Kodály Zoltán hátrahagyott írásainak újabb gyűjteményében, a Vargyas Lajos által gondosan és invenciózusan kötetté szerkesztett följegyzéseiben, tudományos igényű gondolatrögzítésekben, bensőséges lírai vallomásokban s nemegyszer indulatos sorokban nem kisebb bátorságra biztat bennünket, mint hogy „merjünk magyarok lenni”, s legyen erkölcsi erőnk „magyarságból megújulni”. Mentsük meg zenei és nyelvi kincseinket, s építsük tovább, építsük fel a magyar kultúra Templomát. Különben elveszünk, mert elveszítjük arcunkat, „külön népegyéniségünket” – a világnak is értéket jelentő magyarságunkat. S a megújulás kútfeje csak a népi kultúra lehet. A zenében a népdal, amit (a kötetben gyakran fölidézett) Bartóknak is és neki – Kodálynak – is a tiszta forrásnál, emerpróbálóan fáradalmas, de gyönyörű eredményű falusi stúdiumok során lehetett és kellett megismernie, hogy aztán itthon és a világban egyaránt bizonyíthassák: „van egy külön magyar európaiság”.
Sajnos szomorú, hogy éppen azok, akik megtehetnék – gondolok itt a nyelvészekre – nem érzik kötelességüknek, hogy nyelvünknek ezt, szinte az egész országban használt hangját hivatalossá tegyék, és helyette egy olyan nyelvet neveztek ki hivatalosnak, ami szegényesebb, színtelenebb. Pedig szerintem nagyon egyszerű lenne a zárt ë hivatalossá tétele, csak föl kellene tüntetni a magyar abc-be, amit minden tanulónak meg kell tanulnia. Ezzel elérhetnék és tudatosíthatnák azt is, hogy ez a hang nem egy tájszólás hangja, hanem ugyanolyan teljes értékű hang, mint az abc többi jelölt hangja. És természetesen nem mellékes az sem, hogy ettől kezdve írásban is lehetne használni, ami szintén erősíthetné azt a tudatot, hogy ez ugyanolyan teljes értékű hang, mint az abc többi jelölt hangja.
Itt van még néhány link, amelyek foglalkoznak a problémával...
„A beszélt nyelvben a felhasznált magánhangzók fele a és e hang,[2] ezért a zárt ë hang változatosabbá teszi, tenné a magyar nyelvet, ám a köznyelvbe való beemelésre tett kísérletek eddig rendre elbuktak. Kodály Zoltán emlékezetes erőfeszítései sem hoztak eredményt.”
Én 64 évvel ezelőtt Szombathelyen az ország első zenei ovodájaba jártam, ahol Kodály Zoltán tanítványa ( VILÁGHÍRŰ PEDAGÓGUS!!) Kokas Klára azt tanította, hogy egészen másként ejti az a szót egy vas megyei, mint bármely más ember az országban!
Az idézett szó:
Velem (település a Kőszegi hegységben),
velem ( eljössz valahov "velem" )
A titok pedig nem más, mint a zárt és a nyitott "e".
Úgy látszik, hogy nem érted a lényeget, vagy nem akarod megérteni, és ezért teljesen másról írsz, aminek semmi köze a témához.
Tehát mégegyszer és utoljára megpróbálom röviden elmagyarázni: Kodály azt kifogásolta és tartotta súlyos hibának, hogy azt a beszédhangot (zárt –e) annak ellenére nem fogadják el, nem teszik hivatalossá, hogy ez, mint önálló hang létezik és szinte az egész magyar nyelvterületen használják, beszélik (még Pesten is).
Ami pedig a „valós folyamatokat” illeti – mint írtam – semmi közük egy nyelvi problémához. Ez csupán hozzáállás, elhatározás, döntés kérdése, amiben – gondolom - az MTA nyelvészeti intézete lenne az illetékes...
Nézd, annak idején Lukin tanár úr és Eszti néni szépen bemutatta, elmesélte, hogy a határon túli magyarok nyelvhasználatában milyen egyéb magánhangzók is vannak... (egyúttal egyáltalán valaki megemlítette azt az iskolában, hogy a határon túl is élnek magyarok), de ettől mi még nyilván nem kezdtük el ezeket használni a mindennapi beszédben, mert a rádió-televízió nyelve volt az általánosan elfogadott norma.
A valós folyamatokat pedig nem illik figyelmen kívül hagyni tudományos igényű tanulmányokban sem, mert különben az egész csak elméleti fejtegetés lesz, bármiféle gyakorlati hatás nélkül.
„Én pedig leírtam, hogy milyen valós folyamatok tették mégis azzá.”
Bocsika, de a „valós folyamatoknak” mi köze van a nyelvvel foglalkozó írásoknak, tanulmányoknak?
„Csak leírta a véleményét arról, hogy a valóság miért nem tetszik neki.”
Helyesebben arról a hivatalos hozzáállásról írta le a véleményét – és szerintem jogosan bírálta -, ami máig nem veszi figyelembe - írásban sem jelölik – azt a teljes magyar hangállományt, ami a valóságban, az élő beszédben máig is létezik, sőt még Pesten is használják...
Aki nullpontról indul, annak magyarsága megreked a nullponton.
Nul – nul 00
A magyar kiejtést a fölfelé züllés tette és teszi tönkre. Mária Trézia szirénszava Bécsbe csalogatta az arisztokráciát, sőt a testőrséggel a kisnemességet, ez aztán terjesztette lefelé. Még falusi tanítőnőtől is hallottam: flamméja. Nyilván műveltebbnek érezte magát. Kazinczy germanizálta az irodalmi nyelvet. Ez persze a kiejtést is rontotta. Németből fordított társalgási nyelvünk folytatta. Karácsony Sánror: értelmiségi nyelv megfelelője értelmiségi kiejtés. Legrosszabb az arisztokrácia. Medveczky. Egy francia gróf angol collegiumban. Más a nyelv anyanyelvűeké. (nem raccsolnak). Nyelvtudás járhat rossz kiejtéssel együtt. Thewrewk.
