Én csak azt mondtam, hogy alanyi Alany-állítmányi Péter konkrét mondatában nem találom az alanyt és a tárgyat. Ami nem jelenti, hogy nincs ott, ha viszont nincs ott, nem jelenti, hogy hiányzik, csak azt mondtam, én nem találom; és még azt is hozzátettem: mindez „lehet az én hibám”. Nem egészen értem, miért kell ennyire haragudni érte. (De, ha már mindenképp muszáj mérgelődni miattam, vegyük úgy, hogy egy szót sem szóltam, nékem igazán nem hiányzik Esterházy alanya, sőt még a tárgya sem.)

Illetve még annyit mondtam, hogy ha Esterházy Péter „vevő” a „folyékony nőiségre”, akkor részint az arisztotelészi logika vastörvényeinek figyelembevételével, részint stilárisan „vevő” a szilárd nőiségre is (mert miért volna a „folyékony” vonzóbb a „szilárd”-nál?), noha – elismerem – lehet mindez pusztán ízlés kérdése. Ha pedig – tegyük fel – mindkettőre vevő gróf alanyi Alanyi Kifinomult Péter, s ha „vevő”-ként megvásárolta mindkét jelzős szerkezetet, akkor azokat – értelemszerűen – vagy befőzi, elrakja télire, s csak disznóvágáskor veszi elő, vagy elfogyasztja azonnal. Ámde nem is ez a döntő kérdés szerintem, mert az a döntő kérdés (szerintem), hogy Esterházy Péter a „folyékony nőiséget” egymaga issza-e meg (azonnal vs. később), a szilárd nőiséget egyedül falja-e föl önző mohósággal, vagy juttat belőle a József Attila Kör könyvkiadónak, az Élet és Irodalom szerkesztőségének is?

Míg ha ellenben, tegyük fel, Esterházy Péter a „folyékony nőiségre” már nem vevő (meg a szilárd nőiségre sem), csak a sötéten habzó mocsaras nőiségre vevő (a mocsár sem nem szilárd, sem nem folyékony), nos, akkor sincs baj, nem jövünk zavarba, mert akkor a világosan habzó folyékonyat majd megissza valaki más. Ez a recenzió alapvető szerepe az irodalmi életben, szerintem kár rajta ennyire mérgelődni…