Szerinted miért baj, ha utálnak? (Akár engem, akár téged, akár mást, akárki akárkit?)

Kölyökkorom óta, majdnem mindmáig, fontosabbnak, elviselhetőbbnek tartottam a gyűlöletet, az utálatot, mint a szeretetet. Kamaszként sportoltam, hosszú ideig kézilabdáztam, s akkor voltam igazán jó a pályán, ha idegenben játszottunk, ha ellenünk drukkoltak a nézők. Ha pedig személy szerint ellenem óbégatott a közönség, már kifejezetten szárnyaltam. A többiek persze lebénultak ettől, míg otthon, ha mellettünk állt a közönség, én bénultam le teljesen. Az együttérzés, a szeretet mindig felelősségérzetet keltett bennem, úgy véltem, nem lehet „ingyen” elfogadni a szeretetet, kötelességem azt viszonozni, és nem csak „szeretettel” (ahogy mondani szokás), hanem valaminő teljesítménnyel, például sportolóként győzelemmel, diákként jó jegyekkel, férjként tökéletes hűséggel stb. Egyébként számos válogatott sportoló érzi ezt a nyűgöt, többen elmondják: főként a döntő pillanatban bénítja az embert a szeretet okozta elvárás. És nem is annyira a külső, hanem a magammal szembeni, a megfelelni, viszonozni vágyásból fakadó igény.

 

A szeretet bénít, a szeret nyűg, a szeretet a szuverenitás gátja, csak az véli (érzi) ennek az ellenkezőjét, akit soha nem szeretettek „igazán” (értsd: a vágyai szerint), mint például szegény József Attilát, ám aki soha nem lett volna képes oly szuverén teljesítményre, melyet a szeretet hiánya, a „világhiány” kényszerű megélése csiholt ki belőle.

 

Időközben megöregedtem, ma már a szeretetet, a gyűlöletet, utálatot egyenértékűeknek tartom. Egyformán unalmasak. Unalmasak azok is, akik szeretnek (ha „csak” szeretnek) és – ma már – unalmat, lehangoltságot érzek akkor is, ha gyűlölnek, utálnak.

 

Azt mondod, „imádod a riposztjaimat”, amire én azt mondom: zakson. Azt mondod, ne vigyem túlzásba a „riposztozást”, mert megutálsz érte (másokkal együtt), amire szintén ez a válasz: zakson.

Egyebek között azért, mert a jó riposztnak nincsenek határai. Sem alsó, sem fölső határa, ti. a „túlzásba vitt” riposzt rossz riposzt, s rosszat valóban nem írunk, de nem azért, merthogy mások utálnak majd, hanem azért, mert ha rossz az alkotásod, magadat utálod meg érte.

 

Nem azért élünk a Földön, hogy szeressünk, hogy szeressük egymást! És nem is azért, hogy gyűlöljünk. Hanem azért élsz, hogy azok szeressenek, azok gyűlöljenek, akik ismernek, vagyishogy téged szeressenek, téged gyűlöljenek, s nem azt, akinek mutatod magad. A mimikrizés zsákutca, amire pedig nem jó válasz, hogy ha nem volna „viselkedés”, akkor csak a tökéletesnek született embert lehetne szeretni. Ez már csak azért sincs így, mert lehet élni szeretet nélkül is. Nem annyira kényelmes, ez igaz, míg a nem egoista ember számára éppen, hogy ez a „kényelmesebb”, elviselhetőbb. Meggyőződésem: a szeretethiány okozta fájdalom a gyűlölettől és a közönytől való babonás rettegés megszüntetésével az elviselhetőségig csillapítható.

A közöny sem szükségképpen rossz. Sokan vallják, persze nem „előre”, hanem amikor már nyakukon a baj: inkább legyenek közönyösek irántam, csak ne bántsanak! Inkább lettek volna közönyösek a nácik (is), csak ne ölték volna meg az anyámat, a gyerekeimet!

 

Nincs igaza Adynak: nem azért élsz, hogy szeressél, hogy szeressenek, nem azért élsz, hogy pusztán „legyél valakié”, hanem azért, hogy valamilyen légy. Vagyis igaza van Adynak: azért élsz, „hogy látva lássanak”. Miközben összegészében véve is igaza van Adynak, ugyanis az egész vers arról szól, amiről József Attila ír (ha jól emlékszem, Jolán nővérének), vagyishogy a szeretet (ami alatt végig tárgyi szeretést értek, nem jézusi, alanyi szeretetet) csak akkor üdvözítő, ha ismerve, „látva lát”, aki szeret.

 

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

 

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

 

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

 

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

 

 

Ezért mondom, hogy a mimikri, az utálattól való tartózkodás, az utálóktól, a gyűlölőktől való babonás rettegés zsákutca.

 

A szeretet végső soron olyan, mint a disznó. Olyan, mint a boldogság. Röfög:

 

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

 

 

A gyűlölet is ilyen.

Az szeret igazán, aki magamagát képes szeretni. Tudniillik az egoista nem az, aki magát is szereti, hanem az, aki más szeretetét követeli el magának, ráadásul viszonzatlanul.

 

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

 

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

 

Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

 

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

 

Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

 

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

 

 

Aki nem érzi, hogy végső soron önmagát szereti a másikban, az ne akarjon annak a másiknak a barátja, kedvese, szeretője, felesége… lenni (bármennyire is imponál számára az illető), mert az élete egy merő megoldhatatlanul súlyos konfliktus marad. Ha okosnak (erősnek, szépnek, tisztességesnek…) érzed magad a másik mellett (nem relatíve persze, hanem abszolút értelemben!!!), úgy biztos lehetsz: szereted őt, míg ha butának (bénának, esetlennek, nyomorultnak, szerencsétlennek…) látszol a „tükörben”, úgy nem szereted – magadat se, a másikat se. És akkor már üdvösebb, ha „tiszta szívvel” utálsz, gyűlölsz (bárkit), nincs abban semmi rossz. „Tiszta szívvel” még embert is ölhetünk. És amivel nem azt mondom, hogy öljünk embert, hanem azt, hogy a babona és a mimikri egyazon lelki tőről fakad.

 

A gyűlölködés nem azért rossz, mert csúnya dolog, hanem azért, mert unalmassá tesz. A szeretés is. Az embert legvégül nem a gyűlölet, az utálat, hanem az unalom öli meg. Lucifer is az Ő isteni unalmasságát lobbantja az Úr szemére, sőt gúnyolja is az Öreget:

 

Aztán mi végre az egész teremtés?  

Dicsőségedre írtál költeményt,  

Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,  

És meg nem únod véges-végtelen,  

Hogy az a nóta mindig úgy megyen.  

Méltó-e ilyen aggastyánhoz e  

Játék, melyen csak gyermekszív hevűlhet?  

Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli  

Urát, de torzalak csak, képe nem;  

Végzet, szabadság egymást üldözi,   

S hiányzik az összhangzó értelem. –

 

Vagyis akkor szereted („szabadon”) másban magadat, a másikat („végzetesen”) magadban, ha úgy érzed, „összhangzik” (visszhangzik) benned is a madáchi-luciferi „értelem”.