Esterházy Péter szerint Babarczy Eszter könyvének minden darabja teljes, míg „a kötet legteljesebb darabja a Tandori-elemzés”.

 

Nagyon fontos a tekintélyes (Kossuth-díjas stb. díjas) író megállapítása, érdemes komolyan vennünk! Egyébként is: mindent érdemes komolyan venni, még akkor is, ha jól tudjuk, komolytalan a szerző. Esterházy részint irodalmi, részint társadalmi piedesztálon komolytalankodik. Mindegy, elsősorban magunk miatt kell a leírt (kimondott) szót komolyan értelmeznünk. Kezdetben. Aztán vagy eldobjuk a szöveget, vagy nem.

Tehát. Esterházy az ÉS-ben „Tandori-elemzésről”, nem pedig Tandori verseinek, műveinek analíziséről beszél. Lényegi a különbség! Véletlen volna? Nyilván az (Esterházy általában kevéssé ura a szavainak, mondatainak), ám, ha véletlen, ha nem, mindenképp helyes a megfogalmazás, ugyanis Babarczy valóban Tandorival foglalkozik, nem a költészettel. Tandori szent. Ez a premissza s egyben a konklúzió. Ami önmagában véve nem volna baj, ha a szerző bizonyítaná is az állítást. (Külön a gyomorbeteg „állományjavítóknak”: tudom, hogy a „Tandori” nem csak személyt, hanem (olykor) költészetet is jelöl, vagyishogy itt részemről megint fricskázó elménckedésről van szó – s akkor ezzel el is kerültük a fölösleges „fórumozást”.)

 

Intellektusnak azt tekintjük, aki bizonyít. Minimum érvel. Ha ugyanis nem ezt teszi, nem intellektus. Amitől persze még lehet igaza (elvileg), pl. Babarczynak is lehet igaza abban, hogy Tandori szent, ám mivel nem bizonyítja az állítást, minden aggály nélkül kijelenthető: Babarczy nem intellektus.

 

„Amikor ťszentségrőlŤ beszélek Tandori Dezsővel kapcsolatban… tudom világosan, milyen szerencsétlen szót választottam”.

 

Érdektelen. Nem arról kéne locsognia a női teljességek legteljesebbjében, hogy az ő fogalmazási készsége mennyire szerencsétlen (ezt tudjuk), hanem hogy mi bizonyítja az állítást: Tandori szent. Babarczy viszont így folytatja: „Ha nem a hitbuzgalmi irodalomra és a keresztény lelkiségre, s nem is az ézsaiási ťszent, szent, szentŤ látomásos rettenetére utalunk vele, mintha nem jelentene semmit a ťszentségŤ”.

„Mintha”. (Megszámoltam: az esszé cca. 7000 szót tartalmaz – nem sok –, ebből a bizonytalanságot, tudatlanságot kifejező, érzékeltető „mintha” tizenhatszor fordul elő – ez sok!).

A „szentség” Babarczynál „mintha nem jelentene semmit”. Fontos ez? Az olvasó kérdése így hangzik: mit jelent a „szentség”, konkrétan Tandorira vonatkoztatva, ha már egyszer vonatkoztatva lett rá?

Jogos kérdés, csakhogy a „művelt” szerző nem válaszol, helyette újfent ezoterikus olvasottságát fitogtatja: „Ha, mint Mircea Eliade mondja A szent és a profán-ban, a szent valamiféle egyházakon túli kulturális állandó, a radikális másság, egy másik hely, idő vagy hatalom, amelyet ugyanakkor valódibbnak és időtlenebbnek hiszünk, mint az ismerősséget, a mindennapokat, milyen helyet, milyen időt, milyen kontextust jelölhetne ez a ťszentŤ éppen Tandori esetében, aki a saját mindennapjainak legapróbb mozzanataiból veszi szövegeinek témáit? És hát meglehetősen kétes vállalkozás az is, ha Tandorit mindjárt a szent őrültek kategóriájába utasítanánk: őrültségről, látomásos tébolyról nyilvánvalóan nincs szó nála”.

