És ami örökké hiányzott József Attilának, az itt foglalja össze:

 

 

"Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.
Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel."

 

 

 

Talán látható, hogy a "gyilkos indulat" amit a magára hagyott gyermek érez, az testvére felé vetül, de az anyára vonatkozik, aki "elhagyta."

 

Na ilyen a bekebelező szeretet, teljes odaszentelődést, szimbiózis, összeolvadást akar, hiánya haragot "gyilkos indulatot vált ki...