„Az elemi jó ízlés és intelligencia nevében sérelmezzük, hogy az ominózus cikk az online lap bűnügyi rovatában jelent meg" - háborog a Sándor-palota kommunikációs igazgatósága, amiért a 444 bűnügyként tálalta, hogy Sulyok rövid párizsi kiruccanására 228 milliót tapsoltak el a pénzünkből, mondván, hogy még Nováknak foglalták le a szállást, csak hát Novák a kegyelmi üggyel sutba dobta az elemi jóízlést (is), ezért kénytelenek voltak őt meneszteni. Mondjuk, az én elemi jóízlésemnek erős hányingere lesz, ha bárkinek a kellemkedésére ekkora összeg veszti el közpénzjellegét, hogy dőzsöléssé legyen, de mindegy. A Sándor-palota közleménye rámutatott a magyarországi sajtó egy komoly hiányosságára: a mindenféle lapokat és portálokat kötelezni kellene, hogy hozzanak létre egy "Elemi jóízlés és intelligencia" című rovatot, ahol a különféle kormányközleményeket, politikusi megnyilvánulásokat, szelfiket és nyilatkozatokat kellene közölni. Persze, mi kerülne akkor a bűnügyi rovatokba?
· Trump elnököt beiktatják. Öt perc alatt békét teremt Ukrajnában, utána megveszi Grönlandot golfpályának, annektálja Panamát, és megdönti Bud Spencer híres sör-virsli rekordját. Kicsit bele is fárad, hiába, már ő sem fiatal. "No, hagyjunk valamit holnapra is", gondolja elégedetten, mikor észrevesz egy búsképű kis emberkét az íróasztala alatti papírkosárban, aki halkan nyöszörög, a szemét guvasztja, toporog, mint szombatesti diszkólegény a vécéajtó előtti sorban, és magára mutogat. - Hát te kifene vagy? - dörren rá Trump elnök, mert dörrenni, azt nagyon szeret. - Én vagyok a Rogán Antal... - hüppög az emberke, és nagy, bizakodó bociszemekkel néz Trump elnökre. - Óbazmeg, tényleg! - kap észbe Trump elnök. - Na, fiam, te aztán jól rábasztál! Holnaptól már Kanadába se mehetsz.
Mivel az ÖT legutóbbi adásában (YouTube-link szokás szerint az első hozzászólásban) vita alakult ki a „reálbérekről”, azok értelmezéséről, meg arról, hogy tulajdonképpen mekkorát nőttek (vagy éppen csökkentek) a Fidesz uraskodásának első évei alatt, a YouTube-videó alatt hemzsegnek az olyan kommentek, amik statisztikákat és/vagy személyes jólétüket citálva amellett kardoskodnak, hogy Magyarország az elmúlt bő évtizedben jól élhető országgá, netán egyenesen Kánaánná izmosodott. Erős és büszke, ugye. A KSH statisztikáit most hagynám is, nem kellenek ahhoz ál-Churchill-idézetek, hogy az ember belássa, a statisztika mint műfaj (mint módszertan) mennyire alkalmas BÁRMI bemutatására. Adjatok egy adathalmazt, és igény szerint bármilyen eredményt kihozok belőle, sőt az ellenkezőjét is (igen, tanultam statisztikát az egyetemen, de ehhez végzettség sem kell). A táblázatok és győzelmi jelentések helyett én maradnék a tapasztalásnál: ez az ország egyre rémesebb, és ez nem kis mértékben (persze, nem száz százalékig) a NER becenevű hálózati és intézményi rendszernek, annak a kváziállamnak tudható be, amelyik a társadalmi össztermék újraosztását monopolizálta, miközben óriási erőforrásokat mozgat meg, hogy a társadalmat passzivitásban (akár úgy, hogy az aktivitás illúzióját nyújtja) tartsa.
Kétségtelen, hogy vannak, akik jól jártak/járnak vele. Ez a lényege: az első osztályú utasok kényelmesen terpeszkednek puha pamlagaikon, a másodosztályú társutasok is elücsörögnek műplüss üléseiken, bár nekik azért már rendesen kell kapaszkodniuk, a peronokon már jókora tömeg szorong napról-napra túlélve a remek utazást (itt ácsorgok én is, ezt ismerem testközelből), és mindenki más potyautasnak számít. Ez az utóbbi két réteg fizeti az egész kóceráj fenntartásának legnagyobb részét. Kevés győztes, rengeteg vesztes, kedvező statisztikák.
