Ez a topik nem rólam szól, tehát nem arra van szükség, hogy engem vegyenek észre, hanem arra van szükség, hogy Babarczy Eszterre figyeljenek az emberek. Vagyis lényegileg nem magamról írok (ergo nem érdekel, „észrevesznek”-e, vagy sem), hanem Babarczy Eszterről írok, miközben emlékeztetlek: Gördülő Kő (illetve 33nev) szerint "Babarczy Eszter indexes nickjét valaki feltörte, és most a nevében irkál egészen elképesztő hülyeségeket".

Szerintem viszont nem hülyeségeket, hanem esszéket irkál Babarczy Eszter; jó, mondjuk így: egészen elképesztő esszéket. Mert Babarczy Eszter szintén esszéista, nagy esszéista, még Esterházy Pétert is befonta bűvös szellemének esszésugarával: „ťA nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.Ť … – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra...” – közli az ÉS kritikusa.

 

Korábban utaltam rá (más szavakkal): Esterházy megdelejezett hímpulykaként kapta ki Babarczy esszékötetéből e megbocsátó gondolatváladékot, s igen jó érzékkel tette, ugyanis a szöveg Babarczy indirekt ars poeticájának egyik kulcsmondata.

 

Simone de Beauvoir szerint számos nő kevésnek, unalmasnak, illetve lealacsonyítónak, megalázónak érzi azt a szerepet, élethelyzetet, amelyet a Jóisten kiszabott rá megszületése pillanatában. Ezek a nők nemigen szeretnek főzni, mosni, vasalni, takarítani, nyafogó kisdedet dajkálni (érthetően), némelyek kifejezetten utálják „öregecskedő” férjüket (érthetően), „csüggedten tapasztalják, hogy társaságukban unalmat és űrt éreznek” (A második nem, Budapest 1971, 393. o.). Így azután ezek a nők olykor vehemens esszéírásba fognak. Irgalmatlanul, mintegy orrvérzésig, illetve recenzensi tollvérzésig űzik e fennkölt tevékenységet. Igen ám, csakhogy a Jóisten nem minden nő pszichéjét töltötte föl megfelelő képességgel ösztrogén ambícióik ondógén (jellegű) kiélésére, magyarán: nem minden nő Ancsel Éva. (Megfigyeltem: a férfit – általában – nem zavarja, ha a környezete nem ismeri el Zeuszként, ám a maszkulin kékharisnya gyakorta veszi zokon, ha nem tekintik minimum Métisznek vagy Pallasz Athénénak. Mondom, minimum, mert az optimum az, ha nagy esszéistának tekintik.)

Mi a megoldás tehát? Egyszerű a megoldás: csak azért is esszét kell írni (különben meggörbülne a fakanál gyémántnyele), akkor is alkossunk esszét, ha egyáltalán nem tudunk esszét alkotni. Legföljebb megbocsátanak érte, s épp ezáltal válunk egyszerű megbocsátókból nagy esszéistákká mi magunk is. A lényeg, hogy a nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk. Méghozzá oda-vissza. Vevők vagyunk egymás mondataira, mert ha én vevő (megbocsátó) vagyok más nagy esszéisták iránt, rám is vevők lesznek mások, nékem is mindent megbocsátanak majd. Tulajdonképpen ezt nevezzük a nagy esszéisták szociális piacgazdálkodásának (s innen már ivarilag csereszabatos a játék, nők, férfiak egyaránt jól megélnek belőle).

Esterházy Péter (mint korábban jeleztem) művész, ihletből dolgozik, recenziójában nyálzó hím-kritikusként dicsér „habzó” esszéistanőt; másként fogalmazva: nem véletlenül mártogatja meg tárgyi ítéletét a par excellence nőiségben: „Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó női ősmocsárról”.

Nem tartom nagyra Esterházy Péter eszét, s Babarczy helyében igencsak elgondolkodnék azon, hogy még egy másodosztályú intellektus is csak hímsoviniszta foghegyről kegyeskedik méltányolni mondataimat. Vagyis a művész-Esterházy, ha nem is tudja, de érzi, voltaképpen bornírt mondatokra „vevő”, s ezért türemkedik az erektált vörösfarok a szövege végén, az ÉS kritikusa ezért csapolja rá önkezével önnön értékítéletére a „habzó ősmocsarat”. Más magyarázat nincs.

 

Babarczy Eszter „ars poeticájának” nyílt változata a könyv 66. oldalán található, idemásolom, szerintem érdemes elolvasni: „Barátaim egy része panaszkodik, hogy olvashatatlan szerzőket szeretek. Érthetetlenek, egysíkúak, összevisszák, semmiről se szólnak. Kritikus vagyok, bűntudat gyötör, de mit tehetnék? Rákaptam ezekre az írókra, megszerettem a narcisztikus, perverz, ironikus élvezetet, amit az olvasásuk okoz. Élményirodalom világ nélkül, ábrázolás nélkül, szereplők nélkül, történetek nélkül, mondanivaló nélkül, olyan szövegek, amelyek ellépnek a magas irodalmi konvencióktól, de ez az eltérés többnyire hiányként jelentkezik, s értelme – jelentősége, hozadéka – első pillantásra ritkán nyilvánvaló”.

