Gördülő Kő válasz | 2010.08.16 04:31:17 Š (17694)

"Tegnap óta rágódom a dolgon, most már biztos vagyok: Babarczy Eszter indexes nickjét valaki feltörte, és most a nevében írkál egészen elképesztő hülyeségeket."

Ez már bennem is felmerült :-) babarczyeszter ugyanis 2009.04.01-én kijelentette, hogy "ezt a topikot véglegesen elhagyom"
Vagy csak az ökör következetes?

Előzmény: 33nev (17692)

 

 

Az ökör akkor szánalmas, ha „következetes”, míg a „véglegesen” távozó „debatter” akkor, ha később megpróbál valami egészen átlátszó, gagyi ürüggyel „visszasomfordálni”.

 

Egyébként pedig szükségtelen „föltörni Babarczy Eszter indexes nickjét” ahhoz, hogy „egészen elképesztő hülyeségeket” olvassunk tőle. És Esterházy Pétertől is (például). Nem kell föltörni, elég csak fölütni Babarczy könyvét, amelyről egyebek közt ezt írja a világhírű recenzens az ÉS-ben: „ťA nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.Ť ťHa beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…Ť – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó női ősmocsárról.”

 

Esterházy (aki legendásan utazik „alanyban és állítmányban”) itt ugyebár „mondatok”-ról (több mondatról) beszél, mialatt cirka másfél mondatot idéz; számszakilag: 1 egész mondatot plusz egy felet (0.5), még pontosabban: szumma 1.3-nyit. Tehát mondatokról (minimum 2-ről) nincs szó. Esterházy ítéletében stimmel az alany is, stimmel az állítmány is, „csak” a ragozás nem stimmel. Ami persze hasznos, mert így az olvasó nem tudja, illetve nehezebben tudja meg, hogy recenzált és recenzense egyaránt marhaságot beszél. Babarczy mondata ugyanis így hangzik a maga lingvisztikai és logikai teljességében: „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben, azt kell mondanom, hogy számomra mindkét hagyomány [ti. a műalkotás „értelmezése”, illetve a műalkotás „műértése” – Gy. úr] egyformán fontos, de a legfontosabb talán a korai arnoldi szintézis, hogy minden meglegyen, a ház, a kert és az utca, együtt” (16. o.).

 

Az ember elámul. Hogy má’meg mire is vevő Esterházy Péter!?

Mert, ha van valami mondandója Babarczy bárgyú banalitásának („legyen meg minden, együtt”), akkor az stilárisan maga az agyrém. Mert miként is jön össze az „arnoldi szintézis” metaforikusan? Az „értelmezés” itt nyilván a „ház” (a stiliszta szerint), a „műértés” nyilván a „kert”, a kettő szintézise pedig nyilván az „utca”. „Együtt”. A ház és a kert szintézise az utca. Hát hogyne! Az árnyas Arnoldi utca. Esterházy pedig erre „vevő”. Mint pulyka a takonyra, hogy egyem az író úr veretes gusztusát!

Kérdezem továbbá: hol a személyesség? Hol van az 1910-es Lukácsnál, illetve hol van Babarczynál? Valahol lennie kell, ha már egyszer Esterházy vevő e mondatnak minősített mondattöredékre.

 

Ami a lényeget illeti, az 1910-es Lukács sem személyes. Margaret Susman szerint sem, s ami még ennél is döntőbb: szerintem sem! Hanem viszont egzisztencialista. Lendvai-Nyíri szerint Lukács 1910-es esszékötete „az első tulajdonképpen egzisztencialista mű”.

Hermann István a „Seidler Irma-eset” lukácsi leírását „szimbolikusnak” nevezi, ám a szimbolikusság és a személyesség nem ugyanaz. Lukács olykor használja a „személyességet” mint stílusjegyet, ez kétségtelen, de nem „személyesen”, főként nem „olyan személyesen beszél”, mint Babarczy Eszter. Már csak azért sem, mert Babarczy sem személyes: „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben, azt kell mondanom, hogy számomra mindkét hagyomány egyformán fontos…”.

Ez nem személyes, hanem privát megközelítés. A „személyes” és a „privát” fogalmak között stilárisan legalább akkora a különbség, mint a „személyes” és a „szimbolikus” fogalmak között.