Értem én. Milyen csúnya dolog potyautazni (érdekes, milyen előszeretettel emlegetik ezt a szót a TB-vel kapcsolatban)! Csak hozzátenném, hogy van egy rakás alak, akik - többek között - a járulékfizető, jegyüket megváltó utasok pénzén audiznak, repülőzgetnek, skodasuperbeznek, hummereznek, feketekisbuszoznak, jachtoznak. Sőt nem csupán a rendesen jegyet váltók pénzén, de bizony, még a potyautasok pénzén is, akik, meglehet, éppen nem fizetnek példáuéé tébét, de fizetnek áfát, dézsmát, füstadót, haradzsot és péterfilléreket, meg az isten tudja még, miféle tolvajságokat; a három szem ellopott krumpliért rendőrsége hurcibáltak pénzén is, meg az iskolában kabátban didergő diákok és az otthonról hozott krétát elgémberedett ujjakkal fogó tanárok, az aluljárókból kiakolbólított hajléktalan pénzén, a szilikózisos bányász pénzén, akinek elveszik a nyugdíját, a helyhiány miatt a kórházi folyosón fektetett beteg pénzén, a túlzsúfolt előadókba be se férő, szemeszterenként százezres összeget fizető egyetemista pénzén, a fél kiló csirkefarhátból vasárnapi ebédet főző kisnyugdíjas pénzén, a városból esztétikai okokból elzavart ingyenkonyhák előtt órákig a sorban vacogók pénzén, a szegénység és a kilátástalanság miatt meg sem születő gyerekek pénzén - és mindezzel nem csupán anyagi, de igen tetemes erkölcsi károkat is okoznak, a más természetű károkról most nem is beszélve.
Igaz, velük nemigen lehet találkozni az orvosi rendelőkben, a fertőzött közkórházakban, a mindennapokban. Mindennapjaik más tereken zajlanak. Ők aztán nem "potyautasok"! És annyi minden mellett persze kifizetjük még a tébéjüket is.
Most azt hagyjuk is, hogy közben milyen lett az életünk minősége. Ez nagyon komplex dolog. „Az, hogy a kocsmák bezárnak, nem olyan nagy baj. Mindenki kezében ott az okostelefon, ez jelenti ma már a közösségi élményt, nem kell hozzá együtt lerészegedni” – írja az egyik kommentelő. Oké, ez az elidegenedés nem elsősorban a NER eredménye, az csak vidáman profitál belőle és tovább gerjeszti. Mégis, azt hiszem, ennél kevés ijesztőbb társadalmi látleletet olvastam úgy, hogy a látleletező még örül is neki. De biztos csak azért látom így, mert „irigy proli vagyok, aki saját frusztrációit vetíti a világra”, ahogy a kommentelők egy része állítja, vagy éppen „jól megfizet a Tóni”, „milliós júdáspénzeket” kapok, ahogy a kommentelők egy másik része véli.
„Vagy mindkettő”, ahogy Berger mondja a Hairben, mikor a behívóját elégeti.
– Nézze csak, Müller! – kiáltott fel Stirlitz Müller irodájában. – Nem a jódlizó Mikulás repül ott a berlini háztetők felett rénszarvasok húzta szánján?
Müller csapot-papot otthagyva az ablakhoz rohant. Kisgyerek kora óta arra vágyott, hogy egyszer meglássa a Mikulást. Ezt a vágyát Stirlitz pontosan ismerte, és nem is habozott visszaélni vele.
– Semmit sem látok, Stirlitz – mondta szomorúan Müller. –Talán nincs is Mikulás.
– Kis híja volt csak – vigasztalta elégedetten Stirlitz. Elégedettségét az magyarázta, hogy amíg Müller a háztetőket fürkészte, Stirlitz ördögi ravaszsággal lefényképezte Müller telefonját. Ezt a legújabb szovjet kémtechnikai újítás tette lehetővé, a „Lenin Tekintete” márkájú szuperminiatűr titkos fényképezőgép és vodkafőző egység. Az egész szerkezet elfért egy jókora túrahátizsákban, amit Stirlitz stílszerűen a hátán hordott.