Pygmalion. Nálunk fordított. Az igazi falun él, onnan lehet megtanulni. Jókai: Helikon tanulhat a mezőtől.
Hazafias Népfront elnöksége: élveztem az 5 – 6 vidéki ízes beszédet. Egyetlen tag beszélt rosszul: egy pesti pedagógus.
Pesti nyelv
Irodalom? Bibliográfia, Gombocz Fonetikája. Gombocz tudományos pályája csonka, torzó. Budenz – Szinnyei – Simonyi – Balassa. ëtagadói az élő valóságot tagadják. Papírnyelv, élőnyelv.
Kazinczy tragikus tévedése volt, hogy idegen nyelvből átültetett szólások is gazdagítják nyelvünket. Ennek következményeit nyögjük máig.
Száz éve Pest még félig német. (Filharmóniai programok /még németül/). Azóta is csak félig lett magyar. Régi anyanyelvi szerkezeteit áttette magyaba. Nem tanulta meg az eredetit. (Már Kaziczy is így vélte „gazdagítani” a nyelvet).
„Annyit írtam, hogy mi volt a közhangulat 1939-ben (és tudjuk, mi jött utána).”
A 9. hsz-edben nemcsak azt írtad, hogy 1939-ben milyen volt a közhangulat, hanem az alábbiakat is, idézet: „... nem meglepő, hogy a „Pest” elleni hangulatkeltés kis zsidózással van fűszerezve, az már inkább meglepő, hogy kis "németezéssel is...".
Erre válaszoltam, és nekem meg az a meglepő, hogy neked Kodály magyar nyelvvel kapcsolatos gondolatairól, a helyes magyar beszédről, a „Pest elleni hangulatkeltése” mellett egyből a „németezése” és „zsidózása” ugrik be. Persze szíved joga, hogy egy írásból mit tartasz fontosanak, de mint írtam, ezek az állításaid nem állják meg a helyüket.
Kodály ugyanis eléggé világosan leírja, (történelmi)érvekkel is elmagyarázza, hogy a pesti nyelv miért nem lehet hivatkozási alap, követendő példa. Hiszen – mint írja – száz éve még német város volt és nem tudott magyarul. A pesti nyelv a város többségi német lakosságának jól-rosszul megtanult magyar nyelve, idegen hangsúlyozással, szófordulatokkal, átvett tükörszavakkal, tele germanizmusokkal, stb.
Egyébként, ha figyelmesen elolvastad volna a bemásolt idézeteket, akkor talán neked is feltűnt volna, hogy Kodály nem valamelyik magyar tájszólást szerette volna hivatalos nyelvként elfogadtatni, hanem a teljes magyar hangsort, amibe beletartozik a zárt –e (ë)is. Ezért is írta azt, hogy akik a teljes magyar hangsort tájnyelvnek tekintik és a hiányosat, színtelenebbet irodalminak, azok súlyosan tévednek, vagy azt, hogy akik tagadják a zárt -e hang létezését, azok a valóságot tagadják, stb.
Végezetül pedig Kodály nem azon jelenségek ellen lépett fel, amiket itt felsoroltál (fejlődés, városiasodás, nyelvváltozás, stb.), hanem a már föntebb említettek- és nyelvre ható magyartalanságok ellen (pl. a magyar nyelvtől idegen hanghordozás, hangsúlyozás, idegen ritmus, stb.)
"zsidóellenes hangulatkeltési szándékból tette volna mindezt"
.
Annyit írtam, hogy mi volt a közhangulat 1939-ben (és tudjuk, mi jött utána).
Hogy miért, és miért nem... a tény az, hogy ezért vagy azért, de megtette.
Az ország (különösen a trianon előtti, de utána is) különböző részein különféle nyelvjárások voltak, (részben vannak is).
A nagyobb városok, különösen Budapest, helyi vagy országos központokként vonzza a lakosságot, a tudományt, a kultúrát, azért központ. Ezt nevezik városiasodásnak, ez természetes folyamat, a távolságok az egyes emberek között lerövidül, a működés hatékonyabbá válik, az embereknek kényelmesebbé.
Már a könyvnyomtatás és az irodalom is, de később a rádió még inkább, természetesen alakított ki egy sztenderdnek elfogadott "köznyelvet", és ez nyilván egy nagy központ nyelvjárása lett, nem ezé vagy azé a távoli falué. Ebben semmi csodálkozni való nincsen, ez teljesen természetes folyamat.
A televízió megjelenése csak ráerősített a folyamatra.
Az pedig, hogy egy zenei fülű embernek esztétikailag jobban tetszik egy olyan nyelvjárás, ahol többféle magánhangzót használnak, mint egy olyan, ahol kevesebbet, nem meglepő... De nyelvészeti szempontból egyik nyelvjárás sem értékesebb, különb, mint a másik... legyen az akár a pesti nyelv, vagy egy eldugott kis hegyi falu nyelvvjárása.
A nyelv változik, alakul, a történelem során a magyar nyelvet is rengeteg behatás érte, a népvándorlás korában is, a honfoglaláskor is, és azóta is... avarok, besenyők, tatárok, törökök, itáliaiak, németek, szlávok, a latin (a "deák nyelv"), most meg az angol...
Idegen szavak válnak benne magyarrá egy idő után, és befogadja a nyelv a maga szabályaival, "romlik" a nyelv, mondják, egyszerűsödik is, kikopnak belőle dolgok, aztán az élet kialakítja helyettük az akkor éppen szükséges változásokkal a bonyolultabb formákat is ismét, már az új körülményeknek megfelelően, azon a téren, ahol erre igény van.
Új kifejezések, új szabályok, a nyelv romlik és egyszerűsödik, és mellette bonyolultabbá is válhat, ahol az kell.
A nyelv változik.
