A hozzászólás első részét érintőleg: értem, amit mondasz, de én másképp látom.

 

"Úgy látom, hogy egy-egy elköteleződés nem határolja el a filozófusokat úgy, mint a vallásosokat, abból az apró tényből kifolyólag, hogy a vallások igazságot hirdetnek és determiisztikus alapúak, míg a filozófia flexibilitása révén folyamatos filozófiálásra ösztönöz, és egy-egy aspektus felvillantásánál a filozófus természetes tudati prekoncepciója inkább a logikai menetek összekapcsolására ösztönöz."

 

Ezt könnyű cáfolni. A vallások sem mind dogmatikusak. A dogmatizmus, amennyire tudom, a monoteizmus, a monoteista vallások - a teista tanítás természetéből szükségszerűen fakadó - alapjellemzője. De a keleti tanok, a buddhizmus, hinduizmus épp ellenkezőleg jár el; bennük a filozófia és a vallások keveredik és a dogmatikussággal szemben (legalábbis a buddhizmus) maga a par excellence toleráns vallás, kész integrálni más vallásoknak egyes tanításait is (pontosabban szinkronba hozni a buddhista doktrínákkal). Ami a filozófiát "teloszát" illeti: itt alapvetően a filozófia fogalmát kell definiálni. Mást jelent a görög értelemben vett philo-sophia (a bölcsesség szeretete) és mást a modern, analitikus filozófia, nem beszélve a kontinentális filozófia sajátosságaival és önfelfogásáról. A mindenkori filozófia számomra egyszerre tudomány és művészet, és mindenképp az Igazság iránt elkötelezett (független attól, hogy ez az igazság éppen valamilyen paradoxon, abszurditás, vagy valamilyen homogén igazság "látszatát ölti"). Azzal sincs feltétlen bajom, ha valamely filozófia ellentmondást nem tűrően, profetikus módon kinyilatkoztat, szentenciákat fogalmaz meg (lásd pl. Nietzsche aforisztikus stílusa vagy különösen a korai Wittgenstein) a hagyományos dialektikus (érvelve kifejtő) stílus helyett. A filozófiai közlés inherens sajátossága mindenkor az érvekben, az argumentációban rejlik, amelyek akkor is kibogozhatók a szövegből (kövesse el akár egy vallásos, misztikus vagy épp egy szikár racionális gondolkodó), ha azok expressis verbis nincsenek artikulálva. Valamely filozófia szerintem akkortól tekinthető igaznak, elfogadottnak, ha már nem támadható, ha elfogytak az ellenérvek (már ha voltak), ha mind intelligibilis, mind empirikus módon plauzíbilisnek tűnik. A becsületesség kedvéért persze mindvégig fenntartva a tévedés lehetőségét és azt, hogy még a legimpozánsabb gondolati építmény is csak emberi kreáció - így hipotézis - marad, amely magán viselheti az emberi gyarlóság még oly jól álcázott bilincseit, torzításait. De ettől még felléphet az igazság igényével. A vallásnak, a hitnek erre nincs szüksége.

 

***

 

Chesterton.

 

"Chesterton nem látta be és nem is láthatta be, hogy a különböző filozófiai állásponto cáfolása önmagában csak a saját állásfoglalásának bizonyítására tett kísérlet."

 

Ez felfogható őszinte gesztusnak, de mi van, ha álszerénységről van szó (egy remélt még nagyobb elismerés reményében)? Költői...

 

De nem értem, hogy jön ez Schopenhauerhez? Egy árva szót nem írtál erről. Így a soraid alapján nekem úgy tűnik (ami számos Schopenhauer-interpretárorra jellemző volt), hogy az akarat itt pszichológiai erőként van értelmezve és nem abban a metafizikai, principiális értelemben, amiként Schopenhauer értette...

 

"A filozófia humor és vágyak nélkül olyan, mint egy kifacsart citrom. "

 

Ugyan már. Ez inkább valamilyen önáltató, gyengeségből fakadó téveszme, amely nem annyira megismerni kíván, nem az igazságot akarja elérni (még ha az illúzió is), hanem épp ellenkezőleg: kerülni vágyja a konfliktust, háziasítani akarja a gyilkos felismeréseket, ki akarja rántani a talajt a filozófia felelőssége alól. Márpedig minden komoly, becsületes filozófia - számomra - a legszélsőségesebben mentes minden humortól (nem összetévesztendő az irónia, pláne a kierkegaardi irónia fogalmával!). Vagyis halálosan komoly. Hérakleitosztól, Parmenidésztől kezdve Platónon, Senecán, Pascalon, Kanton, Hume-on, Spinozán, Kierkegaardon, Schopenhaueren, Nietzschén, Wittgensteinen át Heideggerig és még rajtuk is túl...