 

Tehát két Babarczy létezik. (A burzsujnak egy sohasem elég.) Az egyik Babarczy szerint Tandori szent, míg a másik szerint „szó nincs” arról, hogy Tandori szent volna. Tandori nem szent, sem az ézsaiási, sem a Mircea Eliade-i vonatkozásban, sem nietzschei, trakli, József Attila-i összevetésben.

„Hogy miért érdemes mégis bevezetni a szentség kategóriáját, arra Tandori egyik kritikusa ébresztett rá – írja az eszmélkedő Babarczy –, egészen pontosan Mezei Balázs, aki… költői levéllel fordul Tandorihoz. Mezei Balázs nem hiszi el, s ha mégis elhiszi, nem tudja elfogadni Tandorinak, hogy… nélkülünk (a közönség? az irodalmi világ? a világ? nélkül) is jól elvan és fütyül az elvárásainkra… hogy képzeli Tandori, hogy megengedheti magának, amit láthatólag megengedhet magának: hogy ne hozzánk beszéljen, hanem saját magához, a feleségéhez, a mackóihoz és a madaraihoz?”

 

Nos, egyszerű a kérdés. Oly szimplácska, mint egy „kisdarab nő”-i lélek az esszéirodalomban: megengedheti-e magának a költő, hogy ne értsék a verseit? A válasz éppily egyszerű: megengedheti. Vagy: nem engedheti meg. Vagy: megengedheti, de vessen magára, ha közben a közönség elismerésére is vágyik.

Ennyi.

Babarczy viszont képtelen egy viszonylag épkézláb gondolatot kicsiholni statikus nőségéből, ezért férfi-futtából, kapásból avatja szentté Tandori Dezsőt. És aki nyilván örül ennek, miként Gilmar művész úr is örült, amikor Farkas professzor „újjáavatta” őt egyik (1966-os) „nagy esszéjében”; tegyük hozzá, s csakis a „legteljesebb” teljeség kedvéért: Bene professzor „ötlete” nyomán (Esterházy érti, miről beszélek). Persze torz a hasonlat, mert Babarczy messze nem egy Farkas Jancsi (Bene még kevésbé), ugyanis így folytatja az avatószózatot: „A kérdésre nem könnyű a válasz – nem is törekszem többre, mint hogy elmagyarázzam, miért nem zavar engem mindaz, ami másokat… Tandoriban zavar, bosszant vagy elképeszt”.

 

Tehát Babarczynak „nem könnyű a válasz” (ki csodálkozik ezen?!), így hát (válasz helyett) „elmagyarázza”, hogy őt miért nem zavarja, ami másokat Tandoriban zavar.

Vagyis immár megállapíthatjuk, a teljes esszék „legteljesebbikében” bizonyítottá vált: Tandori szent, mégpedig azért szent, mert Babarczy Esztert nem zavarja Tandoriban az, ami másokat „zavar, bosszant vagy elképeszt”.

Miközben engem is elképeszt a „kisdarab nő” nagydarab butasága, mégsem tartom Babarczyt szentnek. Nem tudom, ez valahogy nem jutott még eszembe. Valószínűleg azért, mert noha elképeszt a szövege, zavarni nem zavar. Egyáltalán nem! Sőt még csak nem is bosszant.

 

Megvallom: magam is híven törekszem a teljességre, noha tudom, „legteljesebb” soha nem leszek már, ahhoz legminimum Esterházynak, de még inkább Babarczynak kellett volna születnem. Ez sajnos nem sikerült, de azért általában igyekszem tárgyilagosan ítélni, miként most sem hallgatom el: Babarczy nem csupán Tandori Dezső személyes őszentségességén ájuldozik a könyvben, hanem (imitt-amott) a tárggyal (a költő valamely versével) is elbíbelődik.

Idézem: „S nézzük végül a híres III. Koan-t…

 

Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?

 

Hogyhogy mi helyett? – kérdezi az olvasó. Hiszen az imént olvashattuk: ťa hang helyettŤ.”