Aki elég hosszú ideig él, ezt észleli, és nyilván nem tetszik neki, hogy az, amit ő megszokott, és jónak, szépnek tart, már nem ugyanaz... de ez mindig így volt, a nyelv változása örök folyamat.
Ami új, az az emberek közötti kommunikációs távolságok nagymértékű lecsökkenése, és maga a globalizáció, országon, nemzeten belül is.
Irodalom, újságok, aztán a rádió, azután a televízió, végül az internet, és a közösségi háló.
A változatosság nyilván csökken, ezt észlelte már Kodály is, és ez nem pozitív folyamat, nem jó ez a nyelvnél sem, ahogyan egy populáció genetikai állománya esetén sem az.
De ez kivédhetetlen, a technikai civilizáció információs robbanás hatása.
Kodály emlegethet Pest kapcsán németeket, zsidókat, meg a hatásukat a magyar nyelvre, és elítélheti a pesti nyelvet, és felmagasztalhatja akármelyik távolabbi, kisebb település környékének "tájnyelvét", szíve joga, szubjektív, esztétikai érzékeléssel kár vitázni.
Pestet meg gyakorlatilag a németség hozta létre, és a történelem alakulásai tették fővárossá, "multifunkciós" központtá.
Könyv és lapkiadókkal, rádióval, tévével, színházakkal.
Ha Pozsony lett volna, akkor a szláv, a tót hatás formálta volna a sztenderd köznyelvet.
Csíkszeredának, vagy hasonló településnek meg fővárossá, központtá válnia, arra elég kevés esélye volt.
Ez van.
Kodály meg szépen eltöltötte az idejét az ilyesmiről való elmélkedéssel, nagyon derék.
Végül is az embernek valamivel ki kell töltenie az idejét, születéstől halálig, ami adatott neki.
Szerencsére létrehozott zeneműveket is, meg gyűjtött népdalokat, népzenei motívumokat, be is építette a zenéjébe.
Az életforma, ami ezt a népi kultúrkincset létrehozta, már gyakorlatilag kihalt, eltűnt, de amit tudtak, Bartók, Kodály, és a többiek, akik ilyesmivel foglalkoztak (Vikár Bélától Sebőkig és Sebestyénig), megmentettek az utókornak, részben beépítve a saját dolgaikba.
A nyelv meg alakul, ahogy alakul, lehet "művelni", meg lehet siránkozni a változásain, de a folyamatokat, amelyek ezt okozzák, senki nem állítja meg, mert ez maga az élet, az életünk, a társadalom élete, folyamatos története múlt, jelen, jövendő.
A magyar nyelv legvértelenebb, legfakóbb változata. Így beszélnek idegenajkúak, ha könyből tanulnak. De még azok is jobban, ha Toussaint-Langenscheidtből (tanulnak), mert Balassa valami nyegle hányavetiség, fölényes felületesség benyomását teszi, még aki nem is ilyen: a félig tökéletlenül kiejtett hangok – idegen anyanyelvű sohasem tudja megtanulni (kivéve olasz), amit meglevő nyegleség torzképszerű túlzásba visz. Komolytalan, hetyke jelleget „kölcsönöz” még annak is, aki lelkileg nem az, csak éppenígy tanulta meg. –
Kiejtés problémája nálunk egészen más: németeknél a sokféle, erősen különböző tájszólás fölé kellett egy közös, egységes kiejtésmódot emelni. Nekünk az egyre inkább az egyre jobban elharapódzó idegenszerű. Hibás kiejtés ellen kell védekeznünk. A mi tájszólásaink nem különböznek annyira, itt könnyű lesz megegyezni, hogy melyik ejtésmód a célszerű, szebb. Külön színpadi nyelv nem kell: a színpad és a művelt ember kiejtésének azonosnak kell lennie.
Magyar nyelv. Kiejtés
Angol kiejtés: majd valamikor száz év múlva! Előbb meg kell csinálni! A mi iskoláinkban csak 1844 úta szabad magyarul tanítani. De közbejött a Bach-korszak, s valójában csak 1867 óta rendszeres, de kielégítőnek máig sem mondható. Akkor is az osztrák középiskolát másoltuk, amit nyertünk a magyar órákon, tönkretette a többi rettenetes fordítás-nyelvű tankönyveivel, magyarul alig tudó tanárokkal. Még 1900 táján is volt olyan tanár, aki nevetségesen beszélt magyarul.
A magyar nyelv minden művelőjének mementóképpen kezeügyében kellene tartani az 1790-1848 korszak küzdelmeit a nyelvért. (Szekfű: Iratok a magyar államnyelv történetéhez. Bp. 1926.)
Elértük-e, hogy a magyar nyelv tanítását „rend szerént való tudománynak” tegyük, mint Pest vármegye 1805-ben kívánta? Nem volt rá elég erőnk, s ami volt, sem használhattuk eléggé. Metternich (Iratok 410) „a magyar nyelvnek századokra lesz szüksége, hogy elérje a latin fejlettségét, ha egyáltalán eléri valaha.” A francia nyelv magasabb kifejlődése alig 150, a németé 80 éves (1833-ban). Még igen közel az idő, hogy főrendeink nem tudtak magyarul.
Szerencsére, Metternich itt magyot tévedett (megjegyzés tőlem).
„Eredmény nul-nul”. Csájkovszki – mondja a rádióhölgy. (1965)
ë
A magyar nyelv fonetikájának, teljes teljes hangzásának birtokában csak az van, aki ë-vel beszél.
Pesti nyelv
Pesti nyelv = rossz nyelv. Párisi = jó nyelv. „Magyar” (= pesti) operett magyartalanság tárháza zeneileg, szövegileg. Pest külön ország, nagyrészt összeesik egy másik „állam az államban”-al: zsidóság. Temetők egymás mellett, fallal elválasztva, de a németségben egyek.
