„vérbe mártott tollal feszíted keresztre Esztert”

 

 

Őszinte leszek: nem mártok én tollat semmibe. Öreg vagyok már az ilyesmihez, vérbe pedig különösen nem mártok semmit, és főként „folyékony nőiséget” nem feszítek keresztbe, se hosszába, esetleg kasul (ezt ugyanis nem tudom, mit jelent). Sőt ellenkezőleg: megértek mindent és mindenkit. Meg akarok érteni. Így nyilván Esterházy Pétert is megértem, aki szerint „Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle, egyébként persze nem kunszt megértőnek lenni, amit a Camille Pagliáról szóló írása mutat a leggazdagabban...

Megértő: meg akarja érteni”.

 

Esterházy szövege itt legalább nyelvtanilag nem zavaros, miközben semmi nem érthető belőle, azt leszámítva, hogy a szerző be akarta valahogyan fejezni a nagy semmijét, melyet recenzió címén művelt a nyilvánosság előtt (intellektuális szeméremsértés). Esterházy szerint Babarczy „Pagliáról szóló írása” mutatja „leggazdagabban” a „nem kunszt”-ot. Na most nincs ember, aki megmondhatná, hogy „nem kunszt”-ot miként lehet „mutatni”, ráadásul „leggazdagabban”.

Mint ismeretes, Esterházy „alanyra, állítmányra” inti „holdórán” a „belevaló magyar kanokat”, miközben ő is egy jókora kan (na persze nem a besenyő-, hanem a burkusfalka egyik bundás kanja), ki merem én ezt jelenteni, hiszen maga Esterházy állítja, hogy Babarczy példás toleranciáját nem a Pagliához fűződő viszonya, hanem a „Pagliáról szóló írása mutatja”. Márpedig a kettő nem ugyanaz! Miért? Mert az írásban Babarczy nem csak Pagliáról, hanem Rousseau-ról is beszél: „az apollói szem, szövetségben a kereszténység enervált agapéjával és Rousseau kegyes hazugságával az emberi természet eredendő jóságáról, saját győzelmét és uralmát ünnepli”.

 

Kérdezem: hol itt a megértés? Hol itt a megérteni akarás? Sehol. Ez ugyanis tipikusan hepciáskodó „megmondás”, kisnői odavetése a Nagynői Igazságnak. A szerző a hím Rousseau-t kegyesen vállon veregeti, mondván, hazudik ugyan a jámbor, de a hazugsága „kegyes hazugság”. Persze veregethet Babarczy bárkit (vállon), jogában áll, ám aminek nincs köze sem az értéshez, sem a megértéshez.

Rousseau kegyesen hazudik. Jó, de ki állítja ezt valójában? Paglia? Babarczy? Mindketten? Lehet így is, lehet úgy is, nem kunszt, csakhogy a valóság nem derül ki a szövegből, míg Babarczy egyéb „filozófiai” tudálékoskodásaiból arra következtethetünk, hogy Rousseau folyékony-női leminősítése igencsak az ő kedves szája íze szerint való (itt például Bergyajevet és a liberálisokat oktatgatja, veregeti (vállon) szánalmas kis kacska kezével, idézem: „Bergyajev az igazságában inkább csak hisz, mintsem bizonyítaná -- de legalább hisz benne. Az is sokat jelent, ha valaki hitet talál fundamentumul, méghozzá a vallásos hitet, ha már hitet keres, miközben a liberálisok okoskodnak és kételkednek”).

