„Latinovics pedig azért "nem értette", mert nem merte érteni......

Amiben ugye érintve vagyunk, azt soha...”

 

 

A részint morálisan, részint pszichésen szétrobbanthatatlan anyamítosz alapversét Weöres Sándor fogalmazta meg 1937-ben, vagyis valószínűleg az Anya, a Mama és az Iszonyat ismeretében, mindenesetre a lényeget tekintve tökéletesen rímel egymásra a négy költemény:

 

Termő ékes ág, te
jó anya,
életemnek első
asszonya,

nagy meleg virág-ágy,
párna-hely,
hajnal harmatával
telt kehely,

benned kaptam első
fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,

én s nem-én közt nem volt
mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.

 

A vers – lényegét tekintve – nem mond ellent a Mamának, hiszen Weöres is múlt időben szól az anyai idillről: „benned a világgal / voltam egy”. Nem beszélve arról, hogy József Attila a „világhiány”  kiküszöbölését, a világgal (a „világegésszel”) való eggyé válást a szerelem révén képzelte el, mégpedig úgy, hogy a szerelme „gyermekké teszi” őt, vagyis a „szerelem” és az „anya” fogalma itt egy és ugyanaz. Mert ezáltal szűnik meg, így omlik le a „lét” és „nemlét” (J. A.), az „Én” és a „Semmi” (Heidegger), az „én s nem-én” (Weöres) közt a szörnyű „mesgye-hegy”.

Weöres verse bölcseletileg akár egy József Attila-költemény is lehetne, a különbség annyi, hogy Weöresnél még látens blaszfémia sincs. Nincs „kékítő”-hidegség („nem is nézett énrám”), nincs benne gyermeki vád, átkozódás, toporzékolás, vagyis Weöres műve abszolúte „szalonképes”, ha úgy tetszik, akár el is lehet tőle érzékenyülni: „párna-hely, / hajnal harmatával / telt kehely”, vesd össze:

 

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.

 

Az anya fogalma tabu. Erről ír Csepeli György a naplójában: „A bűnök királynője az anyagyilkosság, melyet az apagyilkosság követ. Egyre csökkenő súllyal következnek a rokonsági fokok szerint osztályozható gyilkosságok, melyek után az ismerősök majd idegenek megölése jön. A skála másik végpontján a háború van, melyben az ölés dicsőség”.

Bíró Judit (Csepelire hivatkozva) így fogalmaz: „Orestés, Riviere és Aue karaktere univerzális tartalmi és formai érvényességgel bír: együttesen igazolják az anyagyilkosság örökkévalóságát a jóakaró európai kultúrában”.

Itt persze ellentmondás van, ti. a „jóakaró anyagyilkosság” vagy csak európai, vagy univerzális. Nos, én nagysándorilag „föloldom” e gordiuszi antinómiát: az anyagyilkosság (a Mamából is, az Eszméletből is világosan kiderül), részint emberi, részint univerzális, egészen pontosan: kozmikus, a „világegészre” vonatkozó jelenség.

 

Míg az ELTE professzorainak értékelése inkább komikus, mint kozmikus, tudós Tverdota szerint például „a Mama síron túli engesztelő vers a halott anya ellen elkövetett vétségért [már ti. hogy József Attila szét akarta verni a „halott anya” koponyáját]”. És ami Tverdota professzor szerint nem bűn, hanem „vétség”.

Tverdota Szántó Juditra hivatkozik, akinek (szegénykémnek) élete végéig az volt a meggyőződése, hogy József Attila azért „engesztelte” meg „síron túl”, azért „menesztette a mennybe”, azért „magasztosította föl” az égig gyűlölt édesanyját a Mamában, merthogy ő (mármint Sz. J.) Tverdota kifejezésével: „rendreutasította” a költőt. A „rendreutasítás” persze azt jelentette (Szántó Judit emléke szerint), hogy egyszerűen lebarmolta a lelki traumától gyötört József Attilát, „ronda kölöknek” nevezte, őt is, a testvéreit is, majd „sírni kezdett”. Ez volt a tverdotai „rendreutasítás” lényege. Amitől pedig a megrendült, idegileg fölspanolt férfi egyből megjuhászodott, megtért, és azonmód engesztelni kezdte az addig holtában gyalázott anyját. Hát persze. Ahogy azt Tverdota Móricka elképzeli. Illetve Tverdota sem tudja (vagy pedig jól látod: „nem meri”) elképzelni az igazságot, hiszen Csepeli által is meg van írva: „a bűnök királynője az anyagyilkosság”. Márpedig József Attila virtuális anyagyilkosságra készült, s ami nem csak a vers(ei)ből derül ki, hanem Szántó Judit memoárjából is.