Élnek elegen kifogástalanul beszélők. Pesti nyelv pejoratív, cockney, műveletlen. Pesti műveltek cockney-ja fordított Pymalion. (Londonismen) pestizmus, pesti nyelv: nyelvünk pestis, megrontja az országét (a) teljes hangkészletű beszédet tájszólásnak minősíti – ezzel fejtetőre állítja. (...) 1900-ban még tanultak héberül. Zsidós: paptanáraink héber nyelvet ismerve magyarázták: zsidó iskolatársaink kiejtésében a torokhangok a héberből erednek. Molnár Antal még gimnazista korában levelet írt Tóth Bélának, hogy ne gyötörjék héberrel a zsidó tanulókat. Tóth Béla egy esti levélben síkra is szállt ellene. Ma? Zsidós beszéd.
Ének nyelven alapul. (Stockhausen). Degenerált nyelven csak degenerált ének (szólhat).
Pesti nyelv = elhangolt zongora, némely hangja nem is szól.
Teljes magyar nyelv ma főképp Pannóniában (és a) világ négy táján (székely, palóc, Csallóköz, Bácska mind azt beszéli). Másképp Debrecen, az is jó, de egy hang hiányzik a színskálából, egy húr a hegedűről.
Eger is jó lehetne, ha megszabadulna a pestz nyelv zsarnokságától. Kultór-terror.
Laziczius. Köznyelv. Pesti.
Pest: a magyar nyelv egy elfajult, romlott változata, (Jones), tele idegen hang-, nyelvtani (és) stílus-elemekkel. Dent: le kell fordítani. Trónra lteti az új nyelvtant, félrevezet. Baksay: három nap (Pesten, már nem tudok magyarul), hát aki három vagy harminc évig
Három nemzedék: apa, fiúk előkelő, unokák pesti utca (nyelvét beszélik).
A magyar nyelv tempója.
Jellemző a természetes gyorsulás. De veszedelem (az) idegen behatás alatti gyorsulás. Megrontja a nyelv testét. Idegen anyanyelv. (Pesti Hírlap). Honti János. De gentry is. Arisztokrácia kivétel. Csak az alacsonyabb, idegen nyelvet nem igen tanuló nemesség és parasztság. Ez a különbség a nagy homogén nemz(etekkkel szemben: ott) a legmagasabb osztályok a minta. Mi azt a mintát, amit a legműveltebbek adnak, mert a nyelv természetével ellenkezik, nem fogadhatjuk el. Újra meg újra arra kell kérnünk: tanuljanak meg magyarul is.
A magyar melodika.
Mennyire homlokegyenest ellenkező minden nyugati meloddika, amely a hátúlhangsúlyozó nyelveken fejlődött.
Kodály, mint egy érzékeny fülű ember, tényekre hivatkozva, eléggé világosan leírta azokra a papírdarabkákra, hogy a városi nyelv, miért nem lehet követendő példa. Tehát ezek alapján nem áll meg az az állításod, hogy holmi pest-, német- és zsidóellenes hangulatkeltési szándékból tette volna mindezt (Kodály egyébként ’44-45-ben zsidókat is mentett). Az is teljesen érthető, hogy a városi nyelv bírálata alapjául miért éppen a pesti nyelvet választotta: mégiscsak hazánk fővárosa, ami hatással van az egész országra, így a beszédre is. Tehát ezek alapján nem áll meg az az állításod, hogy Kodály holmi pest-, német- és zsidóellenes hangulatkeltési szándékból tette volna mindezt.
Ami pedig a Kádárkorszakot illeti, az évszámok megadását sajnos nem tartottam fontosnak, mert nincs minden jegyzeténél megadva, de ahol szerepelnek, azok felölelik az 1939-1966 közötti időszakot, tehát még a sötét Rákosi-korszak is benne van...
1939-ben szinte mindenkire hatott a "korszellem", úgyhogy nem meglepő, hogy a "Pest" elleni hangulatkeltés kis zsidózással van fűszerezve, az már inkább meglepő, hogy kis "németezéssel is..."
Érdekes lenne olyasmit is olvasni Kodálytól, ugyanerről a témáról, amit - mondjuk - a hatvanas években írt, a kádári Magyarországon.
Általában a nyelv. Scherz bácsi (= egykori bemondó) „offiziers ungarisch”-a óta töretlen hagyomány, hogy a bemondók ne beszéljék az igazi magyar nyelvet, hanem a többé-kevésbé degenerált, idegen fonetikai elemekkel vegyes értelmiségi nyelvet. Ennek országos hatása. A naiv nép fiatalja azt hiszi, ez a művelt beszéd, és ahhoz méri az idősebbekét, korrigálja szüleit. Parasztosnak bélyegzik az igazi, jó fonetikát.
Nincs: Lőrincze és néha egy-egy színész, ha parasztot játszik. Úgy látszik, senki sem emlékszik, hogy a színészet fénykora ismerte és használta a zárt e-t. Akiket még hallottunk. Jászaitól Márkus Emíliáig, Újházitól ...-ig mind úgy beszélt. Bele kell nyugodnunk, hogy velük leáldozott a teljes magyar nyelv, és csak szűkített hangkészlete maradt, mint egy romos orgonának, amelynek egész sor sípját elvitte a bomba? Nyelvünk is vesztesen került ki a háborúból?
A rádióból hamisan szól a magyar nyelv, mint egy elhangolt zongora, s mételyezi az egész ország hallását. Régi szólásunkat (se íze, se bűze) úgy modosítanám: íze ugyan nincs, de bűze van. Rossz illatú (?) árad a rádió hangszóróiból is.
Kiejtés.Rádió
Ha bármely külföldi rádiót hallgatok, melynek nyelvét ismerem, megállapítom, hogy a bemondó az illető nyelv tökéletes, mintaszerű kiejtésével beszél. Fájdalommal kell megállapítanom, hogy a magyar rádiónak egyetlen bemondója sincs, aki a magyar kiejtés teljes gazdagságát, színpompáját képviselné. Ezt a hagyományt a végbement nagy változások sem tudták megtörni. A legelső bemondó Scherz bácsi „Offiziers ungarisch”-ának árnya borul a mai bemondók beszédére. Valami idegenszerű mindegyikében van, ha nem egyéb, az a színtelenség, ami a szofokrácia kiejtését minden korrektsége mellett jellemzi.
