Gyurica úr Creative Commons License 2010.09.19 0 0 18472
tekipna válasz | 2010.01.13 07:27:51 © (17257)

- Még ha vállalná is, sosem választanák meg, mivel ez a tudálékos banda képtelen lenne maga fölé emelni és elviselni ezt a lenyűgöző entellektüelt.

- Ezek itt úgy félnek a ragyogó elméktől, mint  ördög a tömjénfüsttől.

Előzmény: van itt ez a kérdés (17254)

 

 

A „tudálékos banda” jelzős szerkezet „zavaros kotyvalék”, részint mérhetetlen szívgyűlöletre, részint nyelvi érzéketlenségre utal, nyilvánvalóan nem egy kifinomult, „ragyogó elme” szüleménye. Az pedig, hogy Babarczy lenyűgöző entellektüel-e, vagy sem, a tárgyalt vonatkozásban mellékes, ugyanis államelnök csak akkor lehet bármely civil hölgy, ha Belügyi bácsinak is tetszik a termete, kiállása, megjelenése, ám Belügyi bácsinak – mint tudjuk – kizárólag a nyalka kinézetű, sudár formátumú férfiú imponál (egyem a vendéglátóipari gusztusát). Babarczy akkor lesz államelnök, ha majd ő is konzervatív „telitalálat”-ként, „magas, fess, jóképű ember”-ként jelenik meg a politikai közbeszédben.

Igen ám, csakhogy Esterházy Péter (liberál-nyalka művészhuszár), így jellemzi recenziójában Babarczy könyvét: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő…”.

 

Igen, pontosan erről van szó! Mosolyoghat a „ragyogó elme” orrba-szájba, ha nem méretesen nyalka a termete, nem államelnök.

 

De ha már itt tartunk: Esterházy, „recenziójában”, azon hörgeti szájüregének kitágult garatját, hogy a rosszak minduntalan számon kérik rajta a tárgyi kritika szakmai kritériumait. És jogos a Mester hörgése, hiszen a Mester valójában művészetet alkot, mesteri művészetet, mégpedig azért, hogy jók legyenek tőle a rosszak. A Mester persze szerényen fogalmaz: „Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve… azt lobbantom az irodalmunk szemére, évi rendes lobbantás, hogy nem tud, akar örülni. Frigid.”

 

Míg a Mester nagyon akar örülni. Példamutatóan akar. Ő nem „frigid”, persze nem is „belevaló magyar kan”, hanem inkább belevaló szabadelvű kanca; tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy nem frigid. Tud is örülni, akar is örülni. Sőt örültetni is akar. Belevalósággal. Az irodalomnak szemére lobbantással. A Mester nem tájékoztatja az olvasót (a kritikában), hanem örülteti az olvasót. Belevaló vénájával örültet. Akkor is, ha kíván örülni az olvasó, akkor is, ha nem kíván. Ezt persze voluntarizmusnak hívjuk, s akár szimpla hepciáskodásnak is nevezhetnénk, magát Esterházyt pedig öröm-Savonarolának, ő a tárgyi kritikát a Sátán művének tekinti (el is égettetné, ha tehetné), mindenesetre igencsak rühelli az Ady-féle „értelmes szomorúakat”. Esterházy a posztmodern liberál-Lenin, szerinte az olvasó feladata: örülni, örülni, örülni.

Világos, ám a probléma főfakutyája mégsem egészen itt van elkotorva szerintem.

Hanem a hazugságnál. Pontosabban: a piti simlizésnél.

 

Tudjuk, a művészet (a művészi szabadság) elbírja a hazudást, sőt olykor kívánja is; az igazat mondd, ne csak a valódit, s ami azt is jelenti, hogy a művész esetenként szükségképpen tér el a puszta valóságtól, s épp azért, hogy az igazságot fogalmazhassa meg. Ha tehát a művész azt közli a recenzióban (áttételesen), hogy ő nem ismeri (csak elképzeli) a szerzőt, nem szükségképen hazudik, hiszen az ÉS olvasóinak 99.9 %-a pontosan tudja (a kritikus is tudja, hogy az olvasók tudják): a Mester ismeri, jól ismeri, személyesen ismeri Babarczy Esztert. A nyilvánvaló torzítás nem hazugság, hanem művészi eszköz. Lehet(ne). Ha művészi erővel volna megfogalmazva. Nem pedig simléderezve volna infantilisan: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab…”.

