Babarczy, Bodó, Fábry nem értik (legalábbis a csatolt műsor tanúsága szerint), hogy:

 

1) spicli voltam, de nem fogok bocsánatot kérni attól, aki tőlem bocsánatkérést követel. Egyszerűen nem. Kényszeríthetnek behódolásra, „önkritikára”, kényszeríthetnek színlelt bocsánatkérésre, kényszeríthetnek bármire (miként tették anno az egykori átkosok), de valódi, igaz megbánásra nem kényszeríthetnek, merthogy a dolognak pontosan ez a természete.

 

2) Különösen akkor nem kérek bocsánatot, ha olyan ember követelőzik érte habzó szájjal, aki egyazon mondatában „pofoncsördítést” emleget (Fábry), illetve „KISZ-döntögető”, „dialmatból” dacosan „kettesre vizsgázó” hősként gőgicsél a tévékamerák előtt. Tegyük hozzá: Babarczy nem követel bocsánatkérést expressis verbis, ő „csak” beszélgetne velem a „gyávaságomról”, „sunnyogásomról” (emberi hitványságomról), ám ami szükségképpen zárja ki, hogy ilyen értelemben szóba álljak, „beszélgetésbe” bonyolódjak vele. Hát hiszen nem vagyok méltó Babarczy Bodóra, nem vagyok fogható ahhoz az erkölcsi daliához, aki pontosan tudja, és meg is mondja, ki gyáva itten, ki pediglen bátor, ki a viszonylag tiszta, ki a sunnyogó, alattomos, ki vizsgázott „dialmatból” dicsőséges kettesre, ki pedig dicstelen ötösre stb.

 

3) Fábryék fennen hirdetik: a „megbocsátást bocsánatkérés előzi meg”. Tévedés. A megbocsátást nem bocsánatkérés, hanem a megbocsátásra való képesség, készség előzi meg. A megbocsátás éppúgy alanyi jelenség, miként a szeretet. Jézusi alaptétel: nem akkor szeretek, ha lehet kit szeretnem (mint tárgyat), hanem akkor szeretek, ha tudok szeretni (alanyilag). Bárkit, bármikor, bármily nehéz körülmények között. Nem akkor bocsátok meg, ha bocsánatot kérnek tőlem, hanem akkor, ha vagyok annyira fölülemelkedett (esetleg valódi keresztény), hogy még annak is megbocsátok (pontosabban: elnézem kárhozott tettét), aki nem kér bocsánatot, se tőlem, sem senkitől. E bibliai tanítást vesd össze a materialista József Attila szövegével: „nyugtasd a gazdagok riadt kis lelkét, lesz majd kegyelem…”!

Alanyilag lesz, merthogy csakis alanyilag lehet „kegyelem”, nem tárgyilag; vesd össze: „szeressed felebarátodat, mint magadat” (Mózes III. könyve 19,18.), vagyis magadat, mint alanyt („Áhávtá leréáchá kámohá”).

 

4) Mindezt egy alsó-közepes intellektussal kistafírozott harmadosztályú pszichiáter éppúgy érti, miként valamely falusi lelkész (ha nem megélhetési keresztény); már tudniillik hogy agresszív moralizálással („KISZ-döntögetések” fölemlegetésével, „demokratikus ellenzéki” melldöngetéssel), továbbá fizikai agresszióval („pofonok csördítésének” kilátásba helyezésével) nem lehet kegyelmi állapotot előidézni. Általában véve sem lehet senkit „őszinte megbánásra” sarkallni, szorítani, kényszeríteni. A vezeklés is alanyi tevékenység, ti. a vezeklés nem keverendő össze a kimért büntetés elviselésével. Na most, mindezt a fent nevezett három ragyogó „entellektüel” éppúgy nem érti, miként még sokan mások.

 

Természetesen nincs közöm sem a besúgókhoz (a Csurkákhoz, Szabó Istvánokhoz), sem a besúgók csuklóztatásából egzisztáló Fábry-féle féltehetségekhez. Miközben persze értem a spiclivadászok eszelős dühét, gyűlöletét, s nem kevésbé értem az egykori „együttműködők” cinikus tartózkodását, olykor önmegdicsőülését. Hangsúlyozom: személyesen semmi közöm a perlekedőkhöz, csupán jelzem, Babarczyéknak lesz jobb, ha tudomásul veszik: Fábry Sándortól senki nem kér majd bocsánatot. Soha! (Esetleg Istentől, ami viszont teljességgel magánügy.) Továbbá borítékolom: Babarczynak senki nem fog őszintén megnyílni (sem személyesen, sem a blogján), Babarczynak senki nem fog önnön gyöngeségéről, „gyávaságáról” beszélni „tanulságul”, legalábbis addig, amíg Babarczy sem a maga „gyávaságait”, megalkuvásait, hanem épp ellenkezőleg: kádári indexében hősiesen ellenálló „ketteseit” hangsúlyozza a nyilvánosság előtt. Babarczyról sem tudni, gyón-e a HírTV-ben „dialmat vizsgáiról”, vagy inkább kérkedik dacos érdemjegyeivel (ez utóbbi a valószínű).

