülése végett, hadd jelentsem ki: nem vagyok purifikátor. Sem erkölcsi, sem esztétikai. Vagyis nem az a gondom, hogy Esterházy „túl gyorsnak tetsző” sétáról ír, amikor pedig arra gondol (szegénykém), hogy rövid néki a séta, „lenne hosszabb”. Nem az a gondom, hogy „elképzelése” módjáról, „hogyan”-járól beszél, noha az elképzelt személy milyenségére gondol. És így tovább. Nincs ezzel különösebb bajom, ércsük, miről mammog a grószfater stilárisan fogatlan szájával. Sőt tulajdonképpen azt se emlegetném, hogy Esterházy egy olyan „folyékony nőiség” barnásan lágy dikcióját ajánlgatja az olvasónak, amely beszédmodor a közgondolkodást is messzemenően fertőzi, legyen ez ízlés kérdése, megengedő vagyok e téren is. (Közel másfél évtizede tudom, Almási recenziójából értesültem arról, hogy létezik egy Babarczy-könyv, s eszem ágában sem volt a kezembe venni. Az „őspatkány-fertőzéssel” szembeni védekezésnek megvan az ilyetén, a magam számára hatásosan szuverén módja, nevezzük távoltartódásnak). A gond tehát (szerintem) ott kezdődik, ahol Esterházy gőgösen és hipokritán vicsorog. Merthogy a puszta vicsorgás sem üdvözítő (általában), a peckesen vicsorgás még kevésbé, míg az a mosolyosan vicsorgó száj, amelyből gyakorta a levicsorgott tárgyhoz fogható minőség bűzlik kifelé, na, az a száj már eléri a nevetségességhez való foghatóság határát. Erről beszélek (altruista megfontolással), senkinek nem árt időnként gondolni rá.