 

Igen, olvashattuk, s egyebek közt éppen ezért nem kérdezi az olvasó, hogy „mi helyett”. Hanem: vagy leteszi a könyvet (vs. hajítja a picsába), vagy pedig szentté avatja Tandorit. Az épeszű olvasó. Babarczy viszont nem ezt teszi, hanem ő faggatni, kérdezgetni kezdi a szentember szövegét: „A ťhang helyettŤ helyett ťmi helyettŤ? A felelettől haladunk a kérdésig?”

 

Na, ezt már nem tudom. Ezért javaslom, Babarczy átszellemült kérdéseitől haladjunk inkább Ignotus felé, ő ugyanis egyszerűbben, értelmesebben fogalmaz, és nem mellékesen: hozzáértéssel. „A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson át az érzésemre… Ady… értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. ťBolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora…Ť Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű”.

 

Ignotus tehát nem azt mondja, hogy Ady szentember (ezt a Kosztolányi által kárhoztatott „írástudatlanok” állítják), hanem részint azt mondja, hogy Ady „igazi költő”, részint hogy Babarczy „bolond kérdést” vetett föl, mert a tárgyalt mű tárgyi része érthetetlen ugyan, ámde (Adynál) a vers érvényes, „egész értelmű, teljes kicsengésű” műalkotás.

Hogyan lehet ez?

Úgy, hogy lópor van benne. József Attila ihletnek, „mana”-nak, varázserőnek, bűbájosságnak, vajákosságnak, boszorkaságnak nevezi a lóport (ami nem baj, nem mindenki fogalmazhat oly a elragadóan, mint én), de – és ez a nagyon fontos! – József Attila (ill. Ignotus) nem magáról a szent költőről, annak szent lelkéről, szent miegymásáról beszél, hanem valamely konkrét alkotásáról.

 

„A felelettől haladunk a kérdésig?” – kérdezi Babarczy Eszter, aki láthatóan nekiveselkedett a költeménynek, ám mivel nem gyün a válasz magától, a „kíváncsi nő” – jobb híján – tovább kérdez: „De miért van akkor ott az a ťdeŤ? Miért nem elégedhetünk meg a válasszal? Visszavonni, s nem állítani akarja magát a vers?” Majd e megvilágosítón kíváncsi kérdéssor után Babarczy tudatja, mi az, ami immár végre nyilvánvalóvá vált: „Nyilvánvaló, hogy a szöveg nem ad magyarázatot: a szöveg nem ábrázol, hanem működik”.

És ez még rendben is volna: „működik” a szöveg. Rendben volna, ha az „elemző” itt megállna, ha nem fontoskodna-értelmezgetne tovább. Esetleg közölhetné (személyesen, mint Lukács 1910-ben, vagy mint Ignotus 1908-ban): „akasszanak föl, ha értem, de nagyon falhoz vágott a vers; elolvastam s azóta ima helyett ezt mormolgatom, koitusz közben is ezt sikoltozom, a klotyón is ezt nyöszörgöm illatos magányomban, de még szárnyas betét helyett is ezt használom” (nota bene: a „szárnyas” jelző alkalmazása Tandorival kapcsolatban kifejezetten stílusos lehet)! Babarczy viszont nem ezt teszi. Hanem „bolondot” kérdez. Majd fakón, sápadtan okoskodik. Hosszabban idézem, de érdemes elolvasni, ti. tanulságos a szöveg, jól jellemzi az „esztétikában” utazó, üresfejű Almási-kreatúrák, Esterházy-sétapartnerek fontoskodását:

 

„Azt mondhatnánk, ezek a versek paradoxon-terápiák, ahogy a zen is terápiaként használja a paradoxont. A ťmi helyettŤ kérdése örökösen kimutat a szövegből – elégedetlenséget mutat, de egyszersmind mintha egy valódibb dologra is utalna, ami helyett az írás van például, vagy a némaság. Mi az, ami ťhelyettŤ van még a némaság is? A némaság, ami pedig a maga wittgensteini pátoszával végállomásnak tűnhetnék: amiről nem lehet beszélni / amit nem lehet kimondani (az ént? a világ teljességét?), arról hallgassunk.