 

Egyébként Paglia könyvét nem olvastam, és immár nem is fogom elolvasni, ti. szilárdan kanságos meg nem értéssel tartózkodom minden primitívségtől, így a szexizmustól is, legyen az hímsoviniszta vagy nősoviniszta indíttatású, teljesen mindegy. Ráadásul Paglia nélkül is tudom, hogy egy épkézláb recenzióban a kritikus nem pusztán tudatja, hogy „Paglia szerint” Rousseau hazudott, már, ha egyáltalán ez áll a könyvben (ismétlem: nem tudni, mi áll a könyvben), hanem tárgyszerűen közli a kritikus: a szerző hibát követett el. Különben mindezt Babarczy is tudja, hiszen Perneczky Géza tárgyi tévedéseit tárgyilag korrigálta, már azt az egyet ugyebár, amely a levespor márkáját illeti, miközben a tévedéseknek vélt szövegeket, az ő megértőn női buzgalmában, meglehetősen elkorrigálta (vö. „elkúrtuk, nem kicsit, nagyon”).

Ha nem volna egészen biztos, hogy Esterházy felületesen, rosszul olvas (illetve olykor kissé hülyén fogalmaz), akkor bátran kijelenteném: nem véletlenül „nem kunszt” Paglia „megértése” Babarczy részéről, magyarán: Babarczy és Paglia Esterházy szerint is egyazon férfi-kemény követ fújja Rousseau-ügyben, s nyilván mindketten tele tüdőből, ámde folyékony nőiséggel fújva.

Míg a szintén folyékony Esterházy szerint nem fúj ez a nő, hanem „Megértő ez a nő… meg akarja érteni”.

 

Ha valóban meg akarná érteni, például Rousseau-t, akkor mindenekelőtt érteni igyekezne a filozófus szövegét. Ami pedig a következőképpen történne (ha úgy történne): a meg akarni érteni akaró kisdarab nő kiteríti maga elé Rousseau szövegeit, majd elkezdi azokat olvasni horribile dictu, olvassa, olvassa, az ujjacskáját tolja előre, betűről betűre, miközben megpróbálja érteni is, amit olvas (valahogyan, hátha sikerül), és ha sikerül (netán), ha érti a „kisdarab nő”, miről beszél Rousseau a könyvében, akkor azt vagy elfogadja, vagy nem. Ha elfogadja, úgy eo ipso (az értés által) van megértve Rousseau, ha viszont nem fogadja el a 18. századi gondolkodó valamely nézetét, akkor azt vagy teljesen elveti (így megértésről nyilván nem lehet szó), vagy pedig igyekszik megérteni Rousseau-t, mint szellemtörténeti jelenséget. Megpróbálja megérteni, hogy Rousseau honnan vette a (téves) nézetét, miért vette, miért onnan vette, s mindebből mire következtethetünk. Illetve „fölfelé” is: ki merít Rousseau-ból (Fichte például, Robespiere például), miért tőle merít, mi lesz Rousseau-ból később, mi miért nem következik belőle és így tovább. Merthogy ekként működik a filozófia részben, míg a filozófiatörténelem teljes egészében („legteljesebben”). Márpedig Babarczy állítólag filozófiatörténész, sőt némelyek egyenesen azt állítják, hogy filozófus. Nos, elképzelhető, hogy az (nem értek hozzá), csakhogy egy komoly kritikus még idézet gyanánt sem írja le minden kritikai megjegyzés nélkül, hogy Rousseau-nak volt egy „kegyes hazugsága”. Ezt a marhaságot komoly ember nem veti papírra, mondom, még akkor sem, ha szó szerint idéz valakitől, merthogy minek? A „Paglia-történet” szempontjából nincs jelentősége, ti. azt, hogy Paglia rühelli a feministákat + érzékileg bukik az izmos Svarcinégerre (vagy hogy hívják a manust), meg lehet fogalmazni Rousseau vállon veregetése nélkül is, szépen, intelligensen. Mondjuk, valahogy úgy, ahogyan én csinálom, ugyanis Babarczy könyvében sincs többről szó, minthogy Paglia egy unalmas, feministapukkasztó, setéten habzó női folyékonyság (177-178. o.). Ennyi. Illetve arról van szó, hogy a kritikus „meg akarja érteni”. Azt is, amit kunszt, és azt is, amit „nem kunszt” megérteni. Míg én azt szeretném megérteni (vérbe mártott epémmel), hogy miért nem akkor publikál Babarczy Eszter, amikor már sikerült valamit megértenie, és miért akkor, amikor még csak meg akarja érteni (amit egyébként nagy valószínűséggel soha nem fog megérteni). Merthogy Esterházy sem érti igazán: az értéshez elsősorban nagydarab értelem szükségeltetik, s csak másodsorban kisdarab női folyékonyság.