Tegyük hozzá: az „Én”, amelyet az egzisztencialisták használnak (Heidegger a Semmivel állítva szembe, Sartre a szabadságra vonatkoztatva, Lukács a tragikum és a misztikum, Jaspers az Átfogó összefüggésében…), szóval az egzisztencialista „Én”, megtévesztve a kóbor anyácákat és recenzenseit, nem az adott filozófus személyét, hanem az általában vett embert jelöli. Amitől persze Lukács beszélhet(ne) személyesen, de nem beszél személyesen, mint ahogy Babarczy sem. Tudniillik ő sem az általa személyesen használt (berendezett, belakott...) házról, kertről, utcáról, hanem ő is szimbolikusan vett házról, kertről, utcáról regél. Ismétlem: Babarczy Eszter „személyesség” alatt a szimpla, primitív privatizálást érti: „számomra… fontos”, míg viszont Lukács nem arról beszél, hogy „számára” mi fontos, mi nem fontos (privátim); olyannyira nem, hogy az 1910-es Lukács szerint az egzisztencialista lényegről, a „Selbstverlorenheit élményéről” még csak beszélni sem lehet. Egyáltalán nem lehet, sem személyesen, sem személytelenül.

 

Az írhat személyes esszét, aki személyiség. Vagyis az individualitás nélküli Babarczy szükségképpen ragad le a privát személytelenség szintjén (nevezhetjük ezt „női ősmocsárnak” is), mégpedig ott, ahol érvelnie, bizonyítania kellene, vagyis ahol ki kéne bontania személyiségét (ha volna olyanja). Babarczynak nincsenek érvei, nem képes bizonyítani (semmit!), ezért (a szót szaporítván) csupán azt közli, hogy „számára” mi fontos, mi nem fontos. Ami viszont érdektelen. Míg a személyes fogalmazás, ha az megfelelően van művelve, nem érdektelen. Szemben a személyeskedéssel, ami szintén csak privát módi.

 

Ha már a témánál vagyok: komikusnak tűnik, hogy Lukács a „Seidler Irma-eset” leírása során arra a feministaborzoló, kékharisnyát izzasztó következtetésre jut, hogy a „nő szabadsága” valójában nem szabadság, hanem az csupán a „cédák szabadsága” lehet. Lukács szerint a női „béklyóktól” való „megszabadulás” csak „kikerülése az élet legsúlyosabb szükségszerűségeinek”, ezért a „cédák szabadsága”, az „asszonynak ez a megszabadítása nem a végig-elmenés leglényegibb szükségszerűsége útján, mint minden igazi megszabadítása egy tragikus férfinak”.

Nem hülyéskedek, ez az 1910-es Lukács személyes álláspontja, s ami aktuálisan azt jelenti, hogy a „számomra fontos” szintagmában sincs „végig-elmenés”, nincs igazi tragikum, vagyis csupán a privát „cédák” privát „megszabadulási” kísérlete, sznobizmusa tükröződik Babarczy szóhasználatában. És itt kapcsolódom újra Esterházyhoz, ti. a „cédák” intellektuális „szabadságát”, Babarczy kékharisnyás hablatyolását valóban nevezhetjük „sötéten habzó női ősmocsárnak”, hiszen – ismétlem – a „Selbstverlorenheit” élményéről (mint sötéten habzó misztikumról) az 1910-es Selbst-Lukács szerint nem lehet racionálisan szólni. Sem seblst, sem unpersönlich. Miként a jaspersi krédó szerint: „a lényeges elmondhatatlan marad”. Igaz, ezt nem tudja Esterházy (nyilván Babarczy sem), ám ha Marx szerint a nép általában „nem tudja, de teszi”, akkor az ún. jónép (benne szerző és recenzense) minden további nélkül mondhatja, amit mond, írhatja, amit ír, dacára annak, hogy láthatóan sejtésük sincs arról, amiről beszélnek. Legalábbis az én 2010-es selbstvorhanden véleményem szerint.

 

Esterházy művész. Arany János-i „fene”-ként „gondolja”, amit leír. Magyarán: mint „kritikus”, nem mélyült el az 1910-es Lukács Selbstverlorenheit élmény-elemzéseiben, ám mint művész, ihletileg eltalálta a dolog lényegét, mely szerint Babarczy Eszter kvázi tragikuma, „személyes” beszéde, bizony, „sötéten habzik”, mint a „női ősmocsár” (még a Negró is világít a mélyén). Szó szerint így: „számomra mindkét hagyomány egyformán fontos, de a legfontosabb talán a… szintézis”.

 

Ez a legfontosabb számára. Talán. Mert még azt sem tudja, csak találgatja, hogy számára fontos-e egyáltalán, ami számára a legfontosabb. Plusz a Jobbik térnyerésével beköszöntött „szebb jövő”. Amely immár a cigányság (egyelőre a cigányság!) gettósításának szép ideájában konkretizálódik.

 

Kérdezem: vajon miért érdekes, hogy egy Babarczy Eszter „számára” „talán” mi „fontos”, mi nem fontos? Kérdezem ezt Esterházy Pétertől, aki szerint a szerző „mesél. Nem oktat, nem beavat, nem mondja meg, mi az igazság”, továbbá kérdezem ezt Almási Miklóstól is, aki szerint viszont a „művelt” Babarczy egyszerűen „elsöpri” [sic!] azt, amivel nem ért egyet (például az Almási által utált „posztmodern őrületet”).

