vizus | 2010.09.07 19:49:57 Š (18390)

Érdekelnének további nevek a két oldalról.

Előzmény: Gyurica úr (18389)

 

Logofet | 2010.09.08 02:04:38 Š (18393)

Kutya nem kíváncsi rád...

Előzmény: Gyurica úr (18389)

 

Úgy tűnik, vizus, téged itt rendesen lekutyáztak. Illetve még kutya sem vagy értelemszerűen, csak amolyan underdog érdeklődő; másként fogalmazva: nem kíváncsi érdeklődő, ti. ha „nem kíváncsiként” „érdekelnek további nevek”, akkor azért kutya még lehetsz (nincs okod az elkeseredésre), merthogy a kutya az, amely nem kíváncsi.

 

Érdemben pedig: „oldalakról” nem én beszélek. Hanem úgy nagyjából mindenki. Például Babarczy Eszter. Látod, te is reflexből osztod „oldalakra” (táborokra) az embereket. Pedig (legalábbis József Attila szerint) a „táborokba gyűlt bitangok” maximum „üldözni” képesek (mindent és mindenkit, aki a másik „oldalon” áll, vagyis mindenki ellenség, mindenki üldözendő, aki nem az én „oldalamon” vicsorog), szóval ezek az emberek másra, többre már csak helyzetüknél, besoroltságuknál fogva sem alkalmasak. Primitívek, gyűlöletittasak – unalmasak.

 

Azt igyekeztem bizonyítani, hogy Kern nem „csak” művész, hanem intellektus is, s ami azt jelenti nagyjából, hogy Kern érti is, amit alkot. Nem mindegyik művész érti. Esetleg: „feneként gondolja”. Arány János részint joggal pikírt („gondolta a fene”), részint arról van szó, hogy valamely műalkotásban nem az áll, amit a művész (vs. műélvező) „gondol” róla, hanem az, ami abban benne van. Akár gondolt rá az alkotó, akár nem.

József Attila értette a verseit, ám amihez különös képesség szükségeltetik, esetleg némi skizofrénia, kerni önirónia?, vagyis amikor az ember kívülről képes szemlélni, értékelni önmagát, teljesítményét.

Nem szó szerint, de pontosan idézem a költőt, aki a szeretet, a szeretetérzet hiányát panaszolja föl egyik (már nem emlékszem, kinek írt) levelében: Sokan vigasztalnak, mondogatják: Attila, hiszen téged mindenki szeret, hiszen szeretik a verseidet! Igen, csakhogy a verseimben nem én vagyok, én az vagyok, aki ezeket a sorokat írja.

Tulajdonképpen ugyanez a Szabad ötletek jegyzékében: „ha azt akarom, hogy szeressenek, mindezt el kell titkolnom / de akkor már nem szeretnek, mert tudom, hogy azt szeretik, akinek mutatom magamat és nem engemet”.

Első látásra banalitásnak tűnik, ám megváltozik a kép, ha hozzátesszük: a művészi alkotás valójában nem a „magam megmutatása”, hanem a világ, a „világegész” fölmutatása (ti. a „megasztárok” azok, akik „magukat adják”). A műalkotás lényege nem gondolati, nem érzelemi, nem akarati, hanem ihleti. Miközben az ihlet nem szubjektív (nem az emóció része stb.), hanem az ihlet objektum: „alkotó szellemiség”. Vagyis olyannyira „igaza van” Arany Jánosnak, hogy nyugodtan kijelenthető: a művész – lényegileg – semmire sem gondol alkotás közben. A művész „csak” alkot. Amúgy persze gondolhat is valamire (bármire), ám aminek a műhöz nincs köze, pontosabban: nem szükségképpen van hozzá köze.

