Az egyeztetés az egyik legkínosabb tevékenységünk, leszámítva a nyilvánvaló eseteket. Például a sportriporterek beszéde általában maga az iszonyat. Legtöbbször úgy nézem a meccset, hogy mindjárt az elején elnémítom a tévét, ilyenkor természetesen nincs közönségzaj, bár ma már ez sem hátrány, mindenesetre a szörnyű kommentátort sem hallom. Ugyanakkor – megfigyeltem – vannak esetek, melyek megítélése változik bennünk, a „fülünkben”, attól függően, milyen hangulatban vagyunk, milyen mentális ritmusban írunk, beszélünk, illetve olvasunk, hallgatunk valakit. Tegnap például az alábbi szerkesztést „éreztem” gördülékenyebbnek: „megtévesztve a kóbor anyácákat és recenzenseit”, ma viszont – esküszöm! – ezzel a mondatrészemmel ébredtem (miért pont én volnék normális?), s még ki sem nyitottam a szemem, már elborzadtam magamtól (a nejem azt mondta, ő ezen nem csodálkozik). Tudniillik így helyes: „megtévesztve a kóbor anyácákat és recenzenseiket”. Igaz, így jóval nyögvenyelősebb, továbbá jött a többihez még egy „mekegő e”, mégis helyesebb, mert az anyácáknak recenzenseik vannak, különösen akkor, ha korábban Esterházynál is oly rigorózusan számoltuk össze a mondatokat és mondatrészeket. Vagyis csak számlálgassunk a magunk házának, kertjének, utcájának tájékán is! Szóval hogy ma ez így jó nekem. Személyesen (selbst) és számomra (mir ist). Legföljebb holnap visszamódosítok. Minden attól függ, kommersz módon ébredek-e, vagy már megint úgy, hogy a kutya belenyalt a képembe.