"Ámde ez komoly felelősséggel jár, mint ugyebár minden egyéb társas kapcsolat is.A buddhizmusban erről a fajta felelősségről ugyebár nem beszélhetünk: az ember egoja körül forog az egész törekvés, még akkor is, ha ez az igyekezet a "tanulási" folyamat során minőségi változáson megy át, és az ember szellemi része (nevezzük nousnak, felettes énnek, vagy bárminek a sok meghatározás közül) elérése felé való igyekezet kerül a centrumba.
Egy hívő keresztény esetében akár egyik pillanatról a másikra Jézus kerül a központba, az emberi identitás változik a pályamódosulás következtében. :-"

Nehéz dolog ez az összehasonlítgatás, mert az ember ugye szubjektív módon éli meg a történéseket. Nekem kapásból három verzió jut eszembe, ha megvizsgálom, hogy mi történhet ha egy buddhista ill. egy keresztény életébe belép a "nous" (a buddhista szemszög miatt van idézőjelben).
1. ugyanazt élik meg, csak mivel más rendszerben gondolkoznak, másképp nevezik, más "szándéknak" tulajdonítják. pl. a keresztény személyesnek véli, míg a buddhista nem. A szemlélet/hit tehát eleve meghatározza a tapasztalás természetét.
2. valóban más természetű a két "élmény", és ráadásul ez egyfajta objektív valóság, ami megjelenik a szubjektumban
3.nem létezik objektív értelemben a kétféle élmény(talán egyféle sem), csak a szubjektumban bukkan fel, ezért nincs is értelme feltételezni, hogy különböznek, de azt sem, hogy megegyeznek.

Nem tudom, érted e mire akarok kilyukadni (én egyre kevésbé..:))
Most csak a gyakorlati oldalát vizsgálva a dolgoknak, és eltekintve attól, hogy egyáltalán létezik e objektív valóság, az 1. pont alapján mindenki azt kapja, amit elvár, amiben hisz. Egy buddhista számára nem fog eljönni személyesen a Názáreti Jézus, vagy ha van is ilyen élménye, azt az elme játékának, trükkjének tekinti majd. Ezzel szemben, a keresztény annyira várja ezeket a személyes megtapasztalásokat, hogy ha ő valami "személytelen" nyugalmat, csendet élne meg (amit egy buddhista egyfajta eredménynek tartana, munkája gyümölcsének), akkor vagy észre sem venné, de legalábbis jelentőséget nem tulajdonítana neki, vagy "beleérezne" valami személyes lecsendesítő ágenst.
A 2. pontban én őszintén szólva nem hiszek, de mint mondtam, ezt most nem nyomozzuk ki, mert annyira még én sem tudok jól offolni, hogy ez ne szúrjon szemet..:))
A 3. pont megengedi azt, hogy minden élményt, tapasztalatot, ami felbukkan bennünk, amit átélünk, megkérdőjelezzünk, viszont előrevetíti azt is, hogy soha nem fogunk semmiféle eredményre jutni, olyasmikre, hogy pl. "Jézus tényleg megjelent neki", vagy "tényleg személyes találkozása volt", vagy "tényleg meghaladta az énjét". Ezekre esetleg a viselkedéséből tudunk következtetni, és akkor is max. azt tudjuk bebizonyítani, hogy mi nem történt meg biztosan - pl. ha XY veri a feleségét, akkor szinte (!) biztos, hogy nem haladta meg az énjét (nem tuti biztos, mert lehet, hogy egy zen mester az illető és a felesége a tanítványa:)))
Ugyanígy, ha saját magunk élményeit, megtapasztalásait vizsgáljuk, nem lehetünk biztosak semmiben. Az, hogy én valamit "személyes találkozásnak" élek meg, nem biztosíték arra, hogy a valóságban egy "személyes" ágens jelenléte zajlik, inkább mutatja az én elvárásaimat. Ha a 3. pont igaz, akkor pedig nincs is értelme azt vizsgálni, hogy a valóságban mi történik, hiszen a valóságot én teremtem meg (az elvárásaim alapján).

No, ebből csak azt a következtetést vonom le, hogy ha én megengedő vagyok pl. a buddhista és a keresztény megtapasztalással szemben is, de egyikkel kapcsolatban sincs elvárásom, akkor vajon fog e bármi is történni. Belép e a Názáreti az életembe, ha nem várom ezt el, illetve megszabadulok e az énem mindenféle szenvedést okozó tevékenységétől, ha nem gyakorlok (buddhista módra). Ha kettő közül egyik módon sem lép be az isteni az életembe, akkor vajon belép e egy harmadik formában?Nem lehet e az, hogy éppen a belépés elvárása akadályozza meg, hogy "egy az egyben" megtapasztaljuk az istenit?Ha nem akarnánk megragadni azt és nem várnánk el, hogy valamilyen formában belépjen az életünkbe, akkor nem volna e könnyebb azonosulni Vele?

Mindez szerintem azért fontos, mert a megragadásra irányuló késztetés szintje talán fordítottan arányos a valódi átélésével. Azaz, ha egy vallás folyton az isteni megragadására buzdít, és elvárja a híveitől, hogy átéljék a Vele való személyes (!) kapcsolatot, akkor nem lehetséges e, hogy a sok szubjektív istenélmény, pusztán az elvárás következményeképpen jön létre és éppenhogy megakadályozza, hogy az ember élje az istenit? Ezzel nem az egyes ember tapasztalását akarom megkérdőjelezni, hanem önmagában a tapasztalás hitelességét, tehát a saját tapasztalataim hitelességét is. Hitelesség alatt azt értem, hogy az e a lényege, ami a formája.Illetve azt, hogy van e olyan lényege a tapasztalásnak, aminek egyáltalán köze lehet az istenihez.
A buddhizmust azért látom - kimondottan ebből a szempontból - szerencsésebb útnak, mert eleve ezekre az elme-trükkökre hívja fel a figyelmet, azaz megkérdőjelezi a tapasztalatok helyességét, igaz voltát, nem "veszi készpénznek", mint a kereszténység. Láthatjuk világunkban , hogy a legtorzabb énszükségletek is felvehetik a Názáreti alakját, és arról vitatkozni, hogy most valóban a Názáreti jött el el valakihez, vagy egy Názáretinek öltözött egyéb tudattartalom, sztem nem sok értelme van. Ebből csak annyi a következtetésem, hogy a kereszténység (az egyes emberé) is szólhat az egóról, ha az egó tartalmai öltöznek fel Názáretinek (ki az, aki meg tudja hitelesen vizsgálni saját tapasztalásának forrását?), így lehet, hogy jobban jár az a buddhista, aki mindvégig az egója sarkában van, kiismeri, kitapasztalja azt, így az egyre kevéssé tudja becsapni. Ha pedig nem csapja be többé, akkor magától feltárul a Valóság, akármit is értünk ezalatt.

Bocs a mennyiségért (és a minőségért is):)))

Ja, azt kifelejtettem, hogy ez az egész, amit fentebb írtam, természetesen alátámasztja, hogy nincs értelme a szabad akarat kérdését felvetni;-)