 

Bizonyos vonatkozásban érthető a pipogyaság, hisz számos olyan gondolat-tettünk van, amelyet magunk előtt sem merünk megvallani (vagy ahogy a keresztény narratíva fogalmaz: meggyónni). Ráadásul József Attila ikon. Nem csak a múltban volt az (akkor „nagy proletárköltő”), hanem ma is, most éppen „polgári humanista művész”. És tanítható-e egyetemen, középiskolában polgári humanista ikonként egy anyagyilkos? A Tiszta szívvel című verssel sem sikerült megbirkózniuk igazán az embereknek (nem csak a Horger Antalok, de a Németh Andorok, az Alföldy Jenők is idegenkednek a lelkük mélyén), míg a Mamát végképp meghamisítják. Igazad van: nem merik érteni. Miközben nekem is igazam van: ha mernék, se értenék. A „polgári humanisták” agyilag is kevesek hozzá.

 

Az ELTE  irodalmi tanszéke például (Szántó Judit maga szabta lélekelemzése nyomán!!!) összevissza zagyvál „friss sérelmekről”, „pártról”, „barátokról”: „A pszichoanalízis során tudatosuló gyermekkori traumák elementáris erővel hatottak József Attilára, sokszor friss sérelmeire is azzal reagált, hogy indulatát a gyermekkori sérelmekre vitte át: ťIlyenkor nem arról beszélt - írja a költő élettársa, Szántó Judit -, hogy a párt, vagy a barátok, vagy egy versnek a le nem közlése fáj neki, csak a mama.Ť Az Eszmélet ciklus ťmeglett embere”, akinek „szívében nincs... anyjaŤ, a Mama című versben visszazuhan önnön gyermekségébe, beismerve: már egy hete csak a mamára gondol...”.

 

Okos tananyag. Okos egyetemen tanítják okos professzorok okos egyetemistáknak. Szerintük „beismernivaló” bűn, hogy a költő már egy hete csak a mamára gondol. Miért is? Mert (Tverdotáék szerint) a költő az Eszméletben már egyszer kimondta, hogy nem gondol a Mamára, s ezen újabb versében „beismerte”, hogy de mégiscsak gondol a Mamára. Az ész megáll (komolyan mondom). Tverdota professzornak nagybölcsészi dunsztja sincs arról, hogy a „szívében nincs se anyja, apja” nem azt jelenti az Eszmélet 10-es szakaszában, hogy a költő már több mint egy hete nem gondolt a Mamára, hanem azt jelenti, hogy az emberi lét determinálója a „nincs”, az üresség, a semmi, a nemlét, illetve annak Eszméletbeli metaforája: a halál. Az élet csak „ráadás”. Ugyanez A dolog c. írásban: „Lét nincsen… A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga”.

Ezt jelenti ama furcsa verssor, és bizony  nincs rajta semmi megtagadnivaló. Már csak azért sincs, mert József Attila az előző hónapban (szeptemberben) is gondolt a Mamára (Anya). Kérdezem: azt miért nem „ismerte be”?

Tverdota szerint a költő „visszazuhan önnön gyermekségébe”.

Kétségtelen, de ha nem az „önnön”, akkor vajon kinek a gyermekségébe zuhant volna vissza? Tverdota gyermekségébe? Nem tehette, hisz’ akkoriban a professzor úr még nem élt (sajnos), így nem locsoghatott gyerekségeket József Attila verseiről, tehát egyszerűen nem volt más mibe visszazuhanni költőileg.

Tverdotáék ezt tanítják az egyetemen: „Ilyenkor nem arról beszélt – írja… Szántó Judit –, hogy a párt, vagy a barátok, vagy egy versnek a le nem közlése fáj neki, csak a mama”.

 

A professzor urak készpénznek veszik Szántó Judit primitíven minősítő szavait. Karattyolnak, anélkül, hogy legalább egy picit elgondolkodnának, illetve összevetnék a szavakat József Jolán, József Etelka emlékeivel. A nővérek ugyanis elmondják, leírják, hogy József Attilának pokol volt a gyermekkora. Számos vonatkozásban! Évekig élt lelencként, s évek múltán az Öcsödön megjelenő anyjában csupán egy „idegen nénit” látott, azt a „nénit”, aki jelképesen is, ténylegesen is kizárta, „kiverte” őt az otthonából, elcsapta szeretett nővére mellől, illetve többször megalázta, időnként úgy megverte (mondvacsinált okból), hogy a kisfiút kórházba kellett (volna) szállítani.

