Esterházy Péter Babarczy Eszterrel „sétál” az élet (és irodalom) utcáin, házak és kertek között kóricálnak (Séta Babarczy Eszterrel, ÉS 1997. 5. sz.), szó szerint idézve pedig így: „A Tandori-elemzés a kötet legteljesebb darabja, ház, kert, utca. (Ritkán, de előfordul, hogy túl gyorsnak tetszik a séta, lenne hosszabb, kívánnánk, de nem úgy udvarolva, hogy még, még, a burzsujnak sohasem elég, hanem morogva, mogorvábban; ilyenkor séta helyett csupán mondva van: és még arra meg arra is elsétáltunk.)”.

 

A burzsujos jópofizás szellemtelen (óvodásan szellemeskedő), unalmas, tipikus esterházyáda – de ne legyünk kicsinyesek, ne buzeráljuk hosszan a „poént”, tekintsünk el tőle! Illetve még annyit: a „túl gyors séta”, alanyilag, állítmányilag, nem azt jelenti, hogy túl rövid a séta, hanem azt jelenti, hogy (vagy sokáig, vagy nem sokáig) Esterházyék igencsak szedik a lábukat: ők gyorsan sétálnak. Míg „elmenni” persze méltán lehet gyorsan, velem is megesett már, nem egyszer, nem kétszer, de sebtében sétálni? Aligha. „Előfordul, hogy túl rövidnek tetszik a séta”, és különösen, ha maga Esterházy is így kívánja odébb: „lenne hosszabb”.

 

Nem vagyok rasszista. Kultúr-rasszista sem vagyok, szemben pl. Heller Ágnessel (Bicikliző majom), Babarczy Eszterrel (vesd össze) illetve szögesen szemben Esterházy Péterrel. Nem vagyok rasszista, objektíven szemlélődöm (szanaszéjjel), ám még így sem ismerek oly arisztokrata ivadékot, aki nemhogy érezné, de legalább értené József Attila versét:

 

Ha nem bú, nem baj őneki,
hogy oszladozó felhő
ez édes nép, mert szétszedi
az úri szél, a dörgő.
Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,
tapogatódzó ökörnyállal!...

 

Ismétlem: én csak „ökörnyállal” tapogatódzó „dörgőket” ismerek. Nem vagyok rasszista, de nagyon úgy tűnik, az üres, arisztokrata dörgő ökör-gőg valahogy heted-, nyolcad-, század-, ezredíziglen determinál. Vagy volna tán’ kivétel? Andrássy Katinka? Gyanítom: nincs igazi kivétel, de ha van is, Esterházy biztosan nem tartozik közéjük. József Attila verse róla is szól:

 

Kóró a lelke, űl azon
kis varasbéka ékül;

 

A legendás esterházyság hülye mítosz. Kis varasbéka. Jószerént blöff az egész.

Kedvelem Illyés verseit, Szabó Dezső pamfletjeit, Németh László regényeit, Cseh Tamás dalait, nem szólva – más elvi dimenzióban – Bartók, Sebő, Sebestyén népiségéről, míg József Attila parasztverseit egyszerűen imádom, a Dörmögőt éppúgy, mint az erdélyi ihletettségű Regős éneket, vagy a bartóki barbár (barbaro) szférákban szárnyaló-dübörgő Egy költőre című verset, s kiváltképp a hamisítatlanul paraszti Tiszazugot:

 

S mit ér a vén? A kanalat
elejti, csöppent, etetik
s ha ő etet, a malacok
habos vödröstül fellökik.

 

És lágy a tanya, langy az ól.
Csillagra akasztott homály!
Kemény a menny. A gally alól
bicegő cinke sírdogál.

 

Ezt én születetten szeretem, bennem ugyanis minden „fellökött”, „csöppentő vén”, minden „bicegő cinke” sajnálása valahogy a szeretetig sajog, ámde nagyjából ennyi. Vagyis nem vagyok híve semminő „belevaló magyar kan”-ságnak, így – elvileg – egyetértek az elhíresült bonmot-val: „nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban”. Szóval magával a megjegyzéssel igen, míg a szerzőjével nem, vele semmiképpen, ugyanis, ha valaki, akkor ezt épp Esterházy nem okíthatja (általában), és különösen nem akkora orcával, amekkorával ő teszi.

Állítom: jobbadán blöfföl a manus, vagyishogy az esterházyság valószínűleg azért alakult ki, mert Esterházy „hagyományos” „alany-állítmányi” módon nemigen képes fogalmazni. Szükségből „erény”. Miért gondolom így? Merthogy olykor azért igencsak igyekeznék a lelkem, ám – olykor – marhára nem sikerül néki, hiába a buzgalom. Sőt esetenként kifejezetten Babarczy a nívó (ezzel persze nem akarom vérig sérteni a Kossuth-díjas írót). Például: Esterházy szerint „A Tandori-elemzés a kötet legteljesebb darabja”.

 

Valóban? Ha te mondod, elhiszem, ám, ha szabad, csak megkérdezem: mi az, hogy a „legteljesebb”? „Esterházyság” volna? Kizárt. Még a legbirkább sznobok sem gondolhatják – figyelembe véve a szövegösszefüggést –, hogy e bundás alanyállítmánytalanság szándékoltan esterházys kifejezés. Nyilvánvaló: simán csak tapló a szerző, írom szavak, ahogy jön; talán érti, de semmiképpen sem érzi: miként nincs „legmaximálisabb” mérték, miként nincs „legtökéletesebb” esszéista, úgy „legteljesebb” esszé sincs, sőt még a „legátfogóbb” szó is piha, legalábbis alany-állítmányi kultúrkörökben.

Babarczy tárgyalt esszéje vagy teljes, vagy a legkiteljesültebb, legkoherensebb, legjobb, legérdekesebb… Lehet a legkomplexebb, de nem lehet a legkomplettebb.

Az egésznél nincs egészebb. Esetleg a költészetben, Esterházy viszont nem költő, hanem inkább svihák, amolyan zsigeri szélhámos. Az esterházyság jól be van nyalva kultúrtörténetileg. Kékharisnyásan széttett lábakkal van benyalva. Mondom ezt, hogy lássék: ha mindkét malteros kezemet a seggembe dugom, akkor is percenként száz esterházyádát durrantok elő (nem nagy ügy); vagyis kizárólag azért lehet az író elbűvölően esterházyas, mert a sok kicsi Eszter házias, értsd: pro forma szorbonka mucus, míg lényegileg von Kochlöffel aus. És persze terpeszben nyalánk. (Ugye?! Dől belőlem a magas irodalom, ha éppen úgy tetszik…)

 

Térjünk át tartalmi kérdésekre! Igazat állít-e Esterházy Péter? Tartalmi a válasz: igazat akkor állítana, ha Babarczy esszéje legalább egy kicsikét teljes volna, ha már nem is a „legteljesebb”. (Vagy netán a „legteljesebb” mégiscsak azt jelentené, hogy nem teljes, csupán relatíve, a többi tökéletlenséghez viszonyítva? Ki tudhatja ezt egy Esterházy Péternél? Kevéskének tűnik a férfiú, szellemileg maximum a legotrombább „belevaló kanok” pedellusi, vicegrófi nádpálcázására elég.)

 

Babarczy tárgyalt esszéje akkor volna teljes, ha minden mondata épkézláb mondatnak minősülne. Igen ám, csakhogy Babarczy írásának már az első megállapítása így hangzik: „Amikor ťszentségrőlŤ beszélek Tandori Dezsővel kapcsolatban, esetleg ťmisztikárólŤ, mert ezt fogom tenni, tudom világosan, milyen szerencsétlen szót használtam” (41. o.).

 

Használok majd – alany-állítmányilag: jövőidőben! –, legalábbis akkor, ha „fogom tenni”, vagy pedig jelen időben (ha a „beszélek”-en van a fajsúly), de semmiképpen sem múlt időben, ámde ezen most billenjünk túl (jelen időben)!

Beszéljünk a „legteljesebb” esszé első (talán „legteljesebb”) mondatának logikai, tartalmi tökéletlenségéről! Egyszerűen muszáj beszélnünk róla, ha ugyanis azt állítja a „legteljesebb” szerző, hogy ő „szerencsétlen szót használ” az esszében, akkor e törekvés eo ipso indokolhatatlan, míg a „furcsa”, „különös”, „meglepő”, „mellbevágó”, „megdöbbentő” szavak alkalmazása indokolható. Babarczy persze meglepőnek tételezi stiliszta tenmagát (csak nem találja a megfelelő szót), ám meg sem kísérli az indoklást. Noha az olvasó várná a magyarázatot (minden tekintetben): ha a szerző tudja, hogy „szerencsétlen” a kifejezése, akkor vajon mi a túrós brindzáért használja? Azért, mert nem rossz, nem hibás (amit amúgy a „szerencsétlen” szó jelent), hanem furcsa, különös? Jó, de akkor is: mi a különösség oka? Nincs válasz.

 

Tandori eleve szent. Elhiszem. De vajon honnan tudja ezt éppen Babarczy Eszter? Éppen ő, aki a „legteljesebb” esszéista?, s aki szerint a „II. töredék egymást ravaszul kétségbe vonó metaforák sora.

 

Ó, ismétlődés: szívszorultod is
mind csak való, mindig csak változat még.
És készületlen bennünk, amiről
hogy készen érhet minket – elhihetjük.
Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni,
s már nem magunkon át...

 

Az ismétlődés ťszívszorultaŤ csak való – hogyhogy? Hiszen a ťvalóŤ-hoz hagyományosan nem társulhat ťcsakŤ! Nem olyasminek kellene itt állnia: csak álom, csak irodalom?” (47. o.)

 

Nem olyasminek. Részint azért, mert a költészet nem „hagyományos” konyha-szövegelés (ti. ez a specifikuma, vö. „költői szabadság”), részint mert a „való”-hoz nyugodtan „társulhat” a „csak”, és ami a külön vicc: nem kizárólag a költészetben, hanem „hagyományosan” is.

Babarczy egy másik esszéjében azt állítja, hogy J. Beuys „valóságot teremt” (vesd össze). Nem érti: a „valóság” kategória (végső fogalom), míg a „való” nem az, tehát Babarczy rosszul használja a saját kifejezését (amott), miközben (emitt) Tandori sorai közt matat (mint tót a pinán), merthogy ő nagyon átlát ám a költői „ravaszságon”! Noha Tandori szóhasználata még „hagyományosan” is korrekt, míg a „kisdarab nő” nagydarabot ámul: „Nem olyasminek kellene itt állnia: csak álom, csak irodalom?”

 

Tényleg nem érted? Épp arról van szó (legalábbis a leírt szövegben), hogy csak „való” létezik, profán „ismétlődés”, otrombaság, durva, dudaorrú hétköznapiság – a monoton brutalitás különféle „változat”-ait éljük. Hangsúlyozom: a leírt szövegben. Vagyishogy mire gondol Tandori, ha gondol egyáltalán valamire, nem tudom, nem is érdekel – konkrét szövegről, illetve konkrét szövegértelmezésről beszélek: „Nem olyasminek kellene itt állnia: … csak irodalom?”.

Nem tudom, minek kén ott állnia, egy biztos: ha Tandori verse gondolati költészet, s ha az esszéista is „szent” gondolat után kapirgál benne, akkor Babarczy, bizony, Bőndörös elvtársat is megszégyenítő módon vulgármaterialista. Merthogy szerinte nem a minden-vasárnapian pörköltszagú, „szívszorult” vágyaiban is „zsír-szívű rém”-ként röfögő „való”, hanem a művészet, az „irodalom” illethető lekicsinylően a „csak” határozószóval.

Hát hogyne…

 

Jön a kocsi, fut a kocsi:
Patkó-dobogás.
Jön a vonat, fut a vonat:
Zúgó robogás.
Vajon hova fut a kocsi?
Három falun át!
Vajon hova fut a vonat?
Völgyön, hegyen át!

 

Ez (szerintem) már nem gondolati költészet (túlfutott, túlrobogott rajta, mint a kocsi, mint a vonat), de költészet. Még ugyancsak!

Továbbá:

 

Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.

 

Ez viszont gondolati költészet, oly annyira, hogy megjelenik benne József Attila művészetdefiníciója: „a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek”.

A világ nem fér el a kötényemben („nem szemléleti végső világegész”), de mert jó volna, ha elférne (ha a „világegész”-t a maga „végső” mivoltában is szemlélhetném, kezemben tarthatnám), művészetet, rigódalt teremtek a kötényembe, hiszen csak így vagyok képes, de így képes vagyok birtokolni a „végső világegész”-t.

A műalkotás nem azonos a világgal, hát hiszen „kötényem is honnan volna”, ha a kettő azonos volna, miközben igaza van József Attilának: „a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi ťvégtelen regresszus lehetetlenségénekŤ elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk”.

 

A „közvetlen egyetemesség”, „határolt végtelenség” katartikus állapotát érzékeljük akkor, amikor a világ a kötényünkben dalol „szemlélhető” (hallgatható) „műegész”-ként, ihlet-rigóként.

 

Ha pedig Tandori idézett töredékét gondolati költészetként fogjuk föl, akkor az csak József Attila-utánérzet lehet (mint még annyi minden), de nem fogok Tandori-elemzésbe bonyolódni (nem értek és nem is akarok érteni hozzá), Babarczy szövegéről van szó („ontopik”), vagyis az ország apraja-nagyja által betéve tudott költeményből kizárólag azért idézek (három sort), mert a vers, ha nem is általános, de középiskolai tananyag:

 

Nem való ez, nem is álom,
ugy nevezik, szublimálom
ösztönöm...

 

A József Attila-i lenge „álom” (egészen pontosan az „eszmélet”) a görcsös-göcsörtös „való” alternatívája (s minden vonatkozásban helyesen!!!), Tandorit pedig a „való” szorítja (ha a verse gondolati költemény), míg József Attila túl van valón is, álmon is. A Tandori-féle „már nem magunkon át” történő „kizuhanás” valami eszmélési, „ösztön-szublimálási” igényt sejtet? Maradjon ez kérdés, nem kívánom összekutyulni a két verset, és már csak azért sem, mert könnyen előfordulhat, hogy Tandori töredéke egyszerűen nem költészet (horribile dictu).

 

A „való” és az „álom” „dialektikája” így hangzik gondolatilag, onto-logikusan:

 

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

 

Bergsonnál az „eszmélés” akkor „üti föl fejét”, ha a „cselekvés” akadályoztatva van (valami okból), míg József Attilánál az eszmélet végső soron cselekvő mozzanat, az ihlet alkotó párjaként a „világhiánnyal” birkózik. Tandorinál nemigen tudjuk, mi az ábra: „Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni, / s már nem magunkon át...”, esetleg sejtjük (ha akarjuk, bár szerintem ne nagyon akarjuk!), s ami persze jelentheti azt is, hogy nem vagyunk eléggé érzékenyek, fogékonyak, de jelentheti azt is, hogy Tandori blöfföl.

 

Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem.
Ha megbolondulok, ne bántsatok.
Erős karokkal fogjatok le szépen;

 

ha majd egész valómmal kancsitok –
ne mutassatok öklöt, úgy se látom.
A semmiből vissza ne rántsatok.

 

Ami nyilvánvaló: Tandori csak magáról beszél (esetleg az emberről), míg József Attilánál az „egész valónkkal” kancsítás a „világegész” kancsalsága is egyben, vagyishogy a „világhiány” voltaképp a valóság és az ember(iség) paranoiás viszonya. Ennek egyik metaforája a „méla tót”, aki/amely nem „zuhan” (mint Tandorinál a valaki), hanem „száll”. Mélán, némán, kozmikusan kancsítva lebeg. Tandori is ezt forszírozná? Mindenesetre tény: az emberiség az űrben kihűlve leng („száll alá”), nem csak Madáchnál, József Attilánál is:

 

Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
      némán a szenvedéstől –

 

Tandori is erről beszél? Azt javaslom, ne rezeljünk be, mondjuk ki kereken: nem tudjuk, miről beszél. De nem azért, mert Tandori „paradoxonokat” faragó „szent” költő (nyilván nem az), hanem mert vagy mi vagyunk érzéketlenek, vagy Tandori blöfföl. Részemről nem tudni.

Egy biztos: Esterházy Babarczyja megint a „legteljesebben” találta el ennen tőgye közt a szerencsétlenül szentséges tandori „paradoxont”: „Amikor ťszentségrőlŤ beszélek… tudom világosan, milyen szerencsétlen szót használtam”.

 

A „szentség” szó sem nem szerencsétlen, sem nem meglepő, hanem viszont (Babarczynál) érdektelen. Föl nem foghatom, hogyan engedték át ezt a „kisdarab nőt” az első irodalomvizsgán. Almási válaszolna a kérdésre? Vagy ő csak az esztétikáért felelős? Merthogy valaki felelős, az biztos, nem tudom, ki, Esterházy mindenesetre nem lehet, ő ugyanis beszámíthatatlan intellektuálisan, szellemi felelősségét tekintve a „legteljesebben” korlátozott. Amitől persze még sétálhat az utcán Babarczy Eszterrel. Akár gyorsan is andaloghatnak ők ketten, gyorsan csak gyorsan, fürgén, mint a gyík, mint kettő gyík – merthogy egy „a burzsujnak sohasem elég”.