– Na, mindegy – szomorkodott Müller. – Talán majd jövőre. De mondja csak, Stirlitz – kezdett gyanakodni –, miért van magán egy jókora túrahátizsák az irodámban?
– Fräulein Riefenstahllal megyek a Zugspitzére zergéket fotózni – magyarázta Stirlitz. – Ahhoz viszem a fotóapparátot.
– Ekkora bazi nagyot? – hitetlenkedett Müller. – A Zeiss már akkorát is gyárt, hogy a zsebébe dughatja.
– A zergét is én viszem – magyarázta Stirlitz. – Leni pedig elemózsiát hoz. Tiroli parasztlánynak fog öltözni.
– Értem – komorodott el Müller, aki titokban szerelmes volt Leni Riefenstahlba, és szinte bármit megadott volna érte, hogy hozott zergét fényképezhessen vele kettesben a Zugspitzén, miközben Leni Riefenstahl dirndlibe öltözve pogácsát és snapszot tálal egy horogkeresztes pokrócra az alpesi réteken. Ezt a vágyát Stirlitz pontosan ismerte, és nem is habozott visszaélni vele.
– Hát, akkor jó szórakozást! – csikorgatta a fogát Müller, és teljesen meg is feledkezett a Stirlitzet övező gyanús körülményekről.
Otthon Stirlitz gondosan bezárta az ajtót, behúzta a függönyöket, és a lichthofból elővette a titkos fotólaborját, előhívta a negatívot, majd nagyítani kezdett. Nézte, ahogy a fotópapíron lassan megjelenik a kép: Müller telefonja. Fekete, tekerős, bakelitből készült modell, mellette az asztalon bronz náci sas, meg egy doboz pemetefű-cukorka. Stirlitz a levegőben lengetve leszárogatta a képet, majd gondosan beragasztotta a „Szigorúan Titkos!!! Müller Telefonja!!!” feliratú dossziéba, ahol már 72 hasonló felvétel sorakozott, mindegyiken Müller telefonja, a bronzsas és a cukorka volt látható, különféle szögekből és más-más napszakokban.
„Remek képek!” – gondolta Stirlitz. „Csak nem valami informatívak. Azt hiszem, egyszerűen megelőztem a koromat.” Aztán megnyomta a „Vodka” feliratú gombot a „Lenin Tekintetén”. A gép szörtyögött, csattant, lecsapta a biztosítékot és leállt.
„Azt hiszem, valami hibát követtem el” – gondolta Stirlitz.
Megy, mendegél Piroska a fából-vaskarika kerekerdőben, lóbálja a fogyasztói kosarát, dúdolgat magában. Egyszer csak elébe toppan Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr, egy deli videós a kamerájával, egy hórihorgas hangmérnök az akasztott-Pom-Pom-mikrofonjával, meg tizenöt válogatott tekdalia, zsinórral a fülükben, matyómintás nyelű bugylibicskával a fogaik között. Körülzsezsegik Piroskát, mint pákosztos oligarchák a nemzeti húsosfazekat.
– Hová, hová, te kisleány? – kérdezi Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr.
– Hogy mi van? – hökken meg Piroska, mert nehéz megérteni az elnökúr beszédit, amiért az folyton bazsalyog mint a tejbetök, amióta mondták neki, hogy „Tomikám, könnyű kenyér: legyél pont olyan jelentéktelen, mint az Áder volt, csak te mindig vigyorogjál is”.
– Hová, hová, te kisleány? – artikulál óvatosabban Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr, mert hát azért ő sem tiszta síkhülye, tudatában van a logopédiai jellegű problémának.
– Megyek a nagyihoz.
– Csak nem beteg a nagyi? – tesz úgy munkaköri kötelességből Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr, mintha nem szarná pont telibe az egészet.
– Á, csak ideges – válaszolja Piroska. – Viszek neki bort meg Xanaxot, mert folyton arról panaszkodik, hogy a töke tele van.
– Nem lehet töke a nagymamádnak, kislány – szigorodik el Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr. – Az alkotmányellenes. Aztán azt tudod-e, hogy én ki vagyok?