Nyelvészeink régi adósok a pesti nyelvjárás pontos leírásával. Közben a vidék a rádió hatása alatt mindinkább átveszi, úgyhogy maholnap már nem is lehet pestinek nevezni. Külön magyar tragédia, hogy a főváros nyelve nem lehet minta, mert kilúgozta magából mindazt, ami a magyar kiejtésben szép és jellemző.
Egy másodrendű idegen, élősdi-kultúra tenyészett itt. Írtak könyvet, színdarabot, festettek, faragtak, építettek olyan műveket, amik bármely más országban keletkezhettek volna, annyira nem volt kapcsolatuk az országgal és népével. Nyelvünk fordítás-nyelv: jobb, ha idegen nyelvre fordítják.
Minden nyelv tempója gyorsul idők folyamán. (...) De századok alatt. De az a gyorsulás, amit csak 50 év alatt megfigyelhetünk, nem a természetes kopás, rövidülés, tempó-változás, hanem valami, a nyelv szellemével ellentétes tünet, ami ellen szót kell emelni.
1. Csak az értelmiség. Vannak ugyan tájszólásaink, gyorsabb beszédűek a rendes, átlagos magyar beszédnél. De nem erről van szó. Idegen nyelveket tanuló, városlakó emberek nyelvéről. A leggyakrabban tanult idegen nyelvek, német, francia, olasz mind gyorsabb a magyarnál. Az angol legkevésbé. Azok gyorsítják meg, akik idegen nyelvet is beszélnek.
2. De azok is, akik nem beszélnek rendesen idegen nyelveket, más okból kényszerülnek. A magyar stílus újabb fejlődésének egy hibájára nem mutatunk rá. (Stilisztika?) Cikkek, szónoklatok végtelenül terjengős, szószátyár módja. Cikkek: soronkénti, ívenkénti díjazás (elég alacsony), ezért nyújtják. Viszont felolvasva inkább érezhető, ezért sietnek. Általános tempó, egyes szavak zsugorítása (szocjalizmus, imperjalizmus, sőt négytagú imperializmus). Amíg idegen szavakra szorul, kisebb baj. De magyar szavakra is kezd rákapni ez az idegenes ejtés, kikezdi a magyar szótagok egyenrangúságát, a kvantitást (Sauvageot). Ez már nagyobb baj. Ez nyelvünk védendő sajátsága, versköltészetünk alapja.
Magyar stílus és hangos beszéd együtt jár, együtt romlik. Álljunk elébe? Tanuljunk újra kevesebb szóval többet mondani. Ez jellemezte nagy íróinkat mindenkor. Azt azután nem kell sietve elhadarni, meg lehet adni minden szónak a megillető ritmusát, zengését, nem kell elrontani nyelvünk zenéjének gyönyörű harmóniáját.
Gyorsuló beszéd okai
1) Általában az élet gyorsulása, közlekedés, idegesség, két háború, nyugtalanság.
2) Leányiskolák.
3) Stílus: terjengős, szószátyár. Folyóiratok terjedelem után fizetnek. Bőbeszédűség átterjed a szónoki beszédekre, amiket úgyis olvasnak. Írógép! Sok szóval keveset mondó írást a felolvasó akaratlanul is gyorsít, mert érzi, hogy keveset mond. Nyomósítja a szótagokat: imperializmus hat szótagából négy lesz. Ebben már közrehat. 4) Idegen nyelvek hatása, amelyek a hangsúlyos szótagok árnyékába kényszerítik a többit, míg a magyar szótagok egyenrangúak.
Gyógyszer: ének. A rendszeresen éneklő gyermek megtanulja hangját helyesen használni, az iskolaudvar óraközi zaja is kulturáltabb lesz éktelen, hangrontó ordítozás helyett. Aki énekben megszokja a szavakat épségben kiejteni, beszédben sem fog elkenni, elhadarni.
Budapest nyelve
Antinomia: épp a főváros nem lehet minta. (...) száz éve még nem tudott magyarul. Baksay: három nap Pesten, már nem tudokmagyarul. Kultúr-terror. Kiss három nemzedéke. Apa még tökéletes, fia előkelő ügyvéd, már „értelmiségi”. Terror egész országra. Rádió. Ha nem sikeról visszatéríteni: az egészország nyelve magyartalanná fog válni. Filharmóniai műsor még 1896-ig (?) kétnyelvű: zeneértők nem tudtak magyarul. Kapard meg a pestit: kibúj a német. Zsidó is volt jó, Balassa, Beregi.
Benkő (Nyelvőr) meghúzta a halálharangot az ë fölött. De csak Pesten halódik, ott is él még a vidékről jöttek nyelvén, ha nem hagyták magukat megriasztani a hamis „műveltségű” máztól.
„Elkésünk”, mit adnánk egy gramofonlemezért, amelyen Arany, Jókai, Deák s más nagyjaink beszédéből csak néhány mondatot hallanánk. De még sokunk fülébe cseng Beöthy Zsolt, Szinnyei József, Végh János, Jászai Mari, Márkus Emma beszéde s másoké, akikben még csalhatatlanul él nyelvünk teljes hangrendszere. Bec de Paris? (Párizsi nyelv) Il n’y a que le bec de Budapest (qui est mauvais) (= Csak budapesti nyelv van, amely rossz.)
Fatális, szinte tragikus tévedés: a teljes hangsorú magyar beszédet tájnyelvnek tekintik, a hiányosat, színtelenebbet „irodalmi”-nak, műveltnek!
Próza-hagyomány falun. Kész szónokok, nem csoda, hogy írók jönnek közülük.
Tankönyv-nyelv története. Az rontja száz éve a nép nyelvét. Tanügyi bácsik.
Galánta: Magyarország kicsiben. Urak, parasztok, cigányok.
