A vita csak akkor legitimál, ha nem sikerül legyőznöd az (általad) illegitim(nek gondolt) ellenfelet, azt hiszem, ez egyértelmű. ha legyőzöd, és megmutatod, hogy ő miéert illegitim (azokból a szempontokból, amelyeknek az érvényességét sikerül igazolnod), akkor a vita illegitimálni fogja őt.

 

Mert miképpen harcolnál vele más eszközökkel?

 

Ha egy tomcattal beszennyezed a kezed, és péppé taposod a mellékveséjét, az adott esetben őt legitimálja, téged meg illegitimál. Ha meg nem sikerül a művelet, akkor még inkább.

 

"Ezért van szükség a működni szándékozó liberális demokráciákban az elitek közötti hallgatólagos konszenzusra..."

Nu, ahogyan korábban emlitettem, csak ilyen körülmények között van értelme vitázni és érvelni

 

Mióta ezt írtam, azon gondolkozom, hogy talán eljött az ideje egy nagy coming outnak. Annak, hogy visszatérjünk Arisztotelészhez és bevalljuk, hogy amit mi liberális demokráciának nevezünk, annak az ideális megvalósulása az ő terminológiájában valójában nem demokrácia, hanem politeia, azaz olyan kevert államforma, amelyben a tömegek könnyen befolyásolható, valójában közvetlenül politikai cselekvésbe nem fordítható akaratát az oligarchia ("elit") valamely hallgatólagos megegyezése ellensúlyozza - vagy a cenzus.

 

Tehát hogy a liberális demokrata valójában nem demokrata, a szó eredeti értelmében (hiszen akkor pl. nem korlátozná a népszavazás tárgyait, száműzve onnan a közösség életére legrelevánsabban ható elemet, a költsgvetést és nem tiltakozna a kötött mandátum és a visszahívhatóság ellen), hanem a politeia, az oligarchiával vegyített demokrácia híve (politeistát mégsem írhatok).

 

Ebben az értelemben újraolvasható az orbáni populizmus plebejus és antioligarchikus hivatkozásrendszere, amelynek révén az elitek kiegyensúlyozó közmegegyése helyébe a közvetlenül a saját maga által interpretált népakaratra hivatkozik, és ezzel a demagóg és az általa csőcselékként kezelt tömegek már az ókorban ismerten lehető legrosszabb prognózisú népi demokráciáját állítja elő.