– Tudja a rosseb! – mondja Piroska, mert hát úgy nevelték, hogy mindig mondja meg az igazat, és kotorászni kezd a zsebében a paprikaszpré után, amit az anyukája adott neki, ha netán összefutna az erdőben valami egyházi személlyel. A deli videós kikapcsolja gyorsan a kameráját, a hórihorgas hangmérnök arrébb lendíti Pom-Pomot, a tekdaliák „Sün! sün!” kiáltásokkal harci alakzatba rendeződnek, egyikük páncélozott fülvédőt húz Sulyok Tamás kössztársasági elnökúrra. Az elnökúr tovább vigyorog, mert ez a munkája.
– Ne eszkaláljuk a konfliktust, kisleány! – javasolja békítő szándékkal. – Én a Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr vagyok, sokszor láthatsz a Tik-Tokon, ahogy mosolyogva kedves dolgokat csinálok. Ha belemondod ide a kamerába, hogy ki vagyok, kapsz csokit.
– Ezen ne múljon! – mondja Piroska. – Bár anyukám mindig figyelmeztet, hogy ne fogadjak el édességet hülyén vigyorgó bácsiktól, de apukám szerint fogadjam csak el, aztán rúgjam tökön őket.
– Hagyjuk már ezt a tökölődést, kislány – mondja Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr, aki újabban mindig ideges lesz az apukák emlegetésétől. Két tekdalia közben biztonsági kordonokat állít az ágyéka elé.
– Szóval, ki vagyok? Kamera indul!
– Te vagy a Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr – válaszolja Piroska, mert memóriája, az van, meg hát hat rá a motiváció.
– Okos kislány vagy! – mosolyogja Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr, és átnyújtja a csokit, aztán az egész csapat behátrál az erdőbe, a tekdaliák a taktikai elszakadás közben még fenyegetően Piroska felé hadonásznak a bugylibicskájukkal és fenyegetően összehúzzák férfiasan bozontos szemöldöküket.
Mikor Piroska a nagymama házikójába ér, valami gyanús lesz neki (bár alig látni a hálószobában, mert a nagyinál késedelmes számlafizetés miatt kikapcsolták a villanyt). Az ágyban ott ül Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr, rajta a nagyi pongyolája, a nagyi dunyhájába takaródzik, fülén még ott a páncélozott fülvédő. A tekdaliák közben a konyhában pálinkáznak és a Fehérvári huszárok című nótát rikoltozzák. A szöveg alig érthető a fogaik között tartott bugylibicskák miatt, és a pálinka is szétfröcsög.
– Nagyi, miért vagy te a Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr?! – kiáltja meglepetten Piroska.
– Mert Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr mindenki nagymamája – mosolyogja Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr a rá jellemző bohókás bájjal.
– Az nem alkotmányellenes? – hökken meg Piroska.
– Á, dehogy, teljesen töketlen vagyok – mosolyogja Sulyok Tamás kössztársasági elnökúr. – Na, add csak ide gyorsan azt a csokoládét meg a bort is, aztán húzzál haza, a Xanaxot meg add oda anyukádnak, mert baromira rá fog férni, ha ezt a történetet meghallja!
- Rémes, hogy a rendes, dolgos emberek már a templomba sem mehetnek el nyugodtan, hogy a lelküket az Úrjézus kegyébe ajánlják! Mindenütt ezek a... kétes egzisztenciák, na! Hajléktalanok, lumpok, csavargók és csövesek, mondjuk ki egyenesen, nem kell ide a píszí szépelgés! Büdösek és fenyegetők. Múltkor még szegény Bobóm is komolyan megrémült, egészen elsápadt, pedig ő marcona hadügyminiszter ám, fegyvergyáros, és még kendózik is. Nézze csak például ott azt a rongyos, torzonborz alakot! Az is mindig itt támasztja a falat Isten Házában, mintha csak otthon lenne!
Magyarország illedelmes ország. Nemsokára tilos lesz például egy politikus halálát kívánni, mert az nem illendő.