 

Végül egy személyes (jellegű) megjegyzés: ha Babarczy Eszter azt hiszi (nem állítom, hogy azt hiszi, ám ha mégis azt hiszi), hogy azáltal válik ő érdekessé, vonzóvá, ha folyékony nőkrisztusként vérkeresztre feszítve tünteti föl magát mindegyre, akkor nagyot téved. Méghozzá tragikusan nagyot.

Szögezzük le a tényt: Babarczy nem tud írni. Viszont. Ha tudna, akkor sem attól volna vonzó, hogy ő már egy „irodalmi, közéleti Nagyasszony” (vagy nem tudom, minek gondolja magát). A valóban vonzó (és megtartó) emberi tulajdonságokra itt tegnap (vagy tegnapelőtt) utaltam; az olyan ember iránt vonzódunk (nemtől függetlenül, mintegy „csereszabatosan”), aki érzékeny, kedves, figyelmes, gyöngéd, odaadó, intelligens. Nota bene az okos és a szép nincs közöttük! Egyáltalán nincs!

És akkor most írjunk történelmet: megalkotom az intelligensen odaadó szóösszetételt, melyben az odaadás nem jobbággyá, rabszolgává hanyatlást jelent értelemszerűen, hiszen voltaképp mindenki tudja, hogy a rabszolga, a jobbágy potenciális lázadó, a lakáj-alávetettség a fölülkerekedés, a vezérkedés vágyát rejti magában. Az igazi odaadás a társad pillantásában érzékelhető. Egyszerűen nincs is szükség egyéb gesztusokra (szerintem), vagyis aki nem képes odaadóan pillantani, lehet bármily áldozatkész feleség, vásárolhat naponta nercbundát a nejének, lelkileg elveszett ember.

 

Konkrétan: ha Babarczy Eszter érzékeny, kedves, odaadó asszonyi teremtés (nem tudom, milyen, de ha ilyen), akkor nincs mitől tartania, merthogy le sem rázhatja magáról a jobbnál jobb pasikat. Ragadnak rá, mint mézre a darazsak (a fullánkosak s a fullánkjaiktól szublimáltak egyaránt), szeretik, imádják őt, a gonoszok „feszítsék” százszor is, ezerszer is „keresztre” a véres interneten, egyszerűen nincs jelentősége. Ám ha nem ilyen ember Babarczy Eszter, hanem csak amolyan megmondó vérvarnyú álkrisztusnő (mint lehet bármely obligát morvai krisztinő a közéletben), bizony, fúvódhat akármekkora médiasztárrá („celebbé”), igazi párra nem talál, ez egészen biztos. Úgy lehet elhinni, ahogyan én mondom.

 

Szögezzük le újra: Babarczy nem tud írni. Babarczy Eszter idült publicista. Nem grafomán, az mást jelent. Babarczynak nem a mondatok a fontosak, hanem a Neve, a mondatait a „Személyiségének” rendeli alá. És most képzeljük el a Babarczy-személyiség alatti mondatokat! Hát olyanok. Amilyeneket olvashatunk tőle. Grafomán én vagyok, ti. a grafomán írni szeret (jobbnál jobb mondatokat hegyire-hátára, minden „cél” nélkül, örömből), míg az idült publicistának úgy kell a puszta nyilvánosság (a puszta megjelenés, a talmi csillogás-villogás, a „celebkedés” stb.), mint az alkoholistának a huszadik feles. És innen már, azt hiszem, nyilvánvaló a megoldás (ha van megoldás), nem írom le, mert nem akarok rusnya közhelyeket variálgatni. Csak annyit: elvileg elképzelhető nyilvánosságelvonó „Nagyfa” is.