Pesti nyelv
A romlás úgy terjed, mint az árvíz. Gát, töltés nélkül eláraszt országokat. Mint a járvány: gyógyszer, orvos nélkül pusztít országokat. Mint a gyom: elfojt minden hasznos növényt. Mint a sáska: elpusztít egész vidéket. Mindegyike ellen védekeznek, csak a nyelvi járvány, gyom, árvíz, sáska ellen ne?
Kiejtés
A nyelv értékes és jellemző tulajdonsága elsenyved, eliszaposodik, elgyomosodik, ha nem ápolják. Erre akartam a figyelmet felhívni. Hogy olyanok nem értették meg, akik úgyse akarnak vagy tudnak tenni, avval nem értem rá törődni. Örülnöm kellett, hogy akadnak, akik megértették, miről van szó.
Nyelv – zene összefügg. Német anyanyelvűek szerették a németes operett-dallamot. Németből fordított közmondások, szólások: sag schon – mondd már. Szószerkezet lefordítása komikus hatás kedvéért, de megszokásból is. Meg kell mondanom, meg kell mondanom, ezt a Tudományos Akadémia közgyűlésén vagy tizenkétszer hallottuk.
Külföldet járva mindenütt láthatjuk, mennyire telítve van a legműveltebbek nyelve is a nyelv legsajátabb ízeivel, fordulataival, zománcával.
A pesti nyelvről mintha letörülték volna, lesikálták volna a zománcot, a puszta váz maradt, de az is hibás. Úgy beszélik, mint egy könyvből megtanult idegen nyelvet. (Mintha a Jókay-Szabó könyvből tanultak volna.) Kilúgozott, gyökértelen, ízetlen-szagtalan(se íze se bűze). Nescimus Hungarice loqui (Révai) /Nem tudunk magyarul beszélni/. Írni még annyira-amennyire.
Melich és Lazícius személyes bántalomnak vették (szószegés.) Nem folytattam: nem mondhattam, hogy egyikük beszédét sem ismerhettem el a magyar beszéd mintájának,
tetejének, mert nem volt az. Egyikük sem beszél ë-vel, bár Melich jól tudta, hol kell. Zenetudós tudja, hogyan kell játszani, de ő maga nem játszik, nem énekel, mert nincs hangterjedelme. A magyar nyelv teljes skáláját elméletileg tudták, de gyakorlatilak nem használták.
Kultúr
Ezen az egy ponton mindnyájunk nyelvérzéke alszik. Kultur: kultúrátlanság. Nemcsak az a-betű hiánya. Cenzúr – tortúr – korrektúr – makulatúr – applikatúr – faktúr – piktúr – konjuktúr – temperatúr – ezek mind német szavak. Egyetlen betű teszi hát magyarrá? Igen! És ez egy betű szomorú emléke többszázados félnémet műveltségünknek. Literatúr – A németeknél is leghasználtabb, legelhasználtabb szavak egyike. Bizony sokban, amire ők kultur-t mondanak, nem volt egy mákszemnyi kultúra.
Nyelvünk gyönyörű zenéjét oly sokan fújják hamisan! Elhangolt, húrhíjas zongora szól úgy, mint sokak beszéde. Lehet ezt még rendbe tenni? Lehet.
Nyelv
Zenei oldalát vállalom, többiek a nyelvit. De nem is az a cél, hogy diktáljunk, hanem hogy tanuljunk. Kitanuljuk nyelvünk sajátságait, szépségeit, jobban, mint eddig. Megkeressük, mit kell védeni, Solon példájára tanuljunk holtig. Hét nyelv, legnehezebb a magyar. Könnyebben megírok egy német, angol, francia levelet, mint magyart. Ott nincs aggályom. Kitaposott utakon járok. Itt aggályoskodás ellenére meg-megbotlom. Pédául most javítottam két kultúrt. A sok idegen könyv olvasása eltompította érzékemet.
Tanuljunk azoktól is, akiknek nyelvérzékét nem zavarja idegen nyelv. De azoktól is, akiket éppen idegen nyelvtudásuk erősített meg a magyar nyelv ismeretében. Akkor lesz itt nyelvi kultúra, mikor senki sem mondja többé, hogy kultúr.
Kiejtés
Nemzeti függetlenség? Százados elnyomás maradványa az értelmiség nyelve, de nem a népé. A Karácsony Sándortól leírt értelmiségi nyelv hangzó oldala az értelmiségi kiejtés felfelé züllő elemei. Németes (uvularis = előkelő) Nemzedékek: Kiss Elemér – apja.
Színiakadémia: „tájszólás” nem kerülhet magyar színpadra. 1939-ben a színiakadémia szerint Jászai Mari, Márkus Emília stb, tájszólásban beszélt, mert a magyar nyelv teljes skálája szólt ajkukon.
Úgy fekszik rá az országra, mint egy piszkos ködgomoly a városra. Eltakarja szépségeit, elbágyasztja erejét, eltompítja zengését, tiszta csengését, repedt fazék hangjává nyomorítja. Undorral hallgatja minden magyar fülű ember.
Magyar fül nem mindig jelent magyar szájat is. Jó beszédű szájat is megronthat időlegesen, ha sokat kell beszélnie vagy csak olvasnia idegen nyelveken. (Sion francia tanárnője egy növendékre rászól: te ma valakivel beszéltél, akinek rossz a francia kiejtése.) Pesti lakos naponta beszél olyanokkal, akiknek rossz a magyar kiejtése. Alig lehet védekezni ellene.
Pesti nyelv
Nyelvművelési könyv cikkei: mind a pesti nyelv hibái. Nevezzük nevén a gyermeket! Pest-pestis. Nem táj-nyelv!Egy német város, félig-meddig megtanult magyarsága ráfekszik az országra, gúnyolja a jó beszédet, terrorizálja, rossz beszédét mintának állítja.
Hamis péld Páris. Fordított Pygmalion-ra van szükség. Széchenyi, amint huszárjaitól tanul.