Csakhogy itt nem a kimondani vagy nem kimondani, beszélni vagy nem beszélni alternatívájáról van szó. Inkább a lenni vagy nem lenni-jéről... Márpedig ennek az első kötetnek a témája – ha beszélhetünk ilyesmiről egyáltalán – a valakivé válás, az élet mint feladat. (...) Ha még a némaság is valami helyett van, az azt jelenti, hogy van a háttérben valami eltüntethetetlen feladat, amely túl van az író választásán: írni vagy elhallgatni.”

 

Tehát Tandori szent, mert a szövege „nem ťszövegvilágkéntŤ működik”, míg Ignotus szerint Ady ugyan nem szent, csak épp a verse jó vers, és éppen azért jó, mert „teljes kicsengésű” „szövegvilágként” hat az olvasó „fülén át”.

A Tandori-mű miért „nem ťszövegvilágkéntŤ működik”? Azért, mert „ezek a versek paradoxon-terápiák”.

Hát igen. Könnyen elképzelhető, hogy „paradoxon-terápiák”, ám a paradoxonok világa nyilvánvalóan „szövegvilág”. Mert mi más volna a vers, ha nem szöveg?! Van persze szöveg(világ) nélküli költemény is, zenének nevezzük.

 

Mint a fenti idézetből kiderül: Babarczy Eszter egy érthetetlen (értelmetlen?) Tandori-szövegtől eljut egészen Wittgensteinig: „amiről nem lehet beszélni / amit nem lehet kimondani (…), arról hallgassunk”.

Nos, pontosan ezt a filozófusi jó tanácsot kellett volna megfogadnia magamagától! Hozzátéve: mindenről hallgassunk, amiről nem tudunk értelmesen beszélni!

Míg Babarczy Wittgensteinen is túllendül: „Csakhogy itt nem a kimondani vagy nem kimondani, beszélni vagy nem beszélni alternatívájáról van szó. Inkább a lenni vagy nem lenni-jéről”.

 

Minek a „lenni vagy nem lenni-jéről”? Esterházykám, tudnál válaszolni a kérdésre a te Babarczykád helyett!? Csak úgy, liberálröptében: alanyállítmányilag, tudniillik a szövegből (objektíve) az derül ki, hogy a „beszélni vagy nem beszélni” viszony „lenni vagy nem lenni-jéről” van szó. Nálatok. Gyorslábú séta közben.

Ugyanakkor nem árt tudni: a „lenni vagy nem lenni alternatívája” nem a szent Tandoritól, hanem egy apokrif költőtől származott közhely. És ez még mind semmi! Ugyanis a Tandori-Babarczy tandem Wittgenstein után Shakespeare-en is túllendül, sőt az „író választásán” is túl, messze, messze túl, egy óperenciás banalitásig: „van a háttérben valami eltüntethetetlen feladat, amely túl van az író választásán: írni vagy elhallgatni”.

És ettől szent igazán Tandori Dezső! Hogy nem ő választ az „írás” és „elhallgatás” között. Meg attól, hogy a szent költő „hátterében” van „valami eltüntethetetlen”: „írni vagy elhallgatni” – ez a „feladat”. (Hadd kérdezzem meg: Babarczynak miért nincs ilyen „háttérfeladata”? Azt hiszem, én nagyon meg tudnám mondani, melyiket válassza.)

 

Összegezzük: Tandori Dezső egy valódi szent! Igaz, nem értjük, amit ír, nadeviszont: Wittgenstein! Sőt annál is több: Hamlet, sőt azon is túl, ahol a kurta farkú „háttérfeladat” túr: írni vagy nem írni. Az itt a kérdés. És igen, magára a „kisdarab nőre” vonatkozóan is ez a szent kérdés: akkor nemesb-e a lélek, ha tűri a hímollózás minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll a férfizsarnokság ellen, és söprűnyelet ragadva véget vet neki?