Magyarország rendes ország is, márpedig aluljárókban éjszakázni nem rendes dolog, és aligha illedelmes. Ha jönnek a téli fagyok, Magyarországon mindig akad egy-egy politikus (most éppen Szentkirályi Alexandra, de hosszú a sor, mindenféle pártból), aki felveti, hogy éjszakára ki kellene tiltani a hajléktalanokat az aluljárókból, fagyjanak meg ott, ahol senkit sem zavarnak. Ez rendes, illedelmes dolog lenne tőlük, és ha maguktól nem hajlandók rá, mert sem rendet, sem illemet nem tanultak, és belátás sincs bennük semmi, hát Magyarország erős és büszke ország, hatékonyan képes belerúgni a földön fekvőkbe.
De mivel Magyarország rendes, illedelmes ország, nemsokára nem írhatom le azt, hogy "bár inkább Szentkirályi Alexandra fagyna meg egy kapualjban" (holott ezzel tulajdonképpen nem azt szeretném kifejezni, hogy Szentkirályi Alexandra fagyjon meg, inkább azt, hogy azok se fagyjanak meg, akiket ő szeretne megfagyasztani), mert ezzel rémületet kelthetek a társadalomban, ellentétben a valahol láthatatlanul, magányosan megfagyó hajléktalanokkal, akik nem bántják a társadalom szemét. Magyarországon az ilyesfélét "politikának" nevezik, meg időjárásnak. Jönnek a hideg napok kívül-belül, ilyen horgas idők járnak.
Magyarországnak - mint a legtöbb országnak - van himnusza (zivataros századaiból).
Ezt Magyarország nagy becsben tartja, még törvénye is van a védelmére. Abban a himnuszban van pár sor: "Bújt az üldözött s felé/ Kard nyúl barlangjában/ Szerte nézett s nem lelé/ Honját a hazában". Bár Magyarország leginkább csak himnusza első versszakát szokta énekelni, de ezeket a sorokat is megtanulja az iskolában. Szemébe könny szökik, mikor szegény üldözöttekre gondol, ahogy barlangjukban bujkálnak. Rémes lehet nekik! Aztán megtörli a szemét, és razziázni indul az aluljárókba. Persze, kardot már nem használ, az olyan avétos. Elég a gumibot is, vagy ha nem, hát ott a bilincs meg a paprikaspray.
Magyarország valamiért büszke rá, hogy európai. Geográfiai büszkeség, kicsit fura. Magyarország Európa közepén van, ezért éghajlata kontinentális, telei hidegek. Pedig ha Magyarország például afrikai ország lenne, ez az egész megfagyásos dolog nemigen okozna gondot. Akkor Magyarország inkább a közkutakat zárná el. Ja, bocsánat: azokat is el szokta zárni. Csak azt nyáron.
"A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) háborús bűnökért és emberiesség ellenes bűncselekményekért nemzetközi elfogatóparancsot adott ki Benjamin Netanjahu ellen. Ez persze jobbára csak szimbolikus aktus, mégis legalább jelzi, hogy a népirtás nem elfogadható, bármilyen állam, kormány, párt, vallási és/vagy nemzeti közösség, hadsereg és/vagy terrorszervezet (stb.) kövesse is el, bármiféle ürüggyel.
Orbán Viktor első dolga erre, hogy dafke meghívja Magyarországra Netanjahut. Hiszen miféle békeharcos már az, akinek nincs a cimborái között legalább egy-két bárcás háborús bűnös?"
"Pintér [Sándor] ezt követően arról beszélt, arra kapott felkérést, hogy Európa egyik legjobb egészségügyi rendszerét hozza létre – de siet megjegyezni, hogy ezt csak a lehetőségekhez képest lehet megcsinálni." (HVG)
Na, ez legalább világos beszéd. Az egyik legjobbra kapott "felkérést", csak aztán - azok a fránya körülmények! - az egyik legszarabb sikerült. Különösen, hogy ő maga volt az egyik körülmény, meg akik "felkérték".
Persze, most kíváncsian várom, vajon kinek jut magyar oldalról a picit kínos, ámde felelősségteljes feladat, hogy hivatalosan is bejelentse: 1956 mégis ellenforradalom volt. Mert hát, ugye, valakinek majd csak be kell.
De valójában a dolog már rég megtörtént. Mikor mindenféle ünnepségeken és szoboravatókon Orbán és bűntársai 1956-ról papolnak, pöffeszkedő közhelyeket és csöpögő hazafiaskodásba bugyolált frázisokat pufogtatnak, ne gondoljuk, hogy 1956 hangját halljuk, az utcáét, a forradalomét.