A keleti, rövid (magánhangzójú?) Debrecen-Szatmár magyarságát én nem támadom. Egy halványabb, soványabb, szürkébb, de egyenrangú testvér. E-je nem egyenlő a pestivel. De kisebbség. Nyelvben is: kisebbségi terror. Még egy ok: a reformátusság többet olvasott. Nyomda csakhamar mellőzte a sokféle betűjeleket (története Sylvestertől, a Bécsi codextől.)
Nagyenyedi ë-tagadó (felolvasás). Gyarmathi: égy (rövid é-vel) erdélyieknél is.
Erzsi könyve
Pesti nyelv tökéletlen magyarosodás eredménye. 1900-kori iskolában (tanult magyarul?) Szülei még nem (tudtak magyarul?) Családi érintkezés német. Különösen a zenei körök: vagy sehogy, vagy rosszul.
Pest: a magyartalanság elzárt vára.. Hiába ostromoljuk. Menjünk ki az országba, mindenütt jó beszédet hallunk. Az ë-tagadói (Nagyenyed) az élő nyelvet nem ismerik. Papírnyelv – élőnyelv harca.
Stílromantika (Nyelvújítás)
Mond a nép elvétve germanizmust, de általában jól beszél. Csepp a tengerben egy-egy rossz kifejezés. Divatba jöhet, de idővel elenyészik.
Középosztály nyelve romlott – zenei ízlése szintén. Nincs biztos magyar nyelvérzéke – magyar zeneérzéke sincs. Ezt a csak magyarul tudó népnél vagy az idegen műveltségű, több idegen nyelvet tudó, de magyar nyelvérzékében tudatosan művelt rétegekben (találjuk).
Nem nyelvjárás, száz éve német város volt. Lásd: Kerepesi temető.
Visszanémetesítés: Zsögöd-Grosschmid még feltűnést keltett. Kardos-Krompaszki. Hitler előhírnökei. Disszimiláció. Idegen főváros, jól-rosszul megtanult nyelv, átvett tükörszavak, idegen frázisok, képalkotás, fordított nyelv, kilúgozott, színtelen. S most ezt a nyelvet állítja mintául angol barátaink elé.
Nálunk is fonéma a kétféle rövid e. (Lazíczius „felvilágosítja” A. Trubeckoj-t, hogy nálunk a zárt e „nem fonéma” sic!) Lazíczius tévedett: a magyarul beszélők többségének az. Helyesírás nem tünteti fel. Olasz sem, francia sem, mégis megkülönbözteti minden művelt ember.
Nálunk hovatovább a műveletlenek. Ők őrzik a nyelv épségét, fordított Pygmalion.
Tőlük kell megtanulni. A nyelv egyszerűsödik. Ne siessünk, kárára van.
Az újonnan elmagyarosodottnak kapóra jött a nyelvújítás németből fordított nyelve, nem ütközött anyanyelve gyökereivel. Kazinczy rejtélye.
A fórumot ellepték a rosszul beszélők. Hol vannak a jók? Falun még vannak. Meg a hivatalok előszobáiban.
A demokratikus átalakulás mit változtatott? Azt, hogy a felkerült falusi munkásöltözetével felcserélte nyelvét is. Nem egy esetben megfigyelhettem három nemzedék nyelvét. Nagyapa: kitűnő, apa már romló, unoka egész rossz.
A francia beszéd egysége több százados ápolás eredménye. A magyar tarkaság több százados felbomlás, széthúzás eredménye, ezért itt közvélemény-kutatás nem vezetne eredményre. 1526 óta nincs központ. A német hasonló helyzetben a Bühnensprache-val (= színházi nyelv) próbált segíteni.
Igen, ez így van, de ettől még lehetne tudatosan a szép, választékos magyar beszédre törekedni. De – mint Kodály is írta – ezt éppen azok nem teszik, akiknek ez feladata és kötelessége is lenne.
Kodály Zoltán – mint a bevezetőben már írtam – határozottan és néha indulatosan tesz hitet a magyar zene, nyelv és verselés mellett. Én a nyelvvel kapcsolatos gondolatait idézném, amelyeket azonnal leírt a különböző cédulákra, levélborítékokra, és papírdarabkákra, ami éppen kéznél volt. Kodály Zoltán rádióelőadásával kezdeném...
Kodály Zoltán előadása a rádióban, 1939. július 18. (részlet)
Tisztelt Hallgatóim!
(...) A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a jégeső, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű: a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben.
S hogy a stílusról is mondjunk valamit: a városi beszélőé az a papíros ízű, élettelen, idegenből fordított stílus, amivé a magyar társalgás nyelve az utolsó száz év alatt lett. A falusiaké megmentett valamit a régi eredeti, független magyar nyelvből, amely ott lüktet régi irodalmunkban s részben ma is él a népmesében és népdalban.
Nem akarom ezzel a bemondó magyar nyelvtudását ócsárolni. Beszéde jó, sőt kitűnő annak, ami: városi beszédnek. Örülhetnénk, ha minden érettségizett fiú így beszélne. Ami benne kivetni való, nem egyéni hiba, hanem egy egész műveltségi réteg hibája. Így beszél az iskolázott városi ember, erre szoktatnak a tankönyvek, újságok, a művelt középosztály társas élete. Hogy ez a beszéd magyarnak nem elég jó, a nyelv igazi lelkét nem szólaltatja meg: arról, ha nem győz meg valakit a következő felvétel, akkor semmi sem győzi meg (itt lejátszotta a felvételt).
Némely sokoldalú zenész mindenféle hangszeren játszik. Igazán jól egyiken sem, mert tökéletesen tudni csak egyet lehet. Így vagyunk a nyelvekkel. Egymás rovására tanuljuk őket, beszélünk hármat-négyet, de jól egyet sem. Drága nyelvmesterektől tanulunk váltig idegen nyelveket, abban a balgatag reménységben, hogy egyszer csak angolnak vagy franciának néznek. Erre vagyunk büszkék, ha olykor megesik. Nem kellene inkább arra törekednünk, hogy a magyart ismerjék fel bennünk akkor is, ha angolul beszélünk, s ne akkor tartsanak idegennek, ha magyarul szólalunk meg?