Szerintem egy ilyesféle megfogalmazás lehet(ne) valamelyest bizalmat ébresztő: „én is levizsgáztam tudományos szocializmusból, sőt igyekeztem mennél jobban megfelelni, a legtöbbször azonosultam is a tananyaggal” stb.

Már hogy ez nem volna igaz? Merthogy Babarczyt egyből KISZ-döntögetőnek tojta ki a demokratikusan ellenzéki gólyamadár? Elfogadom. Ő talán nem járta be azt az utat (a veszett sztálinizmustól a veszett liberalizmusig, majd onnan is tovább, egészen a „szebb jövőig”), amelyet lelki rokonai, elődei, tanárai, elvbarátai (Vajda, Heller, Almási, illetve amott Pozsgay, Szűrös, Kerényi, Csintalan, Bayer és a hozzájuk hasonlók) megtettek. Elfogadom. Vagyis, ha van mivel dicsekednie (pl. vakmerő „ketteseivel”, KISZ-döntögetéseivel), akkor csak kérkedjék, nem irigylem tőle az efféle babért! Ám azt nem árt tudnia, hogy valamely dicső ellenzéki hérosznak a „legyávázott”, megfenyegetett ember soha nem fog őszintén megnyílni, esetleg mintegy posztgyávasággal mímelhet valami megtérésféleséget, ami viszont nem a „múlt lezárása”, „elvarrása”, hanem a sunyiskodás folytatása lesz. (Már most is az.)

 

Ha a Szabó Istvánok, művészi teljesítményükre apellálva, emberi megbecsülést, tiszteletet is igényelnek, hiába teszik. Miként fölöslegesen erőlködnek a Fábry Sándorok is, amikor bocsánatkérést, vezeklést követelnek „gyáva” ellenségeiktől.

Egy Szabó István kizárólag akkor kérne bocsánatot egy Fábry Sándortól, ha azt nyers érdekei diktálnák. Igen ám, csakhogy kiderült: azok az Orbánok, Martonyik (képletesen: Fábry Sándorok), akik néhány hónapja még kénköves tüzet fújtak a Ronald Lauderek (képletesen: Szabó Istvánok) „pénzügyi köreire”, bizony, maguk is gundeleztek, „mutyiztak” a Lauderekkel, a Szabó Istvánok pénzügyi-hatalmi bázisával, vagyishogy a Szabó Istvánoknak egzisztenciálisan sincs okuk bocsánatot kérni az őszi választások után már majd nyíltan is hozzájuk (a Lauderekhez, az IMF-hez) törleszkedő Fábry Sándoroktól.

Egyébként pedig senkitől. Mert akitől – elvileg – lehetne bocsánatot kérni (szerintem nincs ilyen halandó), az – gyakorlatilag – nem igényli, nem veszi magára a Nagy Megbocsátó pózát (egyebek közt erről ismerszik meg a jó ízlésű, tisztességes ember).

Nyilvánvaló: a Fábry Sándorok valójában a maguk kisebb-nagyobb tévedéseiből fakadó „kis” árulásaikat, megalkuvásaikat, „dialmat vizsgáikat” gyűlölik a nagy lebukottakban, azok látványosan rettentő bűneiben.

 

Ancsel Éva figyelmeztet: „Mielőtt megbocsájtasz, kérdezd meg magadtól: – Ki vagyok én, hogy megbocsássak?!”

 

Nos, itt a válasz a filozófus kérdésére: Fábry Sándor vagyok én, hogy megbocsássak!!!

 

Ugyanakkor „van itt ez a kérdés”: Szabó István, aki mégiscsak megalkotta a Bizalom című filmet, megnyílhat-e bizalommal, őszintén, alázattal, akár blogon, akár személyesen egy olyan tucatembernek, kinek minden mondata fals, szellemileg ügyeskedő, akinek egyetlen eredeti ötlete, megnyilvánulása nincs (ti. a morális, politikai ellenállásnak még a kettesre való vizsgázás sem eredeti módja). Szerintem akkor sem tesz ilyet Szabó István, Molnár Gál Péter, ha Babarczy Bodó nem személyesen, hanem társadalmi tényezőként, a „történelmi tanulság” előfurulyázójaként, kígyóbűvölőjeként jelenik a blogján. Nem esek hasra Szabó István előtt, ám egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy a Mephisto, a Redl ezredes rendezője majd épp egy Babarczy Bodónak vallja meg legbensőbb titkait, indítékait, mentségeit, lelki, művészi motívumait (blogos „tanulságul”), illetve beszél arról (esetleg), hogy semminő mentséget nem érez.

 

Személyes viszonyomat jelezve mindőjükhöz, Hofi klasszikusának parafrázisát vonatkoztatom Csurkáékra, Szabóékra…  amiként a spiclivadász Fábryékra, a spiclivallató (bűnöket „elmondató”) Bodóékra is: Ne gyüjjön vissza király, a franc se akarja, hogy visszagyüjjön… a király ne gyüjjön vissza – de te se!