1956-ban az emberek – különböző emberek, ahányan, annyifélék – nem azért vonultak az utcára, nem azért ragadtak előbb zászlót, aztán fegyvert, nem azért töltöttek benzint a pohos borospalackokba, mert valami olyasfélét akartak, mint ami most van. Hogy mit akartak, az persze zavaros volt. A lázadások mindig zavarosak. Mindenki saját bajait, megaláztatásait, éhségét, elnyomattatását viszi az utcára, mindenkit a saját körülményei űznek oda, hogy azután – így lesznek a felkelések, így szökkennek szárba a forradalmak – a rengeteg sérelem valamiféle új egységbe olvadjon: szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy minden hatalmat a szovjeteknek, vagy éppen ruszkik haza, le a diktatúrával. De akik 1789-ben szabadságot követeltek, nem a nyaktiló szabadságára gondoltak, és még kevésbé Napóleon őrült háborúira. Akik 1917-ben a szovjeteknek követelték a hatalmat, maguknak követelték, nem a pártnak, a vérgőzös csinovnyikok rémes rendszerének. Akik 1956-ban az utcára vonultak, nem újabb pártsajtót akartak a régi helyett, nem oligarcha-latifundiumokat az állami gazdaságok helyett, nem agymosást az agymosás helyett, nem Horthy és Bethlen, nem Gömbös, nem Szálasi gyilkos és ocsmány, egyre gyilkosuló és ocsmányuló világát Rákosi gyilkos és ocsmány világa helyett. Egyszerű dolgokat akartak: biztos megélhetést, emberhez méltó körülményeket, a cselekvés és a gondolkodás viszonylagos szabadságát akarták; csengőfrász és Szabad Nép-félórák, sztahanovista mozgalmak és padlássöprések nélküli életet akartak, semmi extrát, semmi roppant magasztosat. Azt akarták, hogy a termelők maguk szervezhessék a termelést, hogy ne védjék szovjet szuronyok az elnyomást, hogy tűnjenek el az új rezsim új papjai, de a régiek se jöjjenek vissza, hogy érdemes legyen itt élni. És ezért, ha kellett, csóvát vetettek a tankokra és a palotákra.
És leverték őket, erővel és politikával, fegyverekkel és terrorral, hazugságokkal és nagy jelszavakkal, és főleg illúziókkal. A nagy jelszavak mindig hazugak, de mindig sokatmondók. Ahogy a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” szentháromságát bankjegyekre nyomták és szigorú bíróságok, börtönök homlokzatára vésték. Ahogy a munkásmozgalom vörös zászlaját lobogtatva kényszerítették kényszermunkára, gyilkolták le százezerszámra a munkásokat, és barakkjaik fölé vörös csillagokat biggyesztettek. Ahogy a nemzeti függetlenség nevében ma ellopnak egy országot, és azt mondják, senkinek semmi köze hozzá.
Orbán és bűntársai szájából nem 1956 októbere beszél, hanem november negyedike. Vagy még inkább 1957. május elseje, mikor – a munkásmozgalom ünnepét és a forradalmat egyaránt sárba tiporva és meggyalázva – Marosán elvtárs szónokolt az egybegyűlt-összeterelt sokezreknek. Mikor triumfált a forradalmat ellenforradalomnak nevező „forradalmi” ellenforradalom. Konszolidációról hablatyolt, de örök szabadságharcot ígért, győzedelemről énekelt, éberségre szólított, üres pátoszt lobogtatott, ellenségektől riadozott és ellenségek ellen riadóztatott.
Pont, mint mai, igaz utódai.
