Gyurica úr válasz | 2010.09.05 08:35:44 Š (18363)

… még Esterházy is érzi (mint profi stiliszta), hogy Babarczy mondata a maga egészében bűn rossz. Ezért idézi csak a töredékét. Amellyel éppen maga jelzi, hogy ő általában az „ilyen” mondatokra volna „vevő”, akár erre is, ha a mondat mondat volna, nota bene értelmes mondat, s nem csak egy hibbant töredék. Hamisítvány.

Š

 

 

Vagyis Esterházy nem téved. Hamisít. Félrevezeti az olvasót. Még akkor is, ha Esterházyról tudható (főként kékharisnyás birkaberkekben), hogy ő törvények fölött áll, s hogy e pozícióját a kék-szőr-harisnyás birkák aklában elfogadják, legitimálják. Az egyik alaptörvény szerint ugyanis, aki kritikát ír, a tárgyról ír kritikát. Míg Esterházy – bevallottan (s birkailag elfogadottan) – nem ezt teszi, őt a tárgy nemigen ingerli. Amikor például Babarczyról értekezik, nem Babarczy könyvéről (mint tárgyról), hanem főként önmagáról (mint Alanyról) beszél, pl. a „női ősmocsárhoz” fűződő nyálasan vénjampec lelkiségét teregeti a megszeppent olvasó elé. És még kérkedik is vele meglehetősen hülyén; idézek a „recenzióból”: „Nemrégiben… a szememre lobbantották, hogy az efféle írásaim ťnéha mellé beszélnek tárgyuknak, előfordul, hogy mindössze szellemes fecsegéssel, ügyes szövegszerkesztéssel kenyerezik le… a[z] olvasótŤ …. A számból vette ki, uram. Akár mottó is lehetne itt. Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve. Ez engem kellemetlenül érint, főfájást kapok, enyhe szédülést, akárha holdórám jőne, belevaló magyar kan. Úgyhogy valóban előfordul, hogy csak a heves mutogatás marad – 1 könyv –, miközben az érdemlegesség: a rövidebbet húzza”.

 

Nem csak az „érdemlegesség”, hanem a tisztesség is a rövidebbet húzza. Esterházy „enyhe szédülést kap” a „belevaló magyar kan” közeledtén, ha nem hamisíthatja meg mások mondatait. Pedig nem volna rá szükség. Mert ha „lát valami jót” a kritikus, hát örüljön néki! Ha mondatot lát jónak, a mondatnak, ha mondatrészt lát remekbeszabottnak, akkor annak legyen általa örülve, ha pedig a bornírt mondattöredéket teljes mondatnak, sőt jó mondatnak tekinti, akkor annak örüljön (mint belevaló a farkának), ám ez utóbbi miatt részünkről már csak kevéssé van örülve, s ha szabadna ezt olykor szóvá is tennünk a magunk módján, valamelyest!

 

Ha Esterházy „kritikáját” eszterházisan (értsd: hódolattal, birkabűvöltséggel) olvassuk, megtudhatjuk széptani épülésünkre, hogy a Nagy Esterházy Péter, Ő, a Hevesen Mutogató Nagyember, a Mi Esztétikai Falkavezérünk milyen mondatokra is vevő. Nem azt tudja meg a „kritika” olvasója, hogy ő (ti. az olvasó) milyen mondatokra lehetne vevő (vagy nem vevő), ha (esetleg) kezébe venné az ismertetett kötetet, hanem csak azt, hogy Esterházy mire vevő úgy általában. Nem vitatom el, jogosult az efféle entellektüel-pökhendiség, csak hát nem nagyon rokonszenves. Vagyis értem én a dolgot, csupán azt nem értem, hogy az üres nárcizmus kongatásához miért kell a bírált szerző mondatát megcsonkítani, meghamisítani, miért kell az olvasót átverni, miért a simlizés? Ezt nem értem. Ha viszont muszáj (necesse) simliskedni, merthogy simlizésből él a simliző, ha elfogadjuk: ebből áll az élet, akkor vajon miért van csodálkozva azon, hogy némelyek (egyre többen) simliseknek tartják a simlizőket? Megvetik a mondathamisítókat, merthogy a simliseknek se gerincük, se stílusuk. Tudniillik a simlizés nem stílus. Ha viszont stílusuk sincs, vajon mijük van a Jóra oly Hevesen Mutogatóknak? Megmondom: presztízsük van, kizárólagos presztízsük. Egymás szemében. Egymásról írt kölcsönös recenzióikban. Talmi tekintélyük, merthogy még arra sem veszik a fáradságot, hogy kikapirgáljanak egymás dolgozataiból egy-egy valóban jobb mondatot, helyette gátlástalanul hamisítanak. Márpedig a hamisító ember hamis ember, népben, nemzetben, alanyban, állítmányban egyaránt hamis.

