Mottó: „Én vevő vagyok az

ilyen mondatokra” (E. P.)

 

 

Azt írod, a politika és az esztétika mezsgyéje „lehetne az a határterület, ahol BE kedvére kaszálhatna (és még vetnie sem kellene)”.

 

Kérdezem: mi volna ebben az új? „BE” most is úgy „kaszál”, hogy előtte nem „vet”; tájékozódás, gondolkodás nélkül publikál. Babarczy öntetszeleg, idétlenül illegeti magát a Nagy Férfiak (Almásik, Esterházyk, Verebesek) által rámerevített „okos nő” pózában, s amin – nagy valószínűséggel – már semmi nem változtat, és már csak azért sem, mert az igazi alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges alázatra születni kell. Márpedig – nagyon úgy tűnik – a „kisdarab nő” ilyen értelemben (is) a nagydarab, szociológiai értelemben vett „tehén” segge mellett nőtt föl; von Innenstadt-stall aus: maximális önteltség, nulla érzékenység.

 

Babarczy Eszter A ház, a kert, az utca című könyvének kitüntetett fejezetében (A véghetetlen vég), közel 28 kemény oldalon át, voltaképpen csak arról beszél, hogy szerinte „a nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk” (197. o.). Ennyi. Esküszöm, se több, se kevesebb. Illetve még annyi, hogy a nagy megbocsátó valójában nem bocsát meg a „nagy esszéistának” semmit (erről korábban írtam), vagyishogy a nagy esszéváltásban nem történik semmi érdemleges. Illetve az történik, hogy a nagy esszéista (Perneczky) s az ő megbocsátó kritikusa (Babarczy) újfent fölvetik a nagy ráérő (Fukuyama) által ihletett (beltingi, dantói) kérdést: vége-e van már a művészetnek vagy nem-e van vége?

Nos, Babarczyék e roppant, világbíró kérdés nyomán alig leplezett büszkeséggel reflektálnak önmagukra. Egymás által. Minden gátlás nélkül bugyborékolnak össze hetet-havat Kantról, Hegelről, esztétikáról, történelemről, tudományról, kultúráról, kritikáról, művészről, közönségről… előgalacsinhajtanak agyvelejükből egy rakás teljesen fölösleges „jólértesültséget”, anélkül persze, hogy megmondanák, mi a lóbánat is az, amiről beszélnek, s aminek szerintük vagy vége van, vagy nincs. De nemhogy nem határozzák meg pontosan, szakszerűen a művészet fogalmát, hanem még csak egy privát, megközelítőleg koherens definíciót sem képesek kigyömöszölni magukból. Röviden: nem tudják, mi a művészet. Definíciójuk nincs (se értelmes, se értelmetlen), helyette Esterházyt búgató, örömforrás értékű mondatokat lapátolnak egymás hegyire-hátára. Vagyis az ÉS kritikusa azon halványlila szag-szellőcskére „vevő” az irodalmi hetilapban, mellyel nem rendelkezik sem a nagy esszéista (Perneczky), sem a nagy megbocsátó (Babarczy), s mindezt így fogalmazzák meg nazális profánsággal, persze csakis a lelkük legmélyén, titokban: „igazából fingom nincs arról, mi a művészet”.

Én meg azért közlöm mindezt csekély „örömmel”, maliciózus „frigiden” (Š E. P.), mert számomra világos: némi tájékozódás árán, bizony, megismerhető a művészet pontos, a teljesség igényét is kielégítő definíciója. Míg az esszéisták szellemileg bizonytalanok. Maszatolnak: „szerintem”, „netán”, „egyrészt-másrészt”, „nem tudom”, „alig-alig”, „képlékeny gondolat” stb. Idézek egy tipikus „perneczkyádát” (lehet akár „babarczyáda” is, ezek mind egyformák), szóval Perneczky Géza szintagmája (nem emlékszem, hol írja, nem tudom már, miről, nem tartottam érdemesnek megjegyezni, ti. így jellemzi saját definícióját): „bizonyára vitatható”.

Vérforraló arcátlanság! Ha ugyanis a „nagy”, „zseniális” esszéista képtelen olyan definíciót összetákolni, amelyet legalább ő gondol pontosnak, kielégítőnek, akkor az ilyen ember vajon miért ír? És e kérdésre nem válasz, hogy az esszéista „elnéző”, „megengedő”, nem akar az abszolút igazság megmondójának szerepében tetszelegni (vö. a szalonbuta E. recenziójával), ugyanis Perneczkyék szövegei amúgy telve vannak olyan ítéletekkel, melyeket abszolút igazságoknak szántak a szerzők. Például: Hegel esztétikája „alig más, mint Kant felvizezése”. Perneczky állítása az „alig” határozószóval együtt is zsdánovi peckességű igazságosztás („megmondás”), itt az „alig” nem az ítélkező kulturáltságára, „megengedőségére”, hanem intellektuális bizonytalanságára utal. Miként Babarczy is abszolút igazságot (ellenigazságot) igyekszik a „zseni” „szemére lobbantani” (Š E. P.), amikor „alapos félreértésnek” minősíti Perneczky állítását.

 

Hatalmas az arcuk, hatalmas a hangjuk, művészetről hadoválnak, ám hogy mi a művészet, nem tudják. Pedig tudhatnák, ha vennék a fáradságot ahhoz, hogy megtudják: „a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek”.

 

Persze csupán ennyiből nem tudható, mi a József Attila-i meghatározás tartalma, miként az Általános relativitáselmélet teljes ismerete nélkül gyakorlatilag semmit nem ér az E=mc2-képlet. Tehát ahhoz, hogy a nagy esszéista (és megbocsátója) értsen is valamicskét abból, amiről aktuálisan fecseg, bizony, olvasnia kéne (mondjuk, legalább valamicskét).

Olvasni nem szégyen!

Olvasás révén lényegi tudást birtokolhatunk (ha szellemileg képesek vagyunk rá), például megtudhatjuk, hogy József Attila a maga „relativitáselméletében” világosan és meggyőzően érvel a művészet fogalmáról alkotott definíciója mellett, és pontosan ettől (a cáfolatlan érvektől) válik a meghatározás érvényessé (az „érv” és az „érvény” rokonkifejezések). Na most azzal nem cáfolom József Attilát, hogy nem olvasom el, illetve tájékozódás, gondolkodás helyett különféle dögunalmas álbanalitásokat lötyögtetek ki magamból (általában ez történik), mint például: „minden relatív, szubjektív”, „a művészet meghatározhatatlan, mindenki azt ért alatta, amit akar”, „mindenkinek megvan a maga” „bizonyára vitatható” „igazsága”, „részigazsága”, s ami általában „ízlés kérdése” stb.

A profi szószaporító (esztéta-esszéista) számára persze az. Ízlés kérdése, esterházys „öröm”, furfangosan alányalt „zsenialitás”, megbocsátott „szertelenség” kérdése.

 

József Attila meggyőzően bizonyítja, hogy a művészet, lényegét tekintve, nem esztétikai jelenség: „müalkotásnál harmadrendü az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a mü tetszőssége: – tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő visszatetszést szül, a mü mégis érvényes értékü alkotás. Babits magatartása hol „szép”, hol rut, anyaga hol tetsző, hol visszatetsző. Van ugy is, hogy mind a kettő szép, azaz tetszetős, s ugy is, hogy az egyik undok, a másik ronda. Mindez persze kinek-kinek az izlése szerint. De a mindenkire egyformán érvényes értékü tárgyi müvésziségre csak az emlitett néhány sorban bukkanunk. Mindenesetre, hagyományainkhoz hiven ideirom, bár ez nem értékitélet, hanem közömbös ténymegállapitás, hogy a könyv [ti. Babits kötete] nagyobbrészt visszatetszést kelt”.

 

Vagyishogy valamely esztétikai ítélet (mi szép, mi nem szép, mi esztétikus, mi kevésbé stb.), amellett, hogy „ízlés kérdése” is nyilván, alapvetően „közömbös ténymegállapítás”. Privát ténymegállapítás. Érdektelen.

József Attila így érvel: „A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz. A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre, sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet. Igy pl. az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem”.

 

Emlékezzünk: nagyjából ezt próbálta elmagyarázni szegény Baló György is Babarczy Eszternek a tévében (sikertelenül), nevezetesen: nem csak a műalkotás ítélhető meg esztétikai alapon, hanem minden, ami létezik („földön és égen”), így természetesen a kampányoló politikus öltönye, nyakkendője, szemüvege, hajviselete is. Babarczyt azért hívták a tévéstúdióba annakidején, mert elhitték róla, hogy legalább az esztétikához konyít valamelyest, s várták, kérték, beszéljen a választási kampány széptani összefüggéseiről. Ám a nagy esztéta egyszerűen képtelennek mutatkozott erre, míg Balóék (eléggé el nem ítélhető módon) nem voltak „vevők” Babarczy kéretlen és dilettáns politikai fontoskodására, kotnyeleskedésére (gondolom, mert Baló nem oly takonyvadász gyöngytyúk, mint az ÉS kritikusa), így hát Babarczyt egyszerűen kiküldték a stúdióból, elhajtották a „kisdarab nőt” Virginia Woolf nagydarab „szivarjára” (Š E. P.); mondom, adás közben, élő egyenesben. A világon nem volt még ilyen. Olyasmi már történt, hogy a vendég megsértődött, fölállt és eltávozott nagylöttyös indulattal stb., ám hogy a szerkesztők zavarják el a francba a meghívott „szakértőt” (annak kitűnt szakmai alkalmatlansága okán), ilyen még nem volt, vagyis ebbéli vonatkozásában Babarczy Eszter originális jelenség.

Ezt írod: „Létezik olyan terület, ahol a politika és az esztétika kéz a kézben járnak. (A téma a neten hever, csak ki kell azokat Googlezni.)”.

Hogyne. A „téma” anno a tévéstúdióban „hevert”, ám ami által Babarczy Eszter (a komoly emberek szemében) egy életre nevetségessé (vs. szánalmassá) tette magát.

 

Visszatérve a Babits-pamflethez: ha nincs objektív szépség, csak szubjektív „tetszősség” létezik, akkor az esztétika nem „egzakt tudomány”. Vagyis a széptani normák valamely művészi alkotásra csupán annyiban vonatkoznak, amennyiben bármi másra (pl. Dávid Ibolya kalapjára, Schmitt Pál nyalkaságára, vagy az úttest szélén heverő kanmacska kitaposott beleire), ám ami nem jelenti, hogy valamely alkotásnak műalkotás-léte (vs. nem léte) ne volna minden kétséget kizáróan megállapítható.

Hogyan?

Hozzáértéssel.

Kosztolányiék szerint költői műalkotást végső soron csak költő ítélhet meg autentikusan (tekintve, hogy ő érti a „szakmát”), s amely állításnak nyilván nemigen örülnek a semmihez sem értő esztéták, ám ettől Kosztolányiéknak még igazuk van. Azzal a megszorítással persze, hogy nem minden költő ért a kritikához is, míg (elvileg) bárki megítélheti valamely alkotás művészi voltát, ha (gyakorlatilag) van ereje a műről kialakítandó igazi tudásért „pokolra” szállni, vagy éppen „általlépni az anyag tátongó poklai fölött” – „glóriával”. Tudniillik ez a minimum. És ami pluszban hozzáértést, tárgyi-kritikai „kérlelhetetlenséget”, intellektuális, ihleti érzékenységet igényel az elemzőtől, vagy valami ilyesmit, ám a legkevésbé sem „megbocsátón” zagyváló tudatlanságot.

 

Babarczy Eszter Beltingék, Perneczkyék nyomán maga is megfogalmazza a főkérdést: vége van-e már a művészetnek. Majd hosszan himbálódzik azon az alkérdésen, mely szerint például: „Hegel esztétikája” „alig más”-e, mint „Kant felvizezése”, vagy nem-e alig más?

Netán Kant levizezése volna a jó megoldás?

Míg Esterházy Péter örömest „vevő” e mondatokra, őt ugyanis végképp nem érdekli, hogy fölvizezték-e vagy levizezték-e a „belevaló magyar Kant”, ő össztársadalmi, össznemzeti örömben utazik: „Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve… azt lobbantom az irodalmunk szemére… hogy nem tud, akar örülni. Frigid”.  Kérdezem: véletlen volna, hogy Esterházynak ezen, mindenkire oktrojált, forró örömigénye éppen 1997-ben (Kuncze G. belügyminisztersége, Magyar B. kultuszminisztersége idején) fogalmazódott meg ily lobbantó eréllyel? (Talán már soha nem tudjuk meg.)

 

Babarczy-parafrázissal szólván: a nagy esszéista az, aki az ég egy adta világon semmit nem mond a művészetről, a műalkotásról, csak handabandázik összevissza vizezésről, nem vizezésről, mindenről és mindenkiről, aminek és akinek a tárgyhoz semmi köze. Illetve az obligát fitogtatás. Na, ez az, a fitogtatás az, ami nagyon megy minden nagy esszéistának. A kicsinek is. Babarczy például így fitogtat (aktuálisan arra kérdésre „válaszolván”, hogy hát akkor vége van-e már a művészetnek avagy sem): „Készül – majd 1922-ben, Duchamp visszatérésével véglegesen félbemarad – a Nagy üveg, amelyet ugyanakkor az Arensberg házaspáron és Katherine Dreieren, Duchamp gyűjtő-barátain és néhány alkalmi látogatón kívül senki sem lát, s noha egyszer egy rövid időre kiállítják, s össze is törik, valójában csak Katherine Dreier halála után válik a közönség számára hozzáférhetővé, amikor – 1953-ban – átszállítják a philadelphiai múzeumba, végleges helyére” (219. o.).

 

Esterházy erre a szellemi orrváladékra is „vevő”, ti. nem szólt a recenzióban, hogy nem vevő rá.

Ne feledjük: a kérdés ez volt: vége van-e már a művészetnek!? Mire Babarczy „válasza”: „Arensberg házaspár”! Meg hogy „véglegesen félbemarad” a „készülés”, meg hogy „összetörték” az üveget és így tovább. A legprimitívebb, legszánalmasabb fitogtatás: a kisdarab esszéista, ah!, ismeri az Arensberg házaspárt, méghozzá Esterházy és Almási férfias bámulatára: jaj, hogy miket bír tudni ez a „tehetséges”, „művelt” esszéista, ez a „kisdarab nő” – Arensberg házaspár!

Értem. Én viszont a Rosenberg házaspárt ismerem! És?! Akkor most mi van?!

Tegyük hozzá: a nagydarab ész megáll (sőt még a kisdarab is!), merthogy Alanyállítmányi Péter sem kérdi meg (legalább önmagától), vajh, milyen lehet egyszersmind azon nagy üveg „készülése”, amely nem „véglegesen”, hanem csak ideiglenesen maradt félbe?! Mondjuk, tagadástagadásilag: nem maradt félbe? Szóval, hogy stilárisan is pulyka; avagy: a nagy megbocsátó az, akinek mindent megbocsátunk.

Jó, de miért? Cserébe a megbocsátásért, hogy azok meg az enyémre legyenek pulykák?

 

Az idézett mondat tökéletesen jellemzi Babarczy tudós „esztétikáját” (vehetjük annak bármely mondatát!), vagyis arra az egyszerű kérdésre, hogy Duchamp Nagy üveg-je műalkotás-e, vagy sem (ha műalkotás, mi bizonyítja, hogy műalkotás), Babarczy nem válaszol. Egyáltalán nem. Helyette kijelenti (mellé hosszan süketelve mindenféléről), hogy a Nagy üveget „az Arensberg házaspáron, Katherine Dreieren, Duchamp gyűjtő-barátain és néhány alkalmi látogatón kívül senki sem látta”. Majd nyomban utána, s legalább akkora levegővel: a Nagy üveget kiállították. Vagyis azok, akik a kiállításon látták, senkik.

Rögzítsük a végső konklúziót: Babarczy Eszter (kinek „elsöprő műveltségétől” nem csak a szalonbuta Esterházy, hanem maga a nagy Almási professzor is nyilvánosan ájuldozik) még fitogtatni is csak nagyon idétlenül fitogtat.