Marosán elvtárs kicsi zsömléje dödörög Orbán nagy pofájából. Putyin történelme ezt már csak hivatalosan írásba foglalja.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma bejelentette, hogy a 104-es és a 112-es segélyhívószámokon ezentúl a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő kockázatfelmérője jelentkezik, aki eldönti, hogy adott esetben financiálisan érdemes-e mentőt küldeni. A mentők kiküldésében prioritást élvez a rezsicsökkentési ívek és a nemzeti konzultációk gyors és pontos kézbesítése, de egyedi elbírálás alapján akár azonnali betegellátás is elképzelhető helyettes államtitkári szinttől felfelé, illetve a lakosság számára a sürgős esetekre előjegyzést vesznek fel. - Akinek egészségügyi okból van szüksége mentőre, az általában előbb-utóbb úgyis elhalálozik, így felesleges a nagy rohangálás, kár lenne a benzinért - nyilatkozta dr. Keselyű Béla, a minisztérium illetékes államtitkára, aki rámutatott: "Az állam nem a Csekonics báró, hogy mindenféle marhaságokra, például közegészségügyre költse a keményen adózó kisemberek pénzét".A kimerült vagy meghibásodott emberi erőforrásokat hetente egyszer az erre rendszeresített, Nemzeti Dohányboltokban hatósági egységáron megvásárolható, ötféle méretben (csecsemő, gyermek, felnőtt, XXL, ill. kedvezményes családi) is kapható barna, hologramos zárjeggyel ellátott nejlonzsákban lehet a házak elé kikészíteni, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma külső vállalkozója, a Mészáros & Hentes Hőerőmű, Hulla(dék)kezelő és Húsipari Zrt. kocsijai azokat begyűjthessék.A nagyobb településeken ezen felül szelektív hullagyűjtőket is kihelyeznek, ahol a polgárok szerény használati díj (+áfa) fejében környezet- és nemzettudatosan helyezhetik el különválogatva szeretteik haját, aranyfogait, bőrét, csontjait, lefejtett vérét és értékesebb ingóságait.
Lassan nyakunkon az éves nőnapi mizéria, mikor pro és kontra beszélünk a patriarchátusról, hogy aztán egy évig megint ne nagyon törődjünk vele. A diskurzus azonban szerintem ilyenkor is jórészt téves (már ha létezik olyan, hogy téves diskurzus, ez érdekes posztmodern probléma), a küzdelem valahogy "mindig téves csatatereken" folyik.
A patriarchátusnak ugyanis nem sok köze van ahhoz, hogy ki férfi és ki nő. Tulajdonképpen nem a "pater" a lényeg benne, hanem az "arché" - vagyis az, hogy a patriarchátus egy uralmi (vagyis elnyomási) forma. Ha megnézzük a matriarchátus kisszámú (és kissé bizonytalanul feldolgozott) történelmi és/vagy etnográfiai példáit, jobbára azt találjuk, hogy azok ugyanúgy patriarchátusok, csak nemet váltottak, mint norvég óvodások a fideszes propaganda-rémálmokban. Egy dolgot fontos leszögezni: a patriarchátus nem biológiai (evolúciós) jelenség, az állatvilágban nem létezik hierarchia (csak a mi hierarchikus rendszerező nyelvünk, fogalomkészletünk, metodológiánk, végső soron hierarchiára szocializálódott-kódolt gondolkodásunk lát bele uralmi, alá- és fölérendeltségi viszonyt aí evolúciós dominanciába). A patriarchátus társadalmi termék, az osztálytársadalom terméke. Úgynevezett "biológiai érvei" a társadalmi munkamegosztásban, pontosabban abban a történelmi fordulatban gyökereznek, mikor az "ősi" társadalmi munkamegosztás (amiről amúgy csak analógiás hipotéziseink, illetve a jelenből visszafejtett inverz, panglossi teleológiáink vannak) elidegenedve hatalmi viszonnyá vált (más szavakkal, mikor a közösségi szövet felbomlik, és kitermelődik a hatalom, mint elkülönült, sőt elidegenedett funkció). Nézőpontjuk (a hierarchikus megfigyelő pozíciója) miatt éppúgy értelmetlenek (antropomorfizáltak, illetve valójában hierarchizáltak) a szexmániás hippi bonobókról és a pajzán delfinekről szóló kedélyes mesék, mint a sztálinista termeszek, a militarista farkasfalkák, vagy a macsó csimpánzok torzképei. A megfigyelő maga a kísérlet.Az általánosan "A Társadalomnak" tételezett hierarchia egyik aspektusa a patriarchátus, ami - bár történeti gyökereiben valóban a biológiai nemek szerinti uralmi-elnyomási szisztémában gyökerezik - ma már jóval kevésbé kötődik a biológiai nemekhez (részben ennek az ellentmondásnak a feloldására és értelmezésére dolgozták ki a társadalmi nemek koncepcióját, ami - a gender - sem nem ideológia, sem pedig valamiféle fülledten izgi szexuális téma, akármit is röfögjenek erről a begerjed politikai incelek).