 

Na, ez az! Hogy milyen jól el tetszett találni a Művész úrnak a reális valóságot! Itt már nem is csupán az alkotóművész képzelete, itt már maga az isteni távolbalátás munkál. Merthogy valóban kisdarab a nő, nem csak szellemileg, de fizikai valóságában is kicsi. Telitalálat. Ámulva kérdezem: művészileg hogyan lehet ezt megvalósítani? Kisdarab agyvelővel? Gyöngécske jellemmel? Kombináltan? Az idézett kijelentés ugyanis nem műalkotás, hanem – mint mondottam volt – simléderezés. Obligát liberál-simlizés, öröm-simlizés. Na, de mégis, nem tetszünk érte egy kissé röstellni magunkat?!

 

A kritikus által „elképzelt” (magasságilag jól megsaccolt) nő könyvében olvasom: „Nem kívánok a balos utópiák gyenge pontjaira rámutatni, ettől zeng a magyar tömegkommunikáció. Mindenesetre nem érdemes rájuk művészetet építeni. Beuys sem attól jó” (134. o.).

 

Ezt írja a nő, s én örömmel kérdezem: miként kerekedik ki ebből művészileg a kisdarab nőség, mint alapjellemző? Ilyesmit nem írhat nagydarab nő? Nyilván nem, ha van csöppnyi nyelvérzéke, ugyanis a kisdarab nő szerint attól „zeng a tömegkommunikáció”, hogy ő „nem kíván a balos utópiák gyenge pontjaira rámutatni”. És miért is? Mert sem szerző, sem recenzense nem tudja, nem érzi, mi a különbség (a kontextusban) a kisdarab nő által leírt „ettől”, illetve a kívánatosnak tűnő „attól” (egyeztetve: „azoktól”) határozószók között: „Nem kívánok a balos utópiák gyenge pontjaira rámutatni, azoktól zeng a magyar tömegkommunikáció”. Vagy: „Nem kívánok a balos utópiák gyenge pontjaira rámutatni, megteszik azt helyettem sokan mások”.

Babarczy Eszter lingvisztikailag, stilárisan tapló, rendben van, de mi köze ennek női méretéhez? A nyelvi tapírságból hogyan formálódik ki a kisdarabság, mint recenzens-művészi képzet?

Erre, ha volna valami válasz.

Ráadásul a taplóság itt enyhe kifejezés.

Esterházy: „én vevő vagyok az ilyen mondatokra”; vagyis az olyan mondatra például, amelyben Babarczy figyelmezteti a fluxusművészt: vigyázzon, mert van egy „pont”, „amelyen túl zavaros kotyvalékká keveredik az igazság”.

Nos hát, erre a mondatra is vevő a Mester.

Míg én nem örömvevő vagyok, ez kétségtelen, csupán egy szokványosan frigid kérdező: látott már valaki tiszta, kristálytiszta (nem zavaros) szellemi kotyvalékot? Félreértés ne essék, nem Esterházytól kérdezem, mert ő már látott (elolvasta Babarczy könyvét is, saját kritikáját is), hanem azoktól kérdem, kiknek fogalmazási kultúrájuk legalább az elemi szintet megüti.

 

Babarczy Eszter a könyvben (annak szinte elejétől a végéig) amolyan „megmondó” emberként rikácsol. Ő ugye megmondja, hogy a „balos utópiákra” mit lehet építeni, mit nem, mitől jó Beuys, mitől nem. Tucatember tucat-attitűdje, nem érdemel sok szót, inkább kérdezem (ismételten): Babarczy „megmondó” stílusából miként lehet bármely nő kisdarabságát elképzelni? Művészileg? Liberálisan? Hogyan? Nagydarab nő, méretes amazon nem lehet agresszíven „megmondó” némber? Kérdezem ezt, hol alanyban, hol állítmányban.

Megvallom, én nem „egy ültő helyemben olvastam végig” Babarczy könyvét (szemben Esterházy kamaszos hamariságával), sőt el sem jutottam még a legeslegvégéig, ám azt, amit olvastam, rendesen elolvastam. Megnéztem benne alanyt is, állítmányt is.

 

Mármost hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: valamekkora, mindegy, mekkora darab, igyekvőn somolygó bakfis ül a klaviatúra mellett. Oly szende még, hogy tán’ soha nem látott igazi, hús-vér állítmányt, vagy ha meg is pillantott egyet-egyet véletlenül valahol (valamely szövegben) elődudorodni, fülig pirulva kapta szeme elé konyhai köténykéjének lenyűgözően női kiscsücskét. Azt pedig, hogy miként egyeztethető a göndör-szűzi alanykához a méretes állítmány (vagy: mi a különbség az eztet meg az aztat között például), gyaníthatóan már soha nem tudja meg a kisbakfis, hacsak a spontán gólyamadár el nem kelepeli néki véletlen’ valahol.

 

 
Előzmény: tekipna (18468)