nemezis 2 válasz | 2010.09.13 19:39:39 Š (18457)

A szeretet: érzelem.
… természetesen nincs igaza Ancsel Évának (legalábbis pszichológiai és fiziológiai értelemben nincs)…

Előzmény: Gyurica úr (18454)

 

 

Azért idézem újra ezt a hozzászólásrészletet, mert jól jellemzi a magyarországi „kritikát”, „vitakultúrát”. Akár Babarczy Eszter is írhatta volna, sőt Babarczy könyve (A ház, a kert, az utca) telis tele van hasonló kijelentésekkel. Kategorikus állítás, abszolút igazságnak szánva, bizonyítás nélkül. Érvelés helyett tucatmaszatolás: „legalábbis pszichológiai és fiziológiai [ilyen-olyan-amolyan] értelemben”.

Igaz, Ancsel Éva nem „pszichológiai, fiziológia értelemben” ír (hanem filozófiai kontextusban), na de hát messze nem ez a fontos, hanem az, hogy nagyot lehessen rikkantani: „természetesen nincs igaza Ancsel Évának”.

 

Tudjuk: a nemrég leköszönt államfő bánatos bazsarózsával rendelkezett, a jelenleginek önköldöke: autospektív emlékérme van, nyilván, mert szűz érméje már nem lehet, vagyis nem ellensúly, hanem „kiegyensúly” kotyog össznemzeti herezacskójában, míg a leendő államfő(nő)nek – besenyő-tasak híján – esszékötete van leginkább.

Melyik mondatát vegyük?

 

Szerintem vegyük először Esterházy tárgyi kritikáját: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő… Könnyedén nekidőlve az ajtófélfának: sétál. Kart karba ölt” (Élet és Irodalom, 1997. 5. sz.).

 

Világos. De mi van akkor, ha elfárad a sétában a mosolygós nő? Ezt „hogyan képzeli el” Esterházy Péter? Ha kitikkad a „kisdarab nő”, s ha ezért leül a klaviatúrához és ott szart szarba ölt? Például: „az eredeti rendben kapott jelentés megsemmisítése csak az egyik oldala a káosznak, a másik: artikulálatlan, hogy Beuys szavával éljek, ťpreracionálisŤ jelentés” (130. o.).

Nos, én is vevő vagyok az ilyen mondatokra. Ám én, ha megvettem, hazaviszem, és azt teszek velük, amit akarok, jogilag az én mondataim – ti. a magántulajdon szentségén alapuló rendszer keretei közt így komilfó.

Az érthetőség kedvéért: Babarczy, esszékötetének Beuys, halála után című fejezetében, Joseph Beuys („experementális rajzokat” rajzoló) képzőművészről beszél (séta közben). Olyan művészről, aki valami okból fölhagyott a rajzolással és a „fluxus eszközeihez fordult”. Hogy mi okból? Na, arról nem ír a Nagy Esszéista, merthogy nyilván nem tudja. Ezt sem. Megbocsátjuk néki, mert „az a nagy esszéista, akinek mindent megbocsátunk”. És még találgatnunk sem kell, hiszen a „fluxus eszközeihez” általában két okból fordul a művész. Vagy azért, mert úgy érzi, belészorult valami, amit hagyományos eszközökkel már nem, de leginkább semmilyen eszközzel sem képes kifejezni, illetve olyan művészek sürögnek jobbára a kultúra piacán (a standok mögött), akikben semmi nem szorult meg, mégis ki akarnának fejezni magukból valamit. Olykor erőnek erejével. Hiszen nem értenek egyébhez, mint a rajzoláshoz (esetleg ahhoz sem), élni, kifejeződni pedig muszáj: irány a „fluxus”!

 

Babarczy Eszter is „kering”, ő momentán így fogalmazza meg a dolgot (itt is voltaképpen az ars poeticáját): „A fluxus mozgalom magva a ťmindenki művészŤ gondolat, melyet megejtő következetesességgel a rombolásig és az új műformák kialakításáig vittek. ťMindenki művészŤ: az emberi tevékenység legmagasabb rendű formája a teremtés, avagy szabad gondolat, a művészet: az eleve adott és idegenné tett rend ellenében a teremtés termékeny káoszához jutni, ahol a kreativitás a maga közvetlen, személyes erő-mivoltában működhet. Az állandó anarchikus teremtés melegében élni” (127. o.). Hadrala pálé illahem dörző kirabel mőrin, vagy ahogyan a nagy költő mondja (még nálam szebben!): „kiszera méra bávatag”.

Halandzsa.

 

Nem tudom, Esterházy ezekre a mondatokra is vevő-e; ha nem, igyekszem kedvet csinálni hozzájuk. Mindenekelőtt figyeljük a mondatszerkesztést, nézzük mi áll a kettőspont előtt, illetve utána! „ťMindenki művészŤ: [kettőspont] az emberi tevékenység legmagasabb rendű formája a teremtés, avagy szabad gondolat, a művészet…”

 

A „mindenki művész” tehát azt jelenti, hogy részint „az emberi tevékenység legmagasabb rendű formája a teremtés”, részint, hogy a művészet nem más, mint „szabad gondolat”.

A művészet egyáltalán nem gondolat, sem nem kötött, sem nem szabad, erről József Attila kielégítő részletességgel beszél.

Továbbá: abból, hogy valami „az emberi tevékenység legmagasabb rendű formája”, semmiképpen sem következik, hogy „mindenki művész”. Ugyanis ez esetben nem volnának alacsonyabb rendű formái az emberi tevékenységnek, hiszen ha mindenki művész, akkor mindenki (minden ember) az emberi tevékenység legmagasabb rendűségét formálja.

Míg az imént idézett költő így fogalmazza meg, amit Babarczy Joseph Beuys nyomán összehabart olvasóinak:

 

Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.

 

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.

 

Az persze igaz, hogy hiányzik a versből a „teremtés termékeny káosza”, továbbá „a kreativitásnak a maga közvetlen, személyes erőmivolta”, meghogy „állandó anarchikus teremtés melegében élni”, viszont (illetve épp ezért) Karinthy érthető.

 

Babarczy (ars poeticája) szerint „a művészet: az eleve adott és idegenné tett rend ellenében a teremtés termékeny káoszához jutni”.

Kinek a káoszához, minek a káoszához?

Az orosz futuristák szerint: „Puskint, Dosztojevszkijt, Tolsztojt ésatöbbit, ésatöbbit ki kell dobni a Jelenkor Gőzhajójából”.

Sőt Majakovszkij hozzáteszi egy külön versében:

 

És ha nekem, goromba hunnak, ma

nem tetszik, hogy előttetek hajlongjak:

röhögök és kajánul

köpök a pofátokba,

én, torz tékozlója olcsó szó-limlomnak!

 

Ez is érthető. Míg Babarczyék inkább „visszatérnek a káoszhoz”:

„Visszatérünk a káoszhoz: az eredeti rendben kapott jelentés megsemmisítése csak az egyik oldala a káosznak, a másik: artikulálatlan, hogy Beuys szavával éljek, ťpreracionálisŤ jelentés”.

 

Kérdezem: Esterházy erre a mondatra is vevő? Erre is, melyben leíratott, hogy a káosznak (a rendetlenségnek, a korláttalanságnak, az oldaltalanságnak…) két oldala van? Az egyik oldala a káosznak a „jelentés megsemmisítése”, a másik oldala a káosznak a „ťpreracionálisŤ jelentés”.

Esterházy melyik oldalra vevő? Mindkettőre? És Almási? Arra a mondatra is vevők a Nagy Kritikusok, amelyben a Nagy Esszéista „Beuys szavával él”? Nota bene: nem pusztán idézi, hanem „él” (azonosul) vele. Egyébként ezért (is) mondom, hogy a könyv Babarczy ars poeticája. „ťPreracionálisŤ jelentés”.

 

Na már most, mire fut ki ez az egész hókuszpókusz? Mik a „fluxus eszközei”, mit tesz a preracionális jelentő? Kérem, az Élet és Irodalom kritikusa legyek életem végéig, ha nem igaz, maga Babarczy írja (sétálás után, nyilván még klotyózás előtt): Joseph Beuys „1963-ban a van der Grinten testvérek istállójában rendezett kiállításon egy zsírral és szűrővel kitöltött szoborsarkot (Filterfettecke) mutat be”.

 

Ez tehát a káosz egyik és másik oldala: a régi jelentés megsemmisítése, illetve a „ťpreracionálisŤ jelentés” előzsírozása. Szűrővel. Filterfettecke! A van der Grinten testvérek istállójában.

És hogy mi ebben a preracionális? Arról legközelebb.