Túllépve a Biszku-ügyön:
Teljesen természetes óhaj az, hogy a bűnösök megbűnhődjenek (Bár egyesek szerint nem, de erről most nem nyitnék vitát.). A XX. század magyar történelme hemzseg olyan tettektől, melyet okkal tartunk történelmünk szégyenfoltjának. Sajnos ezek a bűnök árnyékot vetnek a vétlenre, nemes lelkű honfitársainkra, nagyszerű hazafiainkra is, az egész magyarságra.
A kollektív emlékezetben, de az egyes emberek lelkében mély sebet ütött hogy mást ne mondjak, az őszirózsás forradalom, a Donnál tett „kirándulásunk”, Szálasi nyilas rémuralma, a Rákosi-éra, a Kádárkor. Megtörténté tenni nem lehet, de ne lepődjön meg senki azon, ha heves indulatokat (jogos indulatokat!) a közösen viselt szégyen tudata. Különösen, ha egyesek a főbűnösök közül egyáltalán nem akarnak ebben osztozni velünk. Élik világukat, sokszor jobban, mint a legtöbb honfitársuk.
Pedig örülniük kellene, hogy élnek. Hogy velük szemben kegyesebb volt a nép, a sorsuk vagy elég ügyesen tudtak ravaszkodni ahhoz, hogy ne kelljen életük, idős koruk miatt aggódniuk.
Becsület? Mi a becsület? Az becsület, hogy valaki megmaradt gazembernek. Pontosabban megmaradt ugyanolyan gazembernek, mint amilyen volt. Az már karakánság, gerinc, hogy most nem az „ellenkező oldalon” nyomul, mint oly sokan? Hát igen. Talán ebben az egyben tényleg van némi különbség. De ez kevés!
Mindig lesznek rongy emberek, s mindig lesznek izmusok, amihez meg lehet találni a szemetet. A hitványság újratermelődik, megszabadulni ettől végleg nem lehet.
De a jövő még előttünk áll. Előbb a jelennel és múltunkkal kellene valamit tennünk. Mi legyen hát a köztünk járkáló, élő, működő, egykor vagy jelenleg is kártékony, emberi alakot öltő gonosszal?
Büntessük meg őket? Hagyjuk futni? Legyünk mi kegyesek azokkal, akik nem voltak kegyesek akkor, amikor megtehették volna? Büntessük meg őket!
Büntessük meg úgy, hogy egyszerre valósuljon meg két dolog. A latrok valóban meglakoljanak, a jók lelke megtalálja a nyugalmát.
És itt kritikus ponthoz értünk!
Mi legyen az a mód, mi módon lássunk hozzá? Vezéreljenek az indulatok? Ne törődjünk joggal, igazsággal olyanokkal szemben, akik a maguk idejében lábbal tiporták a jogot és igazságosságot?
De megnyugodhatunk-e, ha így járunk el? Nem válunk mi magunk is hasonlatossá az ördöghöz? Helyreáll a lelki békénk? Szerintem nem.
Egyedüli járható út a törvényes. Lehet, sőt kell olyan szabályokat alkotni, melyek lehetővé tesznek valamiféle igazságtételt. Kell! Már most is elkéstünk vele.
De én – sok fórumtársammal ellentétben – azt mondom, csak olyan törvényeket szabad hozni, amelyik úgy éri el célját, hogy az új szabály megfelel az általános jogelveknek.
Ne kívánd az másnak, amit nem kívánsz magadnak! Gondolom, mindenkinek ismerős ez a mondat.
Én úgy vélem, hogy ezt legalább annyira fontos szem előtt tartani, mint igazságérzetünk helyrebillentését.
Lehet vagdalkozni, hogy én kötélen látnám, te lakatlan szigetre kívánja, más kőbányába ezeket.
Persze, persze. És meg sem lepődöm, s értem is, sőt megértem az indulatot.
De mi a biztosíték arra, hogy ha hagyjuk ebben az irányban elmozdulni az igazságszolgáltatást, nem leszünk-e egy szép napon a hatalom ellensége? Nem kívánatos személy. Ha velük szemben megengedjük magunknak, hogy ne úgy járjunk el, ahogy általában elvárnánk, mi akadályozza meg a hatalmat abban, hogy adott esetben ne forduljon ugyanezen, alapokon ellenünk?
Engem ez jobban érdekel, izgat, mint az, hogy Biszku manapság mivel tölti napjait, csoszog vagy teniszezni jár.