Megyesi Gusztáv mondta egyszer a televízióban (s ő is Arany János-i pikírtséggel fogalmazva), hogy a sok okoskodó ember anno „belemagyarázta” a Mafla gnú című tévéjegyzetébe a Kádár-rezsim, a kádári kreatúrák idiotizmusának gúnyrajzát. Pedig ő egyáltalán nem gondolt Kádárra, amikor a gnúk és az oroszlánok esetét elmesélte, „azt írtam le – mondta szerényen a publicista –, amit a természetfilmen láttam: a gnú mafla állat”. Hiszek Megyesinek, ti. még a publicisztika sem „gondolatvezérelt”, ha az „A műalkotás”, nem szólva a zeneműről, festményről, szoborról stb.

Megyesi valóban nem gondolt arra, hogy tévéjegyzetébe beleszője az „állampárti káderpolitika” kritikáját, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy az a műben ne volna benne objektíve, ihlet révén. Sarkosan fogalmazva: Megyesi nem zseni, ámde művész, hiszen évek múltán sem értette meg saját művét. De nem is kell, hogy értse, épp elegendő, hogy megalkossa. József Attila szerint, amikor elkészült a vers, mikor kikerült a pont az utolsó mondat végére, azon szent pillanatban válik el örökre alkotójától, annak „lelkétől”, szándékától, Arany János-i „gondolatától”.

 

Talán tévedek (nem vagyok nagy Kern-szakértő), de igencsak az az érzésem, hogy Kern intellektusát (autentikus műértését) az önirónia determinálja. Ismert a lapos, sasjózsissá nemesült bonmot: „akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes”. Tévedés. Millió szám élnek emberek, akiknek semmi humoruk, noha a légynek sem tudnának ártani, miközben Hofi jelentős humorral bírt (enyhén szólva), s bizony ő képesnek mutatkozott par excellence halomra gyilkolni olyan lényeket (nyulakat, őzeket, madarakat…), melyeknek nem volt vadászpuskájuk, hogy védekezésül visszalőhessenek a humor zsenijére.

Az „tud mindent”, akinek öniróniája van. Nagyon fontos: nem annak van öniróniája, aki időnként agresszív kvázi öngúnnyal nyomul a tévében (reklámozza önmagát, társulatát, mint például Sas József), hanem aki olyan, mint Kern András: öniróniával kontrollált individuum. Személyiség.

Kern minden további nélkül lehet Esterházyval egyazon „oldalon”. Ha együvé „szervezik” őket. Mások. Nos, én vagyok az egyetlen kivétel, én ugyanis nem „szervezem” őket sem együvé, sem ellentett „oldalakra”. 

Így, értelemszerűen, azt sem állítottam, hogy Esterházy és Babarczy azonos oldalon állnának. Sőt. Inkább azon gyanúmnak adtam hangot, mely szerint Esterházy erősen unta Babarczy könyvét; penzum a rovat, írni kell valamiről. Például: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban (Duchamp), és könnyedén nekidőlve az ajtófélfának.

Könnyedén nekidőlve az ajtófélfának: sétál. Kart karba ölt. Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát” (Élet és Irodalom, 1997. 5. sz.).

 

Műkritikusi „jellemzés”. Igen, csakhogy ezt bárki bárkiről írhatja, konkrétan pedig az fogalmaz így, aki unja a másikat, unja a vizsgált tárgyat, a jellemzett személyt (főként annak szellemét), s úgy általában is, rohadtul unja már ezt az egészet (egyébként érthetően). Ezért szórakoztatja magamagát a „recenzens”, ezért a női „szőr” a szövegben, a „szivardoboz”, illetve az infantilisan historikus célozgatás valaminő fél-oidipuszi-molesztáló leszbizésre, annak következményeként: krónikus depresszióra. Idevezet tehát, ha az író szimplácskán majmolja Weörest (vagy bárkit), így akár alattomosnak is tűnhet az újságban. Vagyishogy az ÉS „kritikusa” veszett unalmában válik maga is dögunalmassá.

 

Esterházy. Babarczy. Egyazon „oldalon” volnának?

