„Babarczy gyagya bekezdésében benne van szinte az egész babarcizmus… azért gyagya a szöveg, mert… nem éri el az ellentmondhatóság szintjét. A tévedés még vitatható lenne, de B. szövege vitathatatlan, mégis annyira irritáló, hogy elemzésre sarkalja az embert.”

 

 

Ha komororrú, trágyatúró paraszt volnék (nemcsak majdnem, mint ahogyan most, hanem a magam „legteljességében”), és ha te az annyukom volnál (ebbéli minőségemben lehetnél is), akkor így szólnék hozzád: Netene! Hóhahó! Állj meg, asszony! A nevemet hordod, ne tedd azt közröhej trágyává!

 

Fontos kérdés: te érted is, amiről beszélsz, vagy csak fórumozol?

Azt állítod, hogy Babarczy szövege „gyagya” szöveg, nem éri el a vitathatóság szintjét, mégpedig azért nem, mert a szöveg vitathatatlan. És mert vitathatatlan a gyagya szöveg, „elemzésre sarkalja az embert”, vagyishogy a „vitathatóság szintjét” nem, míg az elemezhetőség szintjét eléri a gyagyaság.

 

Mint köztudott, Babarczy Eszter példaképe Esterházy Péter. Amikor Babarczy Ámerikába látogatott, vitte magával a „hazáját” is, konkrétan egy Esterházy-kötetet, hogy ne legyen őnéki Ámerikába honvágya, ti. Babarczy a hazáját Esterházyval azonosítja (ha jól rémlik, ez is az ÉS-ben jelent meg).

 

Erősen hasonlítasz rájuk!

 

Esterházy: „Kíváncsi nő ez, megspektálja innét is, onnét is a dolgokat… Másképp: B. mesél. Nem oktat, nem beavat, nem mondja meg, mi az igazság, bár az az igazság, hogy manapság inkább azt szokás megmondani, az igazság birtokosának hangján, hogy nincsen igazság…”.

 

Ugye?! Esterházy sem tudja eldönteni, hogy most akkor mi is az ő igazsága, maga sem tudja, mi az igazság fogalmáról alkotott entellektüel véleménye – de azért beszél. Esterházy öblös szájában úgy úszkál az „alany” és „állítmány”, mint az Esterházy-tyúkhúslevesben a tokaszalonna. Ugyanez Babarczynál a könyv 190. oldalán: „Milyen ne legyen a filozófia? Ne képzelje, hogy akár metafizikus, akár analitikus úton megoldhatja az igazság problémáját, az igazságot ugyanis nem találjuk, hanem csináljuk… [a filozófia] Ne próbálja megcáfolni vagy bebizonyítani más filozófiák (vagy bármilyen elmélet) helyességét”.

 

Ezt persze Babarczy nem egyedül ötlötte ki, hanem egy Richard Rorty nevű „nagydarab mosolygós férfi” (188. o.) segítségével, s ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a jónagydarab Esterházy stiláris alapzata Babarczy Eszter, magyarán: a „nagydarab mosolygós férfi”-ből lett a „kisdarab mosolygós nő” Esterházynál (hogy egyem az író úr Kossuth-díjasan eredeti fantáziáját).

Mindegy. Írják, írjanak, amit akarnak! Babarczy „képzelje” „nagydarab mosolygós férfinak” filozófus-kritikája tárgyát (sőt a kisdarabját is képzelje nagydarabnak – az átlagos női irányultság Paglia nélkül is már csak ilyen, miként az átlagférfi par excellence pinára orientált), míg Esterházy „képzelje kisdarab nőnek” Babarczyt, esküszöm, nem bánom! Csakhogy: a hülye attól még hülye marad. Lehet originálisan is (Richard Rorty), illetve lehet Babarczyval súlyosbítottan: „Milyen ne legyen a filozófia? Ne képzelje, hogy akár metafizikus, akár analitikus úton megoldhatja az igazság problémáját, az igazságot ugyanis nem találjuk, hanem csináljuk…”.   