Kérdezem továbbá (immár mindenkitől, és őszinte kíváncsisággal): miért érdekes, hogy egy Babarczy Eszter „számára” Gyurcsány a „fontos” momentán vagy pedig Orbán a „fontos” momentán? Miért érdekes, hogy egy Babarczy mit „mesél” például a „szebb jövőről”? Abban persze igaza van Esterházynak, hogy „B. nem mondja meg, mi az igazság”, mert valóban nem mondja meg. De mi ebben az üdvözítő? Egyrészt. Másrészt pedig Babarczy azért nem mondja meg, mi az igazság, merthogy nem tudja, mi az igazság. Illetve úgy tudja, hogy a Jobbik „szebb jövőjében” (a faji gettósításban) rejlik az igazság. Ezt ugyanis megmondja. Esterházy szerint Babarczy azért nem mondja meg, mi az igazság, merthogy „B.” inkább „mesél”. És állítja mindezt egy író, egy eo ipso mesélő ember. Aki persze művész (ergo nem az eszéért szeretjük), ám akinek annyit azért illenék tudni (nem csak „fene”-ként „gondolni”), hogy a mesében (mint műalkotásban) bizony épp az igazság rejtezik, ugyanis a műalkotásnak (a mesének is, a regénynek is) ez az egyik lényegi jellemzője. Sőt autentikus bölcselők szerint katartikus igazság, a „világhiányt” megszüntető teljes igazság kizárólag műalkotásban (versben, festményben, zenedarabban… és igen: mesében) jelenhet meg.

 

Legyünk hát mi is igazságosak: a pongyolán fogalmazó Esterházynál a „mesél” szó azt jelenti, hogy „nem oktat”. Jó. Nézzünk akkor egy jellemző példát Babarczy „nem oktató” „meséjéből”! Ezt állítja az esszéista az általam fölütött könyvben (nyilvánosan): „Van kezdet és vég, ahogy Arisztotelész előírta, de nem tudjuk, honnan hová jutunk” (131. o.).

 

Állatorvosi lómondat. Abszolút igazságnak szánt kategorikus ítélet, melyben a szerző ráadásul többes számban fogalmaz. Vagyishogy éppen nem „személyesen beszél”. Illetve többes szám első személyesen. És vajon miért, milyen alapon? Továbbá az idézett állítás nemhogy nem abszolúte igaz, hanem épp ellenkezőleg: hamis, mert – Arisztotelész ide, Arisztotelész oda – van olyan kezdet, van olyan vég, amelyet pontosan ismerünk. Számos esetben tudjuk, honnan hová jutunk. Például: az volt a kezdet ugyebár, hogy ellentmondást nem tűrő (Almásival szólva: „elsöprő”) modorban „meséltünk” valamit az arisztotelészi kezdetről és végről (esszékötetben), és amire szükségképpen jön a vég, amikor is szintúgy ellentmondást nem tűrő hangon jelentjük ki: a „szebb jövő” a cigányság gettósításával azonos. Azért állítom, hogy ez a vég, mert a gettósítás lényegileg nem fokozható, vagyis a pirézek majdani (esetleges) internálása (annak szándéka) nem képez új minőséget. „Csak” mennyiséget. Magyarán: innen már nincs lejjebb.

Hogy egészen világos legyen: Babarczy Eszternek azon („kezdeti”) állítása, mely szerint az arisztotelészi „előírás” dacára nem tudjuk, honnan hová jutunk, illetve azon állítása, mely szerint a magyarországi „szebb jövőt” a Jobbik európai térnyerése garantálja, intellektuálisan azonos értékű. Nulla. És erre a nullára vevő Esterházy Péter is, Almási Miklós is, továbbá mindenki, aki komolyan veszi (pártolja vs. ellenzi, vitatja) a különféle „intellektuel”-celebek által nyilvánosságra trottyantott-büdösített semmit. Nyersebben fogalmazva: Babarczyval, illetve a babarczykkal nem az a gond, hogy nincs igazuk („állításuk vitatható” stb.), hanem az a gond, hogy harsányan buták. Tolakodóan primitívek. Továbbá az a gond, hogy ezen ostobák jól föl vannak fújva, és hogy mindezt az olvasó, a képernyőt bambán bámuló honpolgár nem veszi észre. A jónép (benne Almási, Esterházy) védtelenül, szellemileg kiszolgáltatottan áll a mindenkori, divatos tökfejek előtt, vagyis a médiafogyasztó esterházysan „vevő” a „szakértőkké”, „esszéistákkᔠpuffasztott celebek „sötéten habzó” (értsd: mindenoldalúan idióta) „mondataira”. Ez a gond. Az én személyes (selbst) véleményem szerint.