 

Félreértés ne essék, nem a becsapott olvasó sértettsége szól belőlem, engem ugyanis nem vert át az ÉS „kritikusa”, nem azért olvastam el Babarczy könyvét, merthogy Esterházy a „kritikájával” kedvet csinált volna hozzá. Régóta tudom, létezik egy Babarczy-kötet, E. „recenzióját” is ismerem (egyik sem érdekelt különösebben), most mégis kikölcsönöztem a „csinos női hölgy” esszégyűjteményét elolvasás céljából. Hogy miért?

Döntően Kern András miatt.

Gyakorta és „hatalmasan” hallgatom Kern lemezeit, főként azt, amelyen a Lövölde térről énekel (továbbá arról, hogy a „Kresz Géza vége” voltaképp a „44. utca sarka”, illetve fordítva)… Erről énekel Kern András – személyesen. Na most a Kresz Géza „sarkáról” eszembe jutott Babarczy könyve (a könyv címéből „az utca”) – aki tudja, miért, az pontosan tudja, míg aki nem tudja, annak nincs hozzá köze (erről közelebbit nem mondok). Gondoltam tehát, Babarczy is személyesen beszél az „utcáról”, ha nem is oly tehetségesen, mint Kern, de legalább személyesen, hiszen maga Esterházy Péter „vevő” B. személyességére, márpedig E. elolvasta B. könyvét, ha valakinek, néki tudnia kell, mi személyes és mi nem.

Csalódtam. Kern András messze más dimenzió, és nem azért alapvetően, merthogy Kern sanzonszerző, míg Babarczy publicista.

 

Összehasonlítható-e az alma a körtével? Nem hasonlítható össze, válaszolja a hétköznapi filomókus, s elégedetten, Besenyő Pista bácsis jovialitással ereszti alá tudós tekintetét (ámuló családjára) az étkezőasztal mellett: „ugye, milyen okos a ti apátok?!”. Pedig hát mérhető az alma a körtéhez, a konkrét alma a konkrét körtéhez, méghozzá számos lényegi jellemző alapján. Az alma lehet zöld, a körte lehet érett, az alma lehet ép, egészséges, a körte kukacos, rothadt, az alma lehet ízletes, a körte fanyar, kövecses, az alma lehet vadon termő (vadalma), a körte nemesített (micsurintermés)… az alma lehet jó, a körte lehet rossz, s mindez fordítva is lehetséges.

Kern András (almaként) személyes, Babarczy (körteként) nem. „Miféle kíváncsiság az – kérdi a „csinos női hölgy” nem kevéssé csinos könyvében –, amely elsőbbséget ad a személyes intimitásnak a gondolat szakszerű kipreparálásával szemben?” (Egy filozófus arcai – Wittgenstein, 137. o.).

Hát igen, Babarczy Eszter örömittas Nagyrajongója valahogy elmellőzte ezt a mondatot. Nyilván jóra mutató örömében. Míg engem, E.-parafrázissal szólván, „zavar, ha látok valami szart, és annak van örülve”. Annak például, hogy Babarczy erősen keveri a „személyes” fogalmát a „bizalom”, „bizalmas” fogalmával, sőt az „intimitást” a „személyes” szóval jelzősíti, ami nyilván tautológia (az intim eleve személyes), illetve ez Babarczynál önellentmondás is, mert az „intim” szféra „esszésítése” éppen nem személyesség, hanem bizalmaskodás, személyeskedés, lüke fontoskodás révén történhet. Vagyis Wittgenstein autentikus „arcai” nem „intimitással” (intimpistáskodással), de nem is a „gondolat szakszerű kipreparálásával”, hanem valamely „tökmagos bódé” (mint wittgensteini „egyszerű tárgy”, „elemi kijelentés”) alkotói személyességgel átlényegített aurájában jelenhetnek meg, s ami egyszerűbben, egy kerni-wittgensteini parafrázissal szólva, így hangzik: „A világ tökmagos bódék összessége… A világ tökmagos bódékra esik szét”.

Kernnél jelentése, tartalma van a „háznak”, az „utcának”, a térnek, a Vas u. 60-nak, a villamosnak (mely a „Kresz Géza végén fordul”), jelentésük van a Lövölde téri zugoknak, ködöknek, a hidegnek, a New York-i utcán „hatalmasan forduló trélereknek”... Babarczynál nincs jelentése, tartalma semminek. Kern nem kukorékolja ki, hogy ő mennyire, de mennyire személyes (annyira ám, mint „Lukács 1910-ben”), Kern egyszerűen „csak” személyes, miként bárki lehet bármikor (ha van hozzá ereje, képessége, wittgensteini „megfelelése”). Babarczy előcsiripeli önnön „személyességét”, miközben többször, több helyütt nevezi magát „rejtőzködőnek”, olyannak, aki, ha van személyisége, rejtegeti azt valami okból. Szerintem Babarczy pontosan tudja, valójában nincs karaktere, ám szeretné, ha volna, de még annál is jobban szeretné, ha őt is személyiségnek ismernék el, ezért úgy tesz, mintha rejtegetné azt, amije nincs. Rejtélyeskedik.

Míg Kern hangjában, szövegében nem csak Újlipótváros van jelen, hanem egy ország „személyesül” meg: Újlipótváros, mint Magyarország, illetve Magyarország, mint Újlipótváros (horribile dictu). Továbbá mindebben Amerika („elegáns négerek”, „téli tömegek áradása”), nosztalgikus iróniával, ironikus nosztalgiával. Személyesen. Míg Babarczy szövegében semmi nem jelenik meg, sem Újlipótváros, sem Magyarország, sem Amerika, sem Wittgenstein, sem a fiatal Lukács „személyessége”…

 

Kern ironikus, Babarczy nem; ezt egyébként a „csinos női hölgy” nagy apologétája, Almási Miklós is elismeri, sőt nehezményezi is, szemben a másik nagy apologétával, E.-vel, aki nem nehezményezi, hanem erényként értékeli a Női Ősmocsár szétpárló ősmocsárságát. Kern önironikus, Babarczy nem (sőt!). Kern bölcs, Babarczy hisztérikus. Kern művész, egyben intellektus (Esterházy „csak” művész, nem intellektus), míg Babarczy homályosan párádzó, unalmas „ősmocsár” (szerintem E. is unja, „kritikájával” penzumot teljesít). Kern tehetséges, Babarczy dilettáns. Kern dalszövegéről eszembe jut Babarczy könyvének címe, Babarczy szövegéről nem jutott eszembe semmi. Illetve, ami eszembe juthat: 1 recenzió, melyben közli a „kritikus”, hogy Őt „zavarja”, ha Ő „lát valami jót”, s aminek (nyilván mások által) nincs megfelelően örülve. Mert kérdezem, ha nem így, akkor miként értelmezendő a mondat: „Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve”? Kérdezem: Esterházyt az zavarja, hogy más nem annak örül, aminek Ő örül? Gondolni sem merek rá! Vagy netán az zavarja, hogy Ő Maga nem örül annak, aminek Ő örül? Vigyázat, így válhat az örülés őrüléssé! Illetve így válik a „nincsen örülve” szintagma üres, személytelen modorossággá, félhülye jópofizássá, szerzője pedig szánalmas kis örömforszírozóvá, örömzavarodottá.

 

Örülök 1 könyvnek. Na most, ha szeretném megosztani is örömömet, méghozzá függetlenül a „holdórán” érkező „belevaló magyar kan” késztetésétől, vagyis simán csak megosztanám az élményt, akkor leírom, hogy milyen a könyv, amelynek örülök. Jó a könyv. Majd pedig bebizonyítom, hogy jó a könyv. Ez a kritika lényege: a bizonyítás.

Egyébként pedig Esterházy föltalálta a holdórán érkező kanban a magyar belevalóságot, föltalálta Croce és József Attila „ősi” dilemmáját, ti. ezt írja a költőzseni a neves művészetbölcselő fejtegetései nyomán: „A müvészet körüli zürzavar különösen teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát vesszük szemügyre. A kritikus első célja, föladata volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép stb. valóban müalkotás-e vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egyetlen mondatból kellene állania. Vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik; vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert igazán nem a müről, hanem a müvész tehetségéről meg lelkéről beszélnek. És a tehetség kérdése sem attól függ itt, hogy a müvész valóban alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, hogyan tetszik a kritikusnak. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb a lényeg elkenésében [vö. a Nagy Esterházy kongó nimbuszával – Gy. úr]. Mert a kérdés tárgyi részéhez érvén, olyasmiket irnak, hogy: ťfinom megoldásŤ; ťhajlékony tollŤ; ťkerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magábaŤ; ťélc-impulzusait próbálja költészetté leszerelniŤ.” És persze a „sötéten habzó női ősmocsár” – teszem én hozzá. De nézzük inkább József Attilát, aki szerint a „kritikusok” lelkiznek, „lélektanoznak” (a költő pszichéjét és ennen kritikusi lelküket pampucolják), „finom megoldásról” locsognak, ám „hogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megelőzik ezt a kérdést, igy fogalmazván: ťvalami megmagyarázhatatlanul édes lobogás hevitiŤ. Vagy: ťde nem lehet elmondani, ezt olvasni kellŤ”. Vagy: „vevő vagyok az ilyen mondatokra”. „Püff neki! Minden sorban azt ösmerik be – írja József Attila –, hogy ők csak a levegőbe beszélnek.”

 

Esterházy nem csak „beösmeri”, de még kérkedik is vele („a számból vette ki, uram”), merthogy űzi őt a belevaló magyar kan. Pedig inkább röstellhetné magát (némi irodalmi műveltség árán).

Összegezve: Esterházy is, intellektuel-végbélrenyhesége okán, teliszellenti szövegeit barnás mondatokkal, miközben meggyőződésem: nem tenné, ha fogalmazás előtt tájékozódna, horribile dictu gondolkozna egy kicsit. Minek híján, nagyon úgy néz ki, végleg szétpurcikálódik ez az egész.