Ezt írod: „De mégis a szeretet mert tárgyra (személyre) irányul, az első pillanattól fogva.”

   

Sok minden irányul(hat) tárgyra (személyre), például a kíváncsiság, rokonszenv, ellenszenv, gyűlölet, gyilkos indulat stb., ám egyik sem szeretet. A szeretet differencia specificája („mert”-je) nem a tárgyi (személyre) irányultság. Sőt a valódi szeretet egyáltalán nem tárgyi, hanem alanyi: nem azért szeretünk, mert van kit szeretnünk, hanem azért, mert tudunk (ha tudunk) szeretni. Bárkit, bármikor, bármily körülmények között.

 

Ranschburg Jenő szerint nincs „boldog gyermekkor”, csak a boldogtalan felnőtt érzi úgy, hogy „jaj, milyen boldog volt” ő gyermekként, pedig csupán arról van szó: felnőtt fejjel már tudva tudja, „megletten” tudja, hogy boldogtalan. Ranschburg szerint a gyermekkor „a permanens boldogtalanság állapota”, gyermekkorban is csak „boldogságpillanataink lehetnek”. Vesd össze a hatvanas évek kultuszdalának szövegével: „azt hittem, jobb lesz majd, ha egyszer én is nagy leszek”. Igaza van a pszichológusprofesszornak: a gyermek, aki éppen gyermekségéből adódóan vágyik másra, többre, nagyobbra, „jobb”-ra, eo ipso nem lehet boldog (legalábbis folyamatosan nem). Egyszerűbben fogalmazva: a gyermek boldogtalan, mert nem gyermek, hanem felnőtt szeretne lenni. Rosszul érzi magát, mert gyönge. „Nyomorult kis rab”. Kiszolgáltatott, a felnőtt világ által fenyegetett, lenézett, megalázott, s noha „nem” mindig „szidott” (J. A.), ámde a legtöbbször „észre sem vett” (Sz. L.) aprócska lény. Olvasd csak el:

 

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

 

 

A Lóci óriás lesz a Mama pandanja.

József Attila (boldogtalan gyermekként) pontosan azt kéri-követeli az anyjától, amit Szabó Lőrinc fia kapott meg az apjától (mármint a versben, merthogy a valóságban Szabóéknál sem volt ennyire idilli a kép – erre van egy fogadásom).

A kis József Attila (is) szeretne óriássá válni, magosra kerülni: „engem vigyen föl a padlásra”. Nos, ez a másik, amit nem értenek a kioktató professzorok, József Attila szigorú imádói, rajongói, tisztelői (elemző tudósok, színészzsenik, egyszerű olvasók, tulajdonképpen mindenki), nem értik, hogy az „óriás” szó Szabó Lőrincnél is, József Attila versében is pejoratív csengésű, negatív fogalmat takar. Annyi a különbség, hogy Szabó Lőrinc hosszabban, didaktikusabban fogalmaz.

A Mamát mindenki így szavalja: most látom, milyen óriás ő. Pedig ez nem tükrözi a mondandót, hiszen a költő már gyermekként látta, érezte: a Mama óriás. Némán elnéz a feje fölött („nem is nézett énrám”), illetve csak a Mamának van joga-lehetősége az ég felé emelkedni: fölmenni a padlásra (vö. Szabó Lőrincnél: „hórihorgas vágy emelt / – föl! föl! – mint az első hajóst, ki / az egek felé szárnyra kelt”).

Vagyis a sor így hangsúlyozandó: most látom, milyen óriás ő.

Most már látom (értsd: nem csak érzem, hanem már tudom is, értem is), hogy az anyám óriás.

Na, ez az, amit nem ért senki, Latinovits a legkevésbé, míg Németh Andor már valami egész velőtrázóan vezeti elő országló tévedését: „… a beteg töpörödött asszonyka mint egy megélemedett görög szobor halad fel kosarával a padlásra, magasztosan, mint egy istennő, kékítőt önteni az ég vizébe”.

 

Ekkora marhaságot még tán az ELTE irodalomtanszékén se mondanak a professzorok, pedig ott aztán van forró zagyválás orrvérzésig, van minden, ami csak a bölcsészet likán kifér.

 

József Attila mélyen gondolkodik s egyszerűen fogalmaz, szerinte nem „magasztosan” halad a töpörödött „szobor” a padlásra, hanem „serényen” (a mosónőknél így szokás)! Na most, miként Tverdotának, a sekély gondolatú, ám annál zengzetesebb szavú Németh Andornak is szent meggyőződése: ő bizony jobban meg tudta volna fogalmazni a verset, úgy általában is, de annál mindenképp jobban, mint ahogy azt egy proli kis költőgyerek teheti, csak hát Németh Andor nem ért rá verselni, merthogy ő ennél jóval magasabbra, „magasztosabb” szférákba tekintett. Németh Andornál, mint stilisztánál, a görög szobor nem akkor indul el, ha megelevenedik, hanem akkor, ha „megélemedik”. Érted te ezt? Láttál már szobrot megélemedni? Láttál, nyilván, ti. élemedett a szobor, ha már belepte a bronz-patina, a korom, az utca zsíros pora, a galambguanó stb., ám aminek a szobor padlásra indulásához nincs köze. (Esküszöm, Németh Andorhoz képest Babarczy Eszter egy Déry Tibor-mérvű stilisztának számít.) Németh Andornál a görög szoboristennő kezében a kosár nyikorog értelemszerűen, mert egy görög istennő ruháskosara már csak ilyen: nyikorgó, bár, az is igaz, valójában nem a tehetséges Németh Andornál, hanem a tehetségtelen József Attilánál nyikorog az isteni kosár.

Továbbá: Németh Andor élemedett szobra, görög istennője a par excellence padlásra lépdel kékítőt löttyinteni az ég vizébe. Vagyis az istennőnél még Kukorica Jancsinak is több esze volt („Tündérországnak egy tó állott közepén, / János vitéz búsan annak partjára mén”; „kék tó, tiszta tó” stb.).

Bevallom, nem a Patyolatnál dolgozom (hanem az építőiparban), ám annyit én is tudok, hogy a padláson mosónőileg nem szokás, műszakilag pedig lehetetlen kékítőt önteni az égbe, merthogy az ég (vize) és az élemedett görög mosóistennő között ott a fedélszerkezet (szarufák, szelemenek, deszkák, lécek, tetőcserepek stb.)!

A tehetségtelen József Attila azt állítja ugyan, hogy nem istenszobor „önti”, hanem a Mama lebbenő haja (s nem „önti”, hanem) „oldja” azt a nyomorult kékítőt; ámde épp ezért van szükség megannyi tehetséges tudósprofesszorra, s közöttük is a legtehetségesebbre (Prof. Dr. Tverdota professzor után természetesen), ki végre már helyére teszi a dolgokat költőileg.

 

József Attila azt mondta Flórának, hogy ő versben képtelen hazudni. Hát a Mamában sem hazudott! Aki érti a szavakat, ezt pontosan tudja. Nem József Attila hazudik, hanem például a nyálasan tökfej Latinovits Zoltán.

 

Egyébként maga Németh Andor leplezi le a Németh Andorok értetlenségét, ostobaságát, érzéketlenségét, mondhatnám így is: totális taplóságát (vs. hipokrízisét), hiszen ő maga írja le, hogy a Mama nem egyéb a versben, mint kék-hideg, kőszívű szoboróriás, aki „mintegy istennő” „élemedik” meg az olvasó szeme előtt.

Jó. Akkor nézzük Ancsel Évát: „Dionüszoszt lehetett csodálni, mámorosan rajongani érte, Apollont félni és tisztelni – de szeretni csak a megkínzott korpuszát fölmutató Jézust lehetett, aki éppen szenvedésében vált emberszerűvé, a testéig érő, s már csak ezért is vitathatatlan szenvedésben, sőt az istent szólító végső elhagyatottságban”.

Mármost csak két eset lehetséges: vagy cáfoljuk Ancsel Évát (akkor viszont tegyük azt, érveljünk, ne pedig szavalgassunk helyette nagyon hülyén, görög szobrokról, miegyebekről), vagy egyetértünk Ancsel Évával (aki szerint csak a szenvedőt lehet szeretni), akkor viszont kimutatjuk a Mamában (mármint a költeményben) a szerethetőn szenvedő anyát, s nem a „megélemedett” istenszobrot istenítjük.

Tverdota – nagyprofesszori nagyravaszsággal (vagy éppen kisravaszsággal?) – „a vers egyik 1936-os publikációjának címére” (a Mennybemenetelre) hivatkozik, míg én azt mondom, nem véletlenül változott a Mennybemenetel Mamára, ti. épp azért, mert József Attila értette a verseit, ugyanakkor tudta: általában Jézusnak szokása a mennybemenetel, s nem valamely megélemedett görög szobornak.

 

A Mamában a költő által bemutatott asszony nem szenvedő lény, míg a Németh Andor révén megistenült szoboranyán még kevésbé van mit szeretni. Szerethető („megkínzott”, „testéig érőn szenvedő”) asszonyról az Anyám című versben olvashatsz:

 

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját

 

Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett –

 

A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki – –

 

Olvasd össze a két ráébredést: „én nem tudtam, hogy ifjú asszony”, illetve „most látom, milyen óriás ő” – a két tartalom szögesen mond ellent egymásnak!

A Németh Andorok (vagyis a Zeusz-, Jahve-, Apollon-imádók) nem az Anyám-ban leírt „kis lábaskás”, „törékeny”, „meggörnyedt”, illetve „tiszta kötényről”, a postás tiszteletéről álmodó, hanem már a gyermek szemében is világ-óriásként, „világhiányként” megjelenő, majd a literátorok által idióta istenszoborrá növesztett, merevített Mamát tisztelik, csodálják. Nem szeretet van a szívükben, hanem részint lenézés, megvetés, részint rideg hódolat. Mérhetetlen pökhendiséggel a lelkükben is jobbágylények: mindenütt, mindig istent keresnek és találnak (valakiben), ezért fogalmazzák át József Attila versét is, ezért kreálnak (versértelmezés címén) a szimpla felnőtt-óriásból esztétikai mammont.

 

Tverdota szerint a Mama című „versben együtt, egymást áthatva van jelen a vád, a megbánás és az elérzékenyülés retorikája”. És ami már csak azért sincs így, mert a versben nincs vád. Közlés van: „nem is nézett énrám”. Ha viszont van vád (ha a közlést vádnak tekintjük), akkor kérdezem: miként lehet a vers (ugyanazon Tverdota szerint) „síron túli engesztelés”? Áthatva? Igen? Ha leírom, hogy Tverdota professzor hülye, majd utána leírom (áthatva), hogy Tverdota megy a tanszékre, megy szerényen, verselemzést old az agy vizében – akkor ezzel kiengeszteltem? Nincs harag!? (Ha nincs, akkor jó.)

 

József Attila nem szereti a Mamában szereplő Mamát. Sem gyermekként, sem felnőttként, sőt felnőttként az anyja „jóakaró” gyilkosává válik a költő (vö. a Kritika augusztusi számával), lényegében függetlenül Pőcze Borbála emberi minőségétől, tulajdonságaitól, viselt dolgaitól, mert amiként gyermekként nem boldog az ember (Ranschburg), úgy gyermekként nem is szerethet. Eleve nem szerethet. Még a nagyszüleit sem szereti voltaképpen, hozzájuk is azért vonzódik (valamivel jobban), merthogy az öregszülők hasonlítanak legkevésbé a Németh Andor fölmagasztosította szörnyű márványgólemhez. Sőt a gyermek épp az engedékeny („szeretett”) nagyszüleivel szemben hajlamos, képes a legádázabb könyörtelenséggel viseltetni. „Növeszti körmét és fogát”.

József Attila nem szereti a Mamában szereplő Mamát. A Mama nem szeretetvers. Hanem a „világhiány” ismételt megjelenítése. Nem a személyes, hanem az általában vett emberi egyedülség, a kozmikus „reménytelenül”-ség, az óriás „semmi” által determinált elvillanó lét bemutatása: „A semmi ágán ül szivem”; „vasszínű égboltban forog / a lakkos, hűvös dinamó”; „Elleng a néma, kék idő”, illetve: a szótlan, néma, „óriás” Űr-Anya „szürke haja lebben az égen, / „kékítőt old az ég vizében”.

Az Anyám szeretetvers, ám abban sem személyes, hanem társadalomfilozófiai (dialektikus és történelmi materialista) szeretet nyilvánul meg, az Anyám a tőke által megtört, elesett, kiszolgáltatott, kizsákmányolt ember iránti szeretet-viszony leírása.

   

A szeretet (az Ancsel Éva-i „szeretés”) nem a gyermek, hanem a „meglett ember” viszonyulási módja, vagyis miként a filozófus írja: szeretet nem volt mindig, nem is lesz mindig, a szeretet nem öröktől való, örökkön létező dolog, hanem a szeretet „az elszigetelődés teremtette intermundiumba lép be”. Ami pedig azt jelenti, hogy a szeretésnek alapföltétele az értelem (annak egy bizonyos foka), a szeretet attribútuma az értelmezés, a „meglett ember”-ré váltság tudatosulása. A gyerek nem értelmez, a gyerek ösztönösen harcol („ordít, toporzékol”) az „elszigetelődéssel” szemben, majd amikor felnőttként rájön, hogy hiába az egész, nos, akkor kezd gyűlölni, illetve szeretni. A szeretet – a szó jézusi értelmében véve – alanyi, ám igazán szeretni, mint tárgyat, csakis a kisebbet, a gyöngét, az elesettet, a kiszolgáltatottat lehet. Alanyként a gyűlöletest is szereted, de csakis akkor, ha megtaláltad a gyűlöletesség okát a szörnyeteg (tolvaj, rabló, gyilkos stb.) végső kiszolgáltatottságában. Jézust azért feszítették a latrok közé, hogy azok kompromittálják őt, miközben fordítva sült el a dolog, a jézusi szeretet szublimálta a latrokat. Nem a latorságot nyilván, hanem az embert.

 

Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát rosszat?

 

Néha úgy vagytok a rosszal,

Mint a gyerek a csavargással.
Ujjong, eltéved, sirdogál
S hazakívánkozik.

 

Ti mindannyian örültök a jónak
S fontoljátok meg, mit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!

 

Miként Jézus sem sánta. Nem béna, nem leprás, nem prostituált stb., hanem szeret. Míg a gyermek egyáltalán nem tudja, mi a jó, mi a rossz; a gyermek csavarog, ujjong, eltéved, sírdogál s hazakívánkozik, csakhogy a hazakívánkozás, a vágy, a kívánalom nem azonos a szeretettel.

 

Ezt írod: „De mégis a szeretet mert tárgyra (személyre irányul, az első pillanattól fogva.
(5 napos csecsemő, már a saját anyja tejével átitatott kendő felé fordul.)”

 

A kiskutya is az anyja teje felé fordul, miközben a kutyakölyök nem szereti az anyját. A csecsemő sem szereti. Biológiai reflexei mozgatják, amikor a kendő felé fordul. A csecsemő sem akar éhen pusztulni nyilván, ám aminek a szeretethez nincs köze.