Marx egyik igen izgalmas tézise volt, hogy a kapitalizmus nem csupán a kizsákmányoltak, de a kizsákmányolók számára is szörnyű, embertelen rendszer - az emberi élet tagadása, áruvá válása, eldologiasodása és külsővé-idegenné válása mindenkire vonatkozik. A "fejlődéssel" párhuzamosan növekszik az elidegenedés. Ugyanígy a patriarchátus sem "csak a nők" problémája, főleg nem csak a "biológiai nőké". Mégcsak nem is a biológiai nemek a valódi alanyai, hanem - mint minden hierarchiában - a társadalom feletti elidegenedett hatalommal rendelkezők (ez lehet éppúgy gazdasági és/vagy politikai, mint akár kulturális hatalom, ezek lényegében egyek), és az ilyen hatalomtól megfosztottak tömegei (akik a demokráciákban, úgymond, önként ruházzák át társadalmi potenciáljukat az elitekre).
Szóval, ez a rossz hír. A jelenlegi kapitalizmus hierarchikus és patriarchális, pont. Nem azért, mert aljas szarháziak irányítják (rendszerként tulajdonképpen önirányító, egyszerre rend és káosz), hanem mert csakis így működhet. (Ettől még, illetve épp ezért határozottan alkalmasabbak az irányítására azok, akik amúgy aljas szarháziak.) Hiába lesz egy biológiai nő miniszterelnök, egy multi vezérigazgatója, vagy éppen Nobel-díjas fizikus, ez az alapvető dolgokon nem változtat, mint ahogy nem változtatott a nők szavazati joga, munkába lépése, satöbbi sem. Mindez lényegtelen a hierarchia, a kizsákmányolás (ember és természet profitcélú és -lényegű kiaknázása) rendszerében.
Teljesen értelmetlen az amúgy is absztrakt "egyenlőségről" beszélni (senki sem azonos senkivel), az "egyenjogúság" pedig a világ, úgymond, "fejlettebb" részén már rég megvalósult (hiszen a modern kapitalizmus működésében az ellenkezője kontraproduktív lenne). A probléma az uralom, illetve az uralomnélküliség: hogy senki se használhassa "egyenlőtlenségét", az emberek összességében elfoglalt bármiféle pozícióját mások (bárki más) feletti uralomra.Eleve abszurd feltételezni egy olyan elnyomó rendszert, amelyben a világ népességének mintegy ötven százaléka elnyomja a másik ötven százalékot, és persze nem is erről van szó. Nem (biológiai) férfiak és (biológiai) nők harcáról, hanem egy olyan embertelen társadalom egyetlen lehetséges működési formájáról van szó, amelynek ez a megosztottság egy fontos, de messze nem kizárólagos aspektusa.
Ettől még - afféle fájdalomcsillapítóként - lehet, sőt szerintem kell is küzdeni a szexizmus ellen (ami jórészt, bár korántsem kizárólag a nőket sújtja), a családon belüli erőszak ellen (amely jórészt, bár nem kizárólag a nőket és a gyerekeket sújtja), az "üvegplafon" ellen, satöbbi - mint ahogy egyetlen fa kivágása ellen is érdemes küzdeni, csak szerintem nem szabad közben elfeledkezni róla, hogy mindez csak antineuralgikum, a betegséget nem gyógyítja (különösen, ha fel sem ismerjük, hogy a társadalom valójában beteg).
Persze, a kapitalizmus alighanem már megállíthatatlan, felzabál minket, az ökoszisztémát, és - sovány vigasz - saját magát is. felzabálja Nem tudhatjuk, milyen hosszú lesz az agónia. De még élünk - és elég nehéz úgy élni, hogy az ember csak hátra dőlve nézi a világvégét. Valójában szinte senki sem hisz a saját halálában (a tudás, az más dolog).
Mindenesetre, nincs kapitalizmus hierarchia nélkül, és patriarchátus nélkül sem, legyