Mottó: Én vevő vagyok az ilyen mondatokra… (E. P.)

 

 

Például az ilyenekre: „Ez az új valóságot, vagy tartalmasabb szóval élve: alternatív valóságot előállító művészet [ti. J. Beuys művészete] persze nem az élet dekoratív kiegészítéseként, egy irreális térre való kiszögelléseként felfogott műtárgy iránti tiszteletet igényli, hanem azt a tiszteletet, amellyel elhisszük az érthetetlenről, hogy valóban értelmesebb, mint saját értelmünk. Azaz az útmutatók és próféták iránti tiszteletet igényli, a már-mindig-valamilyen létezés asszociációs kínálatában, egyszerűbben szólva, a józan észben alig-alig megalapozható megértés megtámogatását a kierkegaard-i elfogadással” (134-135. o.).

 

Erre vevő az ÉS „kritikusa” országló örömmel. No meg a Mozgó Világ kritikusa: Almási Miklós.

Én viszont kevésbé vagyok vevő az ilyesmire, mert túl azon, hogy nyakatekert a szöveg, a szerző egészen arcátlanul nem állít benne (gyakorlatilag) semmit. Szerintem Esterházy „kisdarab” esszéistája tudatában van annak, hogy üresek a mondatai, vagyis szándékosan nyakateker, hisz’ amikor a szellemi színvonalának megfelelő témát választ, képes egyszerűen, érthetően fogalmazni; például: „A magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én [a Jobbuk politikai térnyerésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon” (HVG).

 

Világos, de vajon mit akar mondani Babarczy Eszter a könyvéből idézett szövegben? Hogy a művészek nem próféták (általában), csak Joseph Beuys a próféta? Igen? Ehhez kellett akkora idétlenséget papírra vetni, mely szerint az érthetetlen értelmesebb, mint a saját értelmünk?

Először is: hogyan lehet az „érthetetlen” értelmesebb bárki „értelménél”? Valamely műalkotás lehet érthetőbb a másiknál, az egyik művész lehet értelmesebb a másiknál, de egyrészt még a művész sem az „értelemnél” értelmesebb, másrészt a művésznek nem az értelem, hanem az ihlet az alapjellemzője. Nagy É-vel mért Értelemről (mint valamely „művészet” „princípiumáról”) jobbára az értelmetlen esztéták gügyögnek.

Továbbá: nem a tisztelet révén hiszünk a prófétának, hanem azért, mert hajlamosak vagyunk hinni az isteni akaratban, kinyilatkoztatásban, próféciában, ergo a prófétában is. A prófétának vakon hiszünk, vakon bízunk a szavában, míg a tisztelet kritikailag meghatározott viszony.

 

A művész nem próféta. Beuys sem próféta. A művész „táltos”, „varázsló”, „vajákos”, „bűbájos”, „boszorka”. Nem „értelme”, „üzenete”, „mondandója”, hanem „csak” ihlete van. És persze alkotása, mármost a műalkotásra rezonáló ember (műértő, műélvező) éppannyira birtokosává válhat a művészi ihletnek, mint maga a művész (vö. Lukács katarzis-elemzéseivel).

A filozófus kérdez, azt kérdezi: mi a világ lényege? A művész nem kérdezi, hanem mondja, pontosabban mutatja (alkotása révén): ez a lényege a világnak. Méghozzá művészeti ágtól, műfajtól, eltökéltségtől, „értelemtől”, miegymástól függetlenül. Majd azután a néző, hallgató, olvasó vagy ráérez a műre, vagy nem. Vagy „érti” a műalkotást, vagy nem. Vagy van ihlete-katarzisa, vagy nincs.

 

Babarczy szerint Beuys művészete „új valóságot, vagy tartalmasabb szóval élve: alternatív valóságot előállító művészet”.

 

1) A művészet nem állít elő semmit. A művész állít elő, és ő sem valóságot, hanem műalkotást. A valóság filozófiai kategória (végső fogalom), melyet nem lehet „előállítani”, az eredendően létezik.

2) A műalkotás nem pusztán tükrözi a valóságot, hanem a valóság (a világ, a „világegész”) lényegét mutatja föl, ezáltal (ti. a katarzis által) szünteti meg (adott pillanatban), illetve csillapítja (általában) a „világhiányt” (a teljes valóság megismerhetetlenségéből fakadó hiányérzetet).

3) Babarczy megkülönböztet „új valóságot, vagy tartalmasabb szóval élve: alternatív valóságot…”.

Az „alternatív” az „új”-nál nem tartalmasabb szó.

Olyan ez, mintha azt írná a „kisdarab nő”, hogy az egyik új melltartója tartalmasabb a másik új melltartójánál. Pedig még a régieknél sem tartalmasabb. Hanem újabb.

4) Mi az értelme az „alternatív valóság” kifejezésnek? (E kérdésre akár Almási Miklós is válaszolhatna, Esterházynak nem muszáj, ő, elég, ha örül.)

 

A valóságnak egyetlen alternatívája van: a semmi. A filozófiai Semmi (Heideggertől József Attiláig). Míg köznapi értelemben véve: a valóság alternatívája a valótlanság.

Kérdezem: Beuys semmit „állít elő”, vagy valótlanságot?

 

A „világ” szónak használjuk szűkített, az emberi léttel, gondolkodási, viszonyulási móddal azonosított változatait is („személyes világ” stb.), ám akkor azt kell mondani! Szűkített világ van, szűkített valóság nincs. Nota bene illenék bizonyítani: Beuys lényegileg más művészi világot, illetve a művészete által lényegileg más világot teremt, mondjuk, Homérosz, Szophoklész, Dante, Shakespeare, Goethe, Dosztojevszkij, József Attila, Marquez… Michelangelo, Leonardo, Rembrandt, Rodin, Picasso, Sagal, Csontváry, Moore, Dali, Vasarely… Beethoven, Bach, Bartók, Sztravinszkij… művei által kialakított világokhoz képest.

 

Lényegi világ-alternatívát jelenít meg Beuys művészete? Kizárt. Beuys személyes világa csupán más. Eltérő. Miként Meštrović is alternatíva, akár Michelangelóhoz, akár Henry Moore-hoz képest. És amely állításomat, nemhogy Babarczy Eszter, de senki nem tudná bizonyító erővel cáfolni. (Esterházynak nem is kell, ő, elég, ha örül.)

 

Babarczy szerint Beuys művészete „új valóságot… alternatív valóságot előállító művészet”, ami pedig „Almási-Babarczy-esztétából” értelmes magyarra fordítva azt jelenti, hogy: szokatlan. Az általában vett művész (Kígyós, Csutoros stb.) ritkán keni össze magát mézzel, nem locsoltat a fejére kanna vizet, esetleg otthon, miután jól berúgott (ilyet konkrétan láttam is, nevet nem mondok, mert már meghalt az illető szobrász – annyit elárulhatok, hogy nem Beuys volt).

 

Babarczy szerint Beuys művészete „az útmutatók és próféták iránti tiszteletet igényli, a már-mindig-valamilyen létezés asszociációs kínálatában…”. Az olvasó pedig arra gondol, hogy akkor most… Most jött el az idő: most kell szépen, szelíden tökön szúrnia magát. Ámde hirtelen fölcsillan a fény a Babarczy-esztétaság alagútján, ti. így folytatódik a mondat: „egyszerűbben szólva…”. Az olvasó pedig (a marhája) hisz a „kisdarab nőnek”, leteszi a tompán hegyezett karót (amellyel már megcélozta ennen herezacskóját), vagyishogy nem hajítja messzire, csak félrerakja, hogy a keze ügyében maradjon, ugyanis az olvasó nem csak hisz Babarczynak, de valamelyest kételkedik is a szavában. Ráadásul prófétai előrelátással, mert a „mosolygós nőnél” az „egyszerűbben szólva” így hangzik: „a józan észben alig-alig megalapozható megértés megtámogatását a kierkegaard-i elfogadással”.

 

Így már igen, így valóban egyszerűbb! Nyilván Esterházy is ezért mondja (egy ültő helyében), hogy „vevő vagyok az ilyen mondatokra”. És ezért örül és örültet.

 

Dacára annak, hogy az „alig-alig megalapozható” kifejezés nem azt jelenti a magyar nyelvben, hogy megalapozhatatlan (Babarczy erre gondol), hanem azt jelenti, hogy megalapozható. Csak nehezen, éppen csak, éppen hogy: „alig-alig”.

Az persze nem derül ki a fogalmazásból, hogy a Babarczy-féle megalapozhatatlanság megalapozható-e a „megértés”-nek a „kierkegaard-i elfogadással” való „megtámogatása” nélkül is, vagy sem, de nem is kell kiderülnie, mert az a lényeg, hogy Esterházy vevő legyen az „ilyen mondatokra”. És örüljön.

Esterházy „egy ültő helyében olvasta végig” a könyvet, pedig, ha másutt nem, az „alig-alig”-nál mindenképp föl kellett volna pattannia egy ültő helyéből, már ha a szöveget nem gonosz glosszázás, hanem pozitív örömszerzés, örömtukmálás céljából olvasta. Esterházy rutinos róka (még nálam is öregebb), tudhatná: aki az „alig-alig”-féle maszatolásokkal operál, szövegének tárgyáról nem tud semmit. Erről, az „alig-alig”-okról ismerszik meg a simlis esszéista.

 

Almási Miklós „tehetséges”, „művelt” tanítványa szerint J. Beuys művészete „nem az élet dekoratív kiegészítéseként, egy irreális térre való kiszögelléseként felfogott műtárgy iránti tiszteletet igényli, hanem azt a tiszteletet, amellyel elhisszük az érthetetlenről, hogy valóban értelmesebb, mint saját értelmünk”.

 

Ez is egy kategorikus állítás, Babarczy-féle „abszolút igazság”. Mellyel a „sokdiplomás” esztéta voltaképpen azt állítja, hogy például egy Rodin, Degas, Noguchi, Moore, Meštrović, Tot csupán az „élet dekoratív kiegészítése”, egy Borsos Miklós csupán az élettér valamely „kiszögellésébe” állított díszlet. Mert Babarczy „abszolút igazsága” szerint egyedül Beuys az, akinek „alternatív valóságot” teremtő alkotása nem csupán „egy irreális térre való kiszögelléseként felfogott műtárgy”; ti. ez lehet az „alternatív valóság” szóösszetétel egyetlen magyarázata. Igen, csakhogy marad a kérdés: ha Medgyessy, Pátzay, Somogyi, horribile dictu Varga Imre is több „tiszteletet igényel”, mint „amellyel elhisszük az érthetetlenről, hogy valóban értelmesebb, mint saját értelmünk”, akkor miben áll Beuys különössége, alternatív jellege?

Vagyis Babarczy akarja, nem akarja (az „élet dekoratív kiegészítése” pejoráló kifejezéssel), gyakorlatilag összemossa a sznob kontra műértő, illetve a „tradicionális művészet” kontra Beuys-fluxus viszonyt. Ez utóbbi nyilván nem létező ellentét, ugyanis Beuys művészetét éppúgy élvezheti a műértő is, „élvezheti” a parvenü is, miként mondjuk Modigliani, Picasso, Kovács Margit szobrait, kisplasztikáit.

 

Joseph Beuys vagy művész, vagy nem. Ha művész, akkor „bűbájos” (nem próféta), s innentől a konkrét művei érdekesek (nem a „megvallása”, „üzenete”, „ars poeticája”, „művészi filozófiája” stb.). Ha viszont nem művész, akkor teljesen mindegy, micsoda, lehet kókler, sarlatán, álpróféta, illetve lehet jó szándékú, jámbor, alternatív minimókus, nincs jelentősége.

Csak a konkrét műnek van jelentősége!

 

Összegezve a sok-sok okosságot, mellyel kegyeskedtem megajándékozni rajongó olvasóimat: „prófécia”, „útmutatás”, „értelem” a művész „lelkében” honol, ám ami érdektelen, nem ér semmit, a művész „lelkével” (próféciájával, ilyesmijével) csak a „lélektanos ökrök” fogalakoznak, olyanok, akik kizárólag az esszékotyvasztáshoz értenek (s ahhoz se nagyon). Míg „boszorkaság” csak műalkotásban lelhető föl, vagyis ami – paradox módon – éppen a boszorka-művészben nincs, ti. belőle jött ki. Tehát: az ihlet a műalkotás létrejöttével meg is szűnt. A Mama című vers éppen arról szól, hogy az anya nem azonos a gyermekével. Miután megszülte. József Attila-i parafrázissal: a műalkotás is, a művész is akkor válik „megletté”, ha „szívében” nincs se „anyja”, „apja”, ha teljesen és véglegesen elszakadnak egymástól. Ami persze roppant tragikus; ám amint a születés is tragédia, úgy az igazi („meglett”) művészet is tragédia.

A Mama című verset Szántó Judit memoárja nem értelmezi, hanem csak igazolja (vesd össze). Mert aki nem érti a verset (mint pl. Tverdota, Latinovits…), az az életrajzi tények, események ismeretében sem érti, sőt, ha lehet, még nagyobb marhaságokat beszél a költeményről (mint pl. Tverdota), míg aki a versből érti a verset, az Szántó Judit, József Jolán könyvének elolvasása után bólint (okos fejével biccent): igen, így tudtuk.