 

Ennyi. És most tekintsünk is el attól, hogy a nagy esszéista „megszerette” ennen „élvezetét”, megszerette „perverz élvezetét”, bocsássuk meg néki, hiszen ő is egy jó nagy esszéista, ennyi minimum kijár. Miután leíratott a Nagy Szó (s ezért nevezem nyílt ars poeticának a szöveget, noha nem annak szánta a szerző), mely szerint a „mondanivaló nélküli” szépirodalmi alkotásnak is lehet értelme, csak az az „első pillantásra ritkán nyilvánvaló”.

Második pillantásra pedig egyáltalán nem nyilvánvaló. Csak annak, akinek nyilvánvaló. Míg például a Mama című vers értelme sem nyilvánvaló (sokan csak hiszik, hogy az), sőt: nem ismerek olyan embert, aki József Attila Mama című versét értené. És akkor? Akkor mi van? Vagyis a fönti idézetben voltaképpen mit állít a Nagy Esszéista?

Semmit. Abszolúte semmit. Némelyeknek tetszik Kukkorelly, másoknak nem. Egyesek értik József Attilát (Adyt, Vörösmartyt…), mások nem.

 

Van gondolati költészet, illetve van nem gondolati költészet. Baj akkor adódik, ha a gondolati költészet szorgalmazója nem műveli, hanem mímeli a gondolatot. Ezért lesz a mímelő művész alkotása „A nem műalkotás”. Selejt. Nem azért, mert „absztrakt”, „zavaros”, „érthetetlen”, „összevissza”, „első pillantásra ritkán nyilvánvaló” stb., hanem azért, mert üres, gondolattalan, a legtöbbször sunyi blöff.

A gondolati költészet csak olyan művekből állhat össze, amelyeknek van gondolati tartalmuk: „mondanivalójuk”. Ha nincs, az alkotás nem gondolati vers, nem esszé. Hanem valami más. József Attila az „A nem műalkotás”-t rossz versnek, rossz esszének nevezi, míg szerintem a rossz vers nem vers, esetleg pro forma, miként formálisan a rossz autó is autó, ám az „autóságnak” mégiscsak az a lényege, hogy eljuthassunk vele egyik helyről a másikra. Tehát: ha az alkotó nem (jó, „működőképes”) esszét ír, hanem valami mást, akkor az alkotó nem esszéista, hanem valami más. „Nagy” esszéista. A költőnek semmit sem bocsátunk meg, a „nagy esszéistának” mindent megbocsátunk. (Illetve nem mindent, mert én a magamaga által „megszeretett” „perverz élvezetét” juszt se bocsátom meg, vagyok már abban az életkorban és élethelyzetben, hogy megengedhetem magamnak ezt a luxust.)

 

Babarczy Eszter „ars poeticájában” azt állítja lényegileg (és egy kummával se többet), hogy ha Kukkorelly Endréék „zagyválhatnak” (márpedig „zagyválhatnak”!), akkor ő is zagyválhasson (idézőjel nélkül)! Miért ne tehetné?! Egyenrangúak vagyunk!!!

Vagyis a szerző itt kettős disznóságot követ el. Részint Kukkorellyéket lerángatja a maga nívójára, ti. azáltal, hogy penetráns sznobizmussal igyekszik fölkapaszkodni a költők világába (ahelyett, hogy megpróbálna maga is alkotni; igaz, úgy egyből rájönne, hol a helye), részint azzal disznólkodik Babarczy, hogy általában vett műfajokat, stílusokat, „stílustalanságokat”, „érthetetlenségeket”, „összevisszákat” emleget, dobálózik velük, s nem konkrét alkotásokat elemez, nem konkrét alkotókat különböztet meg egymástól konkrét értékeik, konkrét képességeik, teljesítményeik alapján. Márpedig ennek nincs köze sem a „műelemzéshez”, sem a „műértéshez”, sem a puszta műélvezethez, s a legkevésbé az esszéhez van köze. Magyarán: Kukkorelly nem szükségképpen zagyvál (persze nem a parlamentben, mert ott igen), míg a Nagy Esszéista szükségképpen zagyvál. Miért? Mert Kukkorelly nem tehetségtelen (persze nem politikusként, mert úgy igen), míg Babarczy dilettáns. Minden mondatából kidudorodik a konyhai tűzhely mellől menekvő parvenü asszonyka görcsös igyekezete.

„Kritikus vagyok, bűntudat gyötör, de mit tehetnék?” – kérdi költőien a Nagy Esszéista.

Válaszom: próbáld meg teflonbevonatú serpenyőben! Kevés étolajjal, próbáld meg ügyesen kisütni a panírozott halrudacskákat adekvát szellemi tevékenység gyanánt! Hátha az sikerül majd, s ha igen, nem lesz bűntudatod többé, erre személyes garanciát vállalok. Hiszen ha tehetséged sincs, miért éppen bűntudatod volna?