Valóban ideje volna magyarul megtanulnunk! Itt az ingyen nyelvmester, a nép. Még épségben érzi nagy idők örökségét, a magyar beszéd töretlen hangját, íratlan törvényeit. Ahol stílusát már megzavarták, megrontották a városi hatások, fonetikája ott is ép. Csak legyen kinek átadni, mielőtt elkallódik. De nemcsak azt őrzi. Figyeljük meg azt a haragos, de méltóságos rendreutasítást, mikor a bemondó azzal, hogy nyenyerének nevezi hangszerüket, akaratlanul megbántja őket. Nem tudta, hogy ez csúfnév, de nem tudtuk mi sem, holott 30 éve ismerjük a hangszert. Ebből a beszélgetésből derült ki. Nem tudta Trócsányi Zoltán sem, különben nem e néven írt volna cikket róla.
Valóban, nemcsak nyelvet, magatartást is tanulhatunk magyarjainktól. Ha az egész ország úgy megáll a talpán, mint ők, s oly rátartósan utasítja vissza emberi méltósága legkisebb sérelmét, nem érheti baj. Nézzünk bele jól a néhány kis magyar lelkébe, és keressük meg benne magunkat. Értsük meg, mire int már beszédük hangzása, s annál inkább a benne megnyilatkozó lelkiség: ne féljünk semmitől. Merjünk magyarok lenni.
Kodály Zoltán hátrahagyott írásainak újabb gyűjteményében, a Vargyas Lajos által gondosan és invenciózusan kötetté szerkesztett följegyzéseiben, tudományos igényű gondolatrögzítésekben, bensőséges lírai vallomásokban s nemegyszer indulatos sorokban nem kisebb bátorságra biztat bennünket, mint hogy „merjünk magyarok lenni”, s legyen erkölcsi erőnk „magyarságból megújulni”. Mentsük meg zenei és nyelvi kincseinket, s építsük tovább, építsük fel a magyar kultúra Templomát. Különben elveszünk, mert elveszítjük arcunkat, „külön népegyéniségünket” – a világnak is értéket jelentő magyarságunkat. S a megújulás kútfeje csak a népi kultúra lehet. A zenében a népdal, amit (a kötetben gyakran fölidézett) Bartóknak is és neki – Kodálynak – is a tiszta forrásnál, emerpróbálóan fáradalmas, de gyönyörű eredményű falusi stúdiumok során lehetett és kellett megismernie, hogy aztán itthon és a világban egyaránt bizonyíthassák: „van egy külön magyar európaiság”.
Kodály szerint lehetséges a civilizációs egyöntetűségtől elütő, sajátosan és méltóan magyar társadalmi fejlődés is. „Egy magyar urbanitás körvonala lebeg előttem – olvashatjuk reményeit, vágyait is rögzítő feljegyzéseiben -, mely különbözni fog a mai nyegle, raccsoló és parvenüen túlfinomkodó, idegenből rosszul fordított urbanitások torz keverékétől, ...ami egyenértékő a franciával, angollal, és mégis nem kölcsönkért ruha, ami lötyög rajtunk, hanem a magunké.” Megmaradásnak és megújulásnak, kultúra és élet magasabb szintre emelésének azonban csak akkor lehet biztos esélye, ha a feladatra rendeltettek nem maradnak passzív szemlélői történetünknek, történelmünknek: „Irtsuk ki már közülünk – írja Kodály Zoltán – azt a magyar áfiumot, hogy mindig azok csinálják a dolgokat, akik nem értenek hozzá, az igaziak meg tétlenül nézik.”
„Nem falukutató: magyarságkutató vagyok”. Akkor írta ezt Kodály, amikor a népdalnak és történeti énekkincsünknek összehasonlításáról szól, és gondolt arra a rengeteg időre és fáradságra, amit arra áldozott, hogy az írásban fennmaradt magyar zenei emlékeket felkutassa és felhalmozza emlékezetében. Ez a kötet teljes egészében ezt a magyarságkutató Kodályt állítja elénk. Aki a magyar zeneélet magyarabbá tételétől a magyar nyelvhelyességig és költészetünk jambus-divata elleni kifakadásokig mindenben a magyarság, a közösség és annak műveltsége érdekében agitál, alkot és vitatkozik.
És milyen szenvedélyesen! Ez leginkább akkor szembetűnő, amikor megjelent írásainak kéziratban maradt fogalmazványváltozatait hasonlítjuk össze a megjelent szöveggel: azok mindig higgadtabbak, mint az elhagyott részletek, amiket a témáról gondolkozva azonnal papírra vetett. Néha sajnáljuk is, hogy egy-egy igen szépen megfogalmazott részlet miért nem került bele a megjelent változatba. Ezek egy kevésbé ismert Kodályt mutatnak be, és örülök, hogy ezt a Kodályt is megismerhettem. Akit mindig a visszatartottság és a higgadt fogalmazás példájának tartottunk, itt néha nagyon is érzelmes megnyiatkozásokat vetett papírra. Mikor visszaemlékezik első, Nyitra megyei gyűjtésére, felháborodva a jegyző, tanító és pap népelnyomó, népszipolyozó magatartásán, egyszercsak felkiált a papíron: „Hogy szeretem ezt a szegény népet!”
Ilyen vallomások többször fakadnak ki belőle. Például mikor a melizmás énekstílust magyarázza: „Mondhatom, nemegyszer a reszkető öreg hangok olyan művészi élvezetben részesítettek, amit nem cserélnék el akármelyik viághíres énekessel.” Majd ismét: „Ha valami kétségem támad, bizony nagyobb tekintély előttem egy magyar paraszt, mint egy magyar operaélnekes.” Ilyeneket is olvashatunk a „Népzenekutatás” című fejezetben!