Néhány jellemző mondat József Jolán könyvéből: „Aztán – mintha összebeszéltek volna – a mamák kiabálni kezdték a gyerekeik nevét. A gyerekek futottak haza. Mi hárman ottmaradtunk a lépcsőházban. Attila az ölemben ült, Etus szorosan mellettem. Éhesek voltunk, de bennünket nem hívott senki. Amióta a papa eltűnt, a mama örökösen sírt, folyton elsietett valahová, sírt és elsietett, mintha a kapun túl… nyomára akadhatna a papának… A mamát akartuk. Azt akartuk, hogy a miénk legyen. Csak a miénk. Hogy egyszer már nevessen ránk, megsimogasson bennünket, nyájasan szóljon hozzánk.” Máskor: „Nagyon megvert, rettenetesen… Soha nem dicsért, soha nem szólt többet hozzám, mint amennyivel elmondotta, mit hozzak a boltból” (vö. „nem is nézett énrám”).

 

Hangsúlyozom: mindezeket nem egy egzaltált költő mondja férfikínjában Szántó Juditnak, hanem József Jolán írja 1940-ben. Míg Szántó Judit Jolánékat nevezi „rendreutasítóan” „ronda kölköknek”, hozzátéve: József Attilát nem az iszonyú gyermekkora nyomasztotta (minden vonatkozásban!!!), nem az emlékek okán volt érzékeny, túlérzékeny a felnőttkori kisebb-nagyobb sérelmek iránt, hanem fordítva: valójában az fájt a költőnek, Sz. J. szerint, hogy nem közölték valamely versét, s amire mintegy „projekciós” ürügy volt az öcsödi infernó, a külvárosi pokol. Ahol a gyerekek (a három „ronda kölök”) a Ferenc téri prostituáltak között érezték úgy, mintha családban élnének, mintha anyák dédelgetnék, kényeztetnék őket (József Jolán).

Igen, csakhogy olyan jellegű, „mérvű” emlékek ezek, amelyek a „pszichoanalízis” előtti versekben is benne vannak (Tiszta szívvel), vagyis az „analízis” nem fölhozta, hanem konkretizálta az emlékeket, ahogy mondani szokás: tematizálta a verseket.

Tverdotáék a memoárokból nem azt emelik ki, nem azt tanítják az egyetemen, ami történt, hanem azokat a kvázi orákulum-mondatokat idézgetik, amelyekben a memoárírók (Szántó Judit, Vágó Márta) a maguk kis hitvány lelkisége szerint értékelik, minősítik, bírálják, oktatgatják a költőt.

Agyrém.

 

Ezt írod: „A gyermek szeretete, azért "bekebelező" mert az érzelmi állapotok csecsemő korban (talán már magzati korban is) alapvetően a testi állapot megélésének következtében nyernek pozitív, vagy negatív minősítést. Tehát elsősorban a táplálás, a "tele pocak", és a biztonságos megtartás jelenti a pozitív énállapotot.”

 

A vita kedvéért: a csecsemőnek nincs szeretete. Magzatként egyáltalán nem szeret, s később is inkább „csak” vágyat érez a cseperedő gyermek. Az ösztönös ragaszkodás, kapaszkodás, „ordítás”, „toporzékolás” (engem vigyen föl a padlásra) nem szeretet, így nyilván a „bekebelező” jelzőt sem szükséges használnunk, hiszen az alany (szeretet) itt nem létező tünemény, vagyis az, amire gondolsz, amikor „bekebelező szeretet”-ről beszélsz, József Attila megfogalmazásban így hangzik:

 

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg –
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

 

Itt tehát nem szeretetről van szó, hanem arról, hogy úgy tűnik: az emberek farkasok, ám ami valójában csupán látszat. Nem farkasok.

 

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

 

Vagyis a gyerek ösztönösen természeti lénnyé („farkassá”) igyekszik válni, növeszti körmét és fogát, miközben szocializálódik: „furfangoskodik”: „pityereg” vs. „mosolyog az emlőre”, szóval „tanulja a társadalmi életet” abban a világban, amelyben „minden eladó”, vagyishogy nem „elvek” szerint szocializálódunk, és ezért nem lesznek az emberpalántákból sem emberek, sem farkasok, sem boszorkák, hanem viszont lesznek haramiák, kofák, kasok. Még egyszer: „Csahos kutyák nem farkasok!”.

 

Ezt az elidegenültségi állapotot igyekszik szublimálni a szeretet (különösen a keresztény, de vastagon a vulgárateista mítosz szerint is), főként az „anyai”, illetve az „anya iránti szeretet”, annak míves és hipokrita legendái. Vagyis a „bekebelező szeretet” fogalma fából vaskarika, olyan, mintha azt mondanád: tolató előrehaladás. Hiszen a „bekebelező szeretet” alternatívája, a „megengedő szeretet” tautológia, ti. a szeretet eo ipso megengedő.