Mottó: „Engem zavar, ha látok

valami jót, és annak nincs örülve…” (E. P.)

 

 

A vigyorgóban lehet a legjobban, legzavartalanabbul örülni. Sőt vigyorogni sem föltétlen muszáj, mosolyogni is szabad szépen, Babarczy módján, ilyen értelemben ott sincs megkötés. (Szegény József Attilának persze ez sem sikerült, ő az idegszanatóriumban is folyton sírt.)

 

Fogalmazzunk meg lényegi kérdést! Ezúttal Esterházy Péter tekintetes mellének szögezve, és szíves örömmel: Milyen nő ez a Babarczy Eszter? Túl azon, hogy nő. Hogy nő, hogy nő… nő… nő… a „kritika” legelejétől a legvégéig! Babarczy öt ízben van „nő”-ként aposztrofálva a rövid szövegben, én pedig elképzelni nem tudom, mi köze az esszéista mondataihoz az esszéista nemének!? Vagyis az ÉS „kritikusa” – rémlik, említettem már – egy szexista tapló. Báró Suvernyák. Akkora furkó, hogy az ember gondolni sem meri, vagy amiként a mondabeli zsiráfra való tekintés történik: ilyen állat nincs! És különösen nincs Esterházyban, aki ugye Steinmann is egyben (történelmileg), mitikus pedigréje csillog a Polgári Demokrácia fényözönében, fejből fölmondja a Liberál-Humán Nagykánont, ami belefér, miközben „nő”-zik, „nő”-zik, mint ama zsidózó mutatis mutandis, ama „belevaló magyar kan”. Föl nem foghatom, a feministák miért csak a majdhogynem ártalmatlan durungok kocsmapultnak döntött, „két deci fröccsel becsült” nőgyűlöletére sziszegnek (mint félelmező ludak a tocsogó partján), mikor az igazi „őspatkányok” voltaképp az Esterházy-féle „mérvadó személyiségek” meg nem gondolt (zsigeri-szexista) „gondolatai”. Például: a Nagy Író így „terjeszt kórt miköztünk”: „Jut eszembe: Thomka Beáta, Mikola Gyöngyi, Babarczy Eszter. Volna egy (elméleti) (kritikai) női vonal? Vagy ez most férfihülyeség?”

Ez most nem férfihülyeség. Nő is mondhat ekkora hülyeséget. Sőt mi az hogy! A nő olykor még Esterházynál is eltökéltebben forszírozza a „női vonal”-ból fölbuzgó emberi örömöt, s amiként a hülyeség „pártsemleges” (így mondják), akként a hülyeség koedukált is. Ismétlem: nem „férfihülyeség”, hanem a szokvány-liberál-baromság sajátos hímvariánsa, s amely változat így terjeng tovább az ÉS hasábjain: „… férfihülyeség? Értsd: bátran intellektuális férfi-projekció (p.186). Láthatóan nem tudom, fiú vagyok-e vagy lány”.

Nem mindegy?! Koegzisztenciálisan vagy hülye! Hermafroditán ragyavert nőnézegető: az elejed tehén, a hátuljad ökör; vö. részint Babarczy önminősítésével, részint Hofi-Bánhidi értékelésével: nevi-gyéé-tekkel-azta-kéét-tehhe-neet, meddőő-aza-kétt-te-héén! És amely két herélt tehén (illetve meddő ökör) egyikének (Esterházynak) hirtelen eszébe jut valami; neki legalább valami, illetve az is egy jókora semmi, amolyan hermafro heréltség: „Jut eszembe: nézve az ún., nagyon ún. konzervatív sajtót: lassan a buzi lesz az, ami a zsidó rendesen. Igazuk van, kevésbé macerás.”

Szerintem is igazuk van, míg a „nő”-zés (főleg kritika örvén) még macerátlanabb.

Szóval milyen ez a nő?

Válasz: „Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle... Az ellenkezés konfliktus is. Erről a Perneczkyről szóló esszében kaphatunk képet (ő az a nagy esszéista, akin a nagy esszéista definícióját B. bemutatja).

Megértő: meg akarja érteni.”

 

Igen, csakhogy az Örülő Kritikus itt konyhafaun (habverős hím) módján keveri-kavarja (össze) a „megértő”, illetve a „megbocsátó” fogalmakat. Babarczy szerint ugyanis nem az a „nagy esszéista”, akit megértünk, hanem az, akinek megbocsátunk. Elenyészetlen a különbség! Esterházy pedig éppen e kiemelt mondatra kiemelten vevő, merthogy valójában ő se nagyon tudja már, minek is örüljön örültetve, kritikusi holdórán.

Továbbá: nem megérteni kell akarni, örömdús kritikusom, hanem érteni kéne akarni a női esszéistának!

Érteni. Akarni, mintegy realistán: én ugye meg akarnám dugni Demi Moore művésznőt. Sikerülne? Hát persze, éppúgy sikerülne (ha akarnám), mint Babarczynak érteni bármit is (ha akarná). De ő még csak nem is akarja. Nem érteni, hanem „megérteni” akar. Igaz Babarczy valójában nem is megérteni, hanem megbocsátani óhajt (expressis verbis), ámde mégiscsak megérteni, merthogy ez az instrukció. Guru-instrukció. Buta a butáról recenzál, buta a butának instruál. Kékharis-nyákban.

 

Babarczy toleranciás megértő. Megvan tehát a kulcsszó: „megértő”! Nem „elnéző”, hálistennek, merthogy úgy bekerülnénk Woody Allen filmjébe, ti. ott is „megvan a kulcsszó: elnéző, hogy kapná[tok] be az összes faszomat” (elnézést, Woody Allen beszél ily csúnyán Oscar-díjas műalkotásában).

 

Mit ért Babarczy ennen szövegéből?

Közbevetőleg hadd kérdezzem meg – és csak úgy filozofice –, lehet-e „megérteni” értés nélkül? Nem lehet. Még esterházylag sem lehet megértés az esszéista örömlő szívében, ha nincs egy minimális értés az agyvelejében (már, ha van olyanja egyáltalán); legföljebb „elnéző” lehet az esszéista, „megbocsátó”, miként Fellini mester Woody Allen népszerű filmjében.

Szóval mit ért Babarczy a saját szövegéből?

Semmit (éppen ebben hajaz Esterházyira, őszhajaz immár, mert bizony, telik az idő, múlik a szomorú idő).

 

Hozok egy jellemző példát a hajazásra (mint ősz igére), szorosan egymást követő mondatok Babarczy könyvéből: „Nem kívánok a balos utópiák gyenge pontjaira rámutatni, ettől zeng a magyar tömegkommunikáció. Mindenesetre nem érdemes rájuk művészetet építeni. Beuys sem attól jó. Beuys művészi tevékenységének problémája nem a politikai utópizmus, kétséges érteke ellenére sem, hanem az avantgarde művészeti utópiája, divatos szóval élve: a modernizmus” (134. o.).

 

Nos, ez az a jó, amelynek (egyelőre, sajnos) nincs össznemzetileg örülve. Már elnézést a kifejezésrét, de én Babarczynál megértőbb nőt valóban nem láttam. Aztán, hogy Esterházy miért használja a „megértő” szót a butácska szinonimájaként, az ő dolga. Egyedül az övé, én a liberál-guruk örömforrásaiba nem mártom magam a kelleténél mélyebben.

 

Ha tehát Woody Allen pénisző szótárát föllapoztuk (az imént), üssük föl hamar Nagy Feróét is: „eszem, faszom megáll”: Babarczy azt állítja, hogy Beuys helytelenül cselekszik, amikor művészetét „balos” politikai utópiákra építi („Beuys sem attól jó”), majd a rákövetkező mondatban, és szintén kategorikusan, szintén az abszolút igazság hírmondójának szerepében riszálva női megértését, mosolyogva kotkodácsolja: „Beuys művészi tevékenységének problémája nem a politikai utópizmus”! És nem is a „balosság” értelemszerűen, ugyanis a valódi probléma „az avantgarde művészeti utópiája” – igen, a „modernizmus” a probléma.

Akkor tehát konkrétan mitől nem jó, mi az, amitől „nem attól jó” Beuys művészete? A „balos politikai utópizmustól” vagy a „művészeti utópiától”? Ugyanis mindkettőt a „megértő nő” állítja. Megértéssel.

Újfent kérdezem: mit ért meg e „megértő nő” abból, amit ír? Végül is mi a baj Beuys művészetével? Mije fáj a betegnek?

 

Babarczy mindent megért. Példamutatóan mosolyos megértéssel, és nincs is ezzel semmi gond. Hanem viszont. A két, egymást követő, mosolygón vízfejű mondata az, amely nem érti egymást. Amiért nyilván nem a „megértő nő” felelős, és már csak azért sem, mert „ez a nő” rendíthetetlenül mosolyog. Csakis a mondatai morcosak: nem értik egymást! És ha nem értik, hát nem értik, attól Esterházy még örülhet. Mint mosolyos majom a női megértésnek.

 

Babarczy: „balos utópiák… Beuys sem attól jó. Beuys művészi tevékenységének problémája nem a politikai utópizmus, kétséges érteke ellenére sem…”.

 

Érti ezt valaki? Vagy legalább megérti?

Beuys művészete nem attól jó, amitől nem jó, merthogy annak, ami nem jó, értéke van, amely érték viszont kétséges, ámde nem a kétség ellenére jó az, ami nem jó, hanem az érték ellenére nem jó az, ami nem jó. Gálvölgyi tévéjelenetei közben kiírják a képernyő alján: „ez nem a valóság, hanem paródia”, így én is közlöm most net-inzert gyanánt: amit írtam, nem paródia, hanem a teljes valóság. Babarczy-megértés. Női megértés. Hímnős (fiú-lány) örömmel körbegilisztázva.