 

Nincsenek. Esterházyval nem babarcis jellegű a problémám. Sőt. Esterházynak akadnak műalkotás-értékű közéleti megnyilvánulásai, ilyen például a „földet vissza nem veszek”, s hogy Aranynak is hódoljak immár, elfogadom tudatosnak, akaratlagosnak ezen ihletett mondatot, amellyel Esterházy lecövekelte magát (társadalmi pozícióját) oda, ahol ő már amúgy is le volt cövekelve, részint édesapja okán (paradox módon), részint kultúrszocializáltságilag. Esterházy tehát cövekelve van. Cövekelve volt és cövekelve lenni fog. Szerintem viszonylag jó helyen, ám nem úgy Babarczy Eszter, aki klasszikus középparasztként ingadoz. Hol a József Attilát leköpködő („idétlennek” nevező) Petri Györgyök, hol a József Attilára sunyin hivatkozó Bayer Zsoltok bornírt aklaiba szédül. Ahol Kerényi Imre is középparaszt (hogy mondjak neked még „nevet”). Jó nagy középparaszt.

Ismétlem: Esterházyval nem ez a problémám. Hanem az, hogy gyakorta ő is pusztán csak fossa a puszta szót; bevallása szerint: „egy ültő helyében” olvasta végig Babarczy könyvét, benne a Wittgensteinről szóló sznob süketelést is nyilván, míg Wittgensteint nem olvasta végig, sem ültő, sem álltó helyében, legalábbis nem nagyon látszik az írón az ilyen irányú szellemi lenyomat. Mint tudjuk, a neves filozófus egyik alaptézise szerint: „amiről nem lehet beszélni [mert nincs rá „értelmes nyelvi aktus”], arról hallgatni kell”. Mutatis mutandis: ha Babarczy könyvéről képtelenség értelmesen szólva tárgyi jóságot mondani, pozitívumot közölni, örömforrást fakasztani holdórán, ám ha „fikázni” sem akarjuk e „sötéten habzó női ősmocsárt” (mert mi konstruktívak, örömpártiak vagyunk ugyebár), akkor hallgatnunk „kell” róla. Hallgatni – Sollen. Igaz, nem fizetnek érte örömbéreket, de legalább valamennyire Wittgenstein.

 

Esterházy. Babarczy. Egyazon „oldalon” állnának?

 

A „recenzióból” idézek: „könyvhétre jelent meg B. kötete, A ház, a kert, az utca. Szinte egy ültő helyemben olvastam végig. Szép, nagy olvasmányélmény; el voltam varázsolva” (vö. J. A. szarkazmusával: „valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti”).

 

Vagyis Esterházy itt már kifejezetten röhejessé válik, hiszen regényt végigolvashat az ember „egy ültő helyében”, míg „bölcs” esszékötetet még „szinte” is csak akkor, ha nem „gondolatokra”, „bölcsességekre” kíváncsi, hanem valami „szép nagy olvasmányélményre” vágyik, olyan élményre, amely „elvarázsolja” őt, miközben a női mocsár édes lobogással hevíti föl belevaló lelkét. Holdórán. Esterházy szerint Babarczy „Nyugodtság, bölcsesség, diskura: mintha egy koravén. Nem”.

 

Hanem?!

 

Kérdezem: a „bölcsesség” olyasmi volna, amit befalok habzsolva „egy ültő helyemben”, mint börgöltes nokkedlit szokás konnyai hokkedlin? De legalábbis „szinte”?

Ne szépítsük: Esterházy unja Babarczy Esztert, s ami Babarczyt nem különösebben zavarja, ő tovább „diskurál”, „nyugodtan”, „bölcsen”, „régimódi eleganciával”, imígyen szól a HVG-ben: „A magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én [egy protofajvédő mozgalom politikai térnyerésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.

 

Mit ne mondjak, „az angol klubok pörlekednének” ezért a szövegért.

 

Babarczy egyazon oldalon állna Esterházy Péterrel? Ki van zárva. Sem ebben, sem más vonatkozásban nem pendülnek azonos húron… hacsaknem úgy, hogy mindketten angol szőrklubba járnak leszbiszivarozni – örömteli közös holdórákon. És könnyedén a félfának dőlve.