 

A metafizika nem alternatívája az analitikának. A metafizika (ebben az értelmében) a dialektika alternatívája. Tessék elhinni: a metafizikusan gondolkodó emberfő is végez analízist, illetve az analízis is, a metafizikus gondolkodás is cselekvés, tehát: egyik sem alternatívája a „csinálásnak”. Sem az analizáló, sem a metafizikus nem „találja”, de nem is „csinálja" az igazságot, hanem következtet az igazságra.

Amit pedig Rorty és Babarczy (e két, tehén segge mellől szalajtott stiliszta) „csinálásnak” nevez, az József Attilánál „alkotás”, s amely pontosan így hangzik:

 

„A dolognak három lényege van:
a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse (ihleti szellemiség),
b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután, megsemmisíthesse (szemléleti szellemiség),
c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisíti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja (fogalmi szellemiség) –
a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.”

 

Vagyis Rorty és Babarczy föltalálták tarka-tehenük tőgye közt a bölcseletet, ti. az, amit ők „filozófiának” („nem találás”-nak, hanem „csinálás”-nak) neveznek, nem egyéb, mint az „ihleti szellemiség” révén megismerhető „alkotó lényeg”, s ami nem más, mint a művészet, illetve a nyelv (mint nemzeti-közös ihlet) sajátos terméke.

Míg a filozófus (és nem a „filozófia”!) dolga, feladata a „dolog mögötti vagy igaz lényeg” föltárása, vagyis az igazság logikai megfogalmazása. Nyilván nem a „megtalálása” (ezt egyébként Babarczyékon kívül soha senki nem állította, így a két megmondó-ember fantommal hadakozik), de nem is a „megcsinálása”.

 

Babarczy Eszter a tévében büszkén vallotta, hogy ő már a komonizmus méhében is, ő már mennyire, de mennyire ugyebár… olyan ellenzéki volt, hogy csak na, politikai ellenállása egészen odáig serkent, hogy az egyetemen direkte kettesre vizsgázott marxizmusból. Dicsőség néki!

Tudatlan ember az, aki nem tud, míg az ostoba ember büszke is a tudatlanságára. Babarczy a komonizmusban kettes volt marxizmusból, a demokráciában pedig fölfedezte Rorty mester szellemi sonkái közt az „esszencialista” lukat, ti. így fogalmaz a könyvében Rorty professzor nyomán: „az igazságot… nem találjuk, hanem csináljuk”, míg az eredeti, jól ismert Rorty-definíció így hangzik: „Egykoron, amikor többet gondolkodtunk az örökkévalóságon és kevesebbet a jövőn... az igazság szolgáiként határoztuk meg magunkat. Az utóbbi időben viszont kevesebbet beszélünk az igazságról és többet az igazmondásról, arról, hogy a hatalmat becsületességre kell szorítani”.

 

Ha pedig eltekintünk a „hatalmat becsületességre szorítani” című marhaságtól, akkor bölcseletileg Marxnál vagyunk, és ezt tudhatná Babarczy Eszter is, mint ahogyan tudja mindenki, aki legalább a fartőbüdösi pártbizottság foximaxi tanfolyamának alsó tagozatát kijárta annakidején. Vagyis: ami a Rorty-Babarczy-féle primitív stilisztáknál „csinálás”, „igazmondás”, az Marxnál „gyakorlat”, illetve „megváltoztatás” (József Attilánál „alkotás”). Ugyanis a Feuerbach-tézisek alapszemináriumi tananyag (volt). Idézek a 2-es szakaszból: „Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg – nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés”. Míg a leghíresebb a 11-es tézis, s amelyet már valóban minden Bőndörös elvtárs ismer (ami pedig azt jelenti, hogy Babarczyék mélyen a bőndörösi nívó alatt csipákolnak); „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk” (Marx kiemelésével).

Vessük ezt össze a Rorty-Babarczy-féle meghatározással: „az igazságot nem találjuk, hanem csináljuk” (190. o.), illetve a Babarczy-mentes Rorty szöveggel: „mi, filozófusok a[…] szabadság szolgáiként, a demokrácia szolgáiként fogjuk magunkat meghatározni”.

Figyeljük csak, Marx mennyivel konkrétabb, szabatosabb, világosabb, stílusosabb, irodalmibb, tartalmasabb! Vagyishogy a Rorty-Babarczy-féle „csinálás”-t, a dagályosan értelmetlen „szolgávᔠválást Marxnál a „megváltoztatás” fogalma tartalmazza. A világot meg kell változtatni (a puszta értelmezés helyett), ami, Marxék szerint, nem a filozófus, hanem az ember feladata, a filozófus dolga marad a filozofálás, logikai műveletek végzése (már amennyiben szükség van filozófiára).

Nos, nagyjából erre mondom, hogy a „mi kapitalizmusunk” nagyralátó „filozófusai” föltalálták Marxék valagában az akcidentális lukat, anélkül, hogy belekukkantottak volna, ha nem is mélyen, de legalább valamennyire, ha nem is hármasra, de legalább kétharmadra tudván azt, amit bárki tudhatott a szörnyű komonizmusban. Egyébként pedig pontosan úgy lehet nevetségessé válni, ahogyan Babarczyék teszik.

 

Na most, ha én nem egy fölső-trágyatúrói bunkóparaszt volnék (mint amilyen amúgy vagyok), hanem viszont nemet váltanék, s egy alsó-görénybátori parasztbulaként, Esterházy volna az autentikus férjuram, akkor, bizony, sodrófával zavarnám el a tehénistálló mellől, hogy legalább a szerencsétlen állatok agyát ne zilálja szét ÉS-beli kritikájával: „B… nem mondja meg, mi az igazság, bár az az igazság, hogy manapság inkább azt szokás megmondani, az igazság birtokosának hangján, hogy nincsen igazság…”.

 

Igen, csakhogy Babarczy éppen ezt teszi a könyvben. Sőt Babarczy nem is egyszerűen csak az „igazság birtokosának hangján”, hanem már kifejezett imperatívuszokban, tiltásokban fogalmaz, például: „a filozófia… Ne próbálja megcáfolni vagy bebizonyítani más filozófiák (vagy bármilyen elmélet) helyességét”.

 

Ne próbálja. Jó, de akkor mi a szart csináljon?!

Ráadásul agyilag ennél lejjebb már nincs, merthogy kérdezem: valamely filozófia miért akarná bizonyítani „más filozófiák” helyességét? Babarczy azt gondolja, hogy a filozófiák is olyan buták, mint ő? (Esterházy pedig „vevő az ilyen mondatokra”.) Újfent kérdezem: az elitista bornírtságnak egyáltalán nincs határa? Vajon mire valók az Esterházy-féle emberek? Mire jók? Túl azon, hogy vegetálnak ők is, zabálnak és trágyázzák a földet. Mit tudnak még, mihez értenek a pöffeszkedésen, az üresfejű „alanyállítmányozáson”, a még náluk is prosztóbbak hergelésén kívül?

Esterházy azt sem tudja eldönteni (egyazon mondatán belül), hogy szerinte van-e igazság, vagy szerinte nem-e van igazság. Mint ahogy te sem tudod eldönteni, hogy szerinted Babarczy „gyagya szövege” méltó-e a vitatásra, vagy sem.

 

Pedig egyszerű a kérdés, amely így hangzik: van abszolút igazság?

Ha van, akkor ez a válasz a kérdésre: „van”. Ha nincs, akkor ez a válasz: „nincs abszolút igazság”.

Mármost, akik azt állítják, hogy létezik abszolút igazság, azok be tudják bizonyítani, amit állítanak, nota bene nem „becsinálják” (Babarczy) az állításukat, hanem bebizonyítják. Míg, akik szerint nincs abszolút igazság, azok semmit nem tudnak bebizonyítani. Állítanak minimum egy abszolút igazságnak szánt (ám abszolúte hamis) ítéletet: „nincs abszolút igazság”, s nem veszik észre, hogy saját magukból „csinálnak” bohócot. Sőt olykor még annál is bohócabbat. Mint amilyen pl. Esterházy Péter, aki szerint van is igazság meg nincs is. Na, ez a liberál-bravúr! Nem csoda, ha ezek az emberek vevők egymás mondataira, illetve csak egymás mondataira vevők. Ezért arisztokrata-kretének: szellemi kékvérharisnyák. Ami ráadásul nem is ideológiailag determinált állapot, hiszen ha a besenyőoldalon „hülyefaszok” vicsorognak (miként pl. Babarczy állítja Döbrenteiről), akkor a burkusoldalon „faszhülyék” pukkadnak értelemszerűen, ugyanis egymás pandanjai ők, ami azt jelenti, hogy a gyűlöletük ellentett irányú, míg agyilag (vagyis tartalmilag) abszolúte kvadrálnak egymással. Mindahányan „csinálják” az igazságot. Nem „találják”, merthogy ők, óahh, ők ennek már messze fölötte állnak, szóval nem „találják”, hanem „csinálják”, és persze – talán már mondottam – „vevők” egymás folyékony csinálmányaira.

 

Engedtessék meg még egy Rorty-idézet (nem bosszantásul, csak azért, hogy világos legyen, honnan merít intellektuálisan Esterházy, Babarczy, Almási, Heller… vagyis ez az egész primitíven nagyképű társaság): „Az igazság örökkévaló és tartós, csakhogy nehéz megbizonyosodnunk arról, mikor birtokoljuk. Az igazmondás, akár a szabadság, időbeli, esetleges és törékeny”.

 

A nagy ámerikai esszencialista professzor bőndörösi bájjal keveri az „igazság”, illetve az „igazmondás” kategóriáit. Keveri-kavarja, egymásba kutyulja, így azután a világon semmi értelme annak, amit állít. Vitathatatlan az ítélete, merthogy nincs mit vitatni rajta: hülyeség.

Mi az, hogy „örökkévaló és tartós”? Ami örökké tart, az még nem eléggé tartós? Mi az, hogy „nehéz meggyőződni”? Mi a nehéz abbéli meggyőződésünkben, hogy „örökkévaló” igazság birtokában vagyunk, mikor úgy véljük például, hogy egyszer Orbán Viktor is meg fog halni (horribile dictu). Igaz, Orbán most még jár a vízen (ha kell, az iszapos vízen is jár), ám egyszer ő is meghal, ez egészen biztos. Vitathatatlan (abszolút) igazság. És van ilyenből kismillió, sőt ennél bonyolultabb (kevésbé banális, s éppoly hasznos, jelentős) abszolút igazságból is van kismillió. Minden ember halandó. Abszolút igazság, aminek mi mindannyian birtokában vagyunk, ugyanis figyelmesen meghallgattuk Gyurica urat Sánta regényében, és nagyjából ennyi. A többi álintellektuális süketelés a „metafizika és analitika” alternativitásáról, de főként a kisdarab női sparhelton be-„csinált” „örökkévaló és tartós igazságokról”.

 

József Attila bonyolult, lényegi, fontos igazságot, méghozzá abszolút igazságot fogalmaz meg a Két hexameterben. (Ugyanezt állítja Gyurica úr Az ötödik pecsétben.) Hiszen hát itt a konkrét példa. Esterházy Péter nagy valószínűséggel nem jelentős ember, s csak a példa kedvéért tegyük föl: egyáltalán nem az! Vagyis Esterházy azért él (viszonylag) jól, mert gátlástalan fazon (kihasználja, hogy mások elhiszik róla: okos, szórakoztató stb.), illetve azért, mert szerencséje van. Míg pl. nékem robotolnom kell, hogy viszonylag jól ellegyek. Miközben itt, az interneten én ragyogok, és Esterházyék azok, akik mukkanni sem képesek. Így van? Így van. És? Az életnek akár ezt, akár azt a mozzanatát vesszük, a végső helyzet mégiscsak az, hogy mindahányan (Esterházyék is, én is) millió évmilliárdokig, a totális végtelenbe vesző időn át leszünk totális semmik. Erről beszél József Attila is, Gyurica úr is, és amely állítást (kiterítenek így is, kiterítenek úgy is), nem tudja megcáfolni senki. Aztán hogy mire megyünk ezzel az igazsággal? Szekunder kérdés. Mert, tegyük föl, sokra megyünk vele, tegyük föl, semmire nem megyünk vele, az állítás akkor is abszolút igazság.

 

Marx abszolút igazságot fogalmazott meg a 11-es Feuerbach-tézisben, bonyolult, lényegi, „tartós” igazságot. Hogy „az igazság birtokosának hangján” tette? Elképzelhető, de inkább az képzelhető el, hogy nem. Semmi jelentősége! Mert annak van jelentősége (ha van), hogy Marx adott (konkrét) ítélete objektív és abszolút igazság. És nem azért, mert, lám, Babarczyék is, akik ugye az ő nagy demokratikus „igazságuk birtokában” anno „kettesre vizsgáztak” dialektikából, most, ha más, ha hülye szavakkal is, de Marxnál (Marx abszolút igazságánál) lyukadtak ki, egyáltalán nem ezért. Ez még nem bizonyít semmit, és már csak azért sem, mert jól látható: Babarczyéknak fogalmuk nincs arról, hogy – ami a dolog lényegét illeti – (marxi) igazságot tételeznek. Hanem azért igazság Marx állítása, mert cáfolhatatlan az a tétel, mely szerint az emberiség elpusztul, ha nem az ember uralkodik a viszonyain, hanem a viszonyai (jelesül és konkrétan a tőkeviszonyok, ama istenített „láthatatlan kezek”) uralkodnak rajta. Marx nem azt állítja, hogy az ember képes a világ megváltoztatására, hanem azt mondja, hogy (a puszta értelmezés, szemlélődés helyett) meg kell változtatnia a világot, ha életben akar maradni. Ellenkező esetben: Auschwitz. Illetve Csernobil, Kolontár… mely ha „mennyiségében” nem is, de minőségében fölér egy Auschwitz-cal. Miért? Mert mindhárom végső soron (az ember által kontrollálatlan) tőkeviszony „hozadéka” (Csernobil is!). Miként a globális fölmelegedés. És ami még ennél is döntőbb: Isonzó, Auschwitz, Hirosima, Vietnám, Csernobil, Oklahoma, december 11-e, Kolontár… mind-mind olyan „gátrepedés” az emberi lelkeken, amelyet „kívülről” semminő „katasztrófavédelem” nem képes betapasztgatni, megszüntetni, elhárítani. De még a nagyon buta Sólyom László sem képes rá, pedig ő váltig hiszi, Amerikában attól költözik majd vissza az emberi lelkekbe a teljes biztonság nyújtotta nyugalom, hogy ő nem hajlandó betenni a lábát New York-ba. Persze, ahogy azt Bazsarózsa bácsi elképzeli.

 

Ezért van igaza Marxnak. Ha pedig igaza van, akkor igazságot fogalmaz meg (nem „találja”, nem „csinálja”, hanem megfogalmazza!), s ha cáfolhatatlan Marx állítása, akkor az bizony abszolút igazság. Tetszik? Nem tetszik? Nincs jelentősége.

Plusz a József Attila-i bölcselet a létet determináló semmiről.

Magyarán: Babarczynak és Esterházynak az nyújthat értelmes és valóságos vigaszt (itteni nagy Krisztusmártíromságukban, Véres Keresztre-feszítettségükben), hogy bizony közel az idő, amikor mindhármunk testét és lelkét (!!!) elvileg egyazon kukacok fogják fölzabálni, s amely kis kukacok (elvileg) Marx és Rorty maradványait is mély filozófiai bölcsességgel kajálták meg a megfelelő igazságpillanatban. És ami nem csak elvi-filozófiai igazság, hanem gyakorlati igazságtétel is a boldogtalan ember számára: oly egyforma és oly hosszú ideig leszünk semmik, hogy attól a pillanatnyi boldogság- vs. boldogtalanságidő jelentéktelenné enyészik.

Ezt állítja József Attila a Két hexameterben, amely a „jóság”, egyszersmind a „gonoszság” apoteózisa:

 

Mért legyek én szerethető? Kiterítenek úgy is!

Mért ne legyek szerethető! Kiterítenek úgy is.

 

Aki tudja, cáfolja meg. Talán boldogabb lesz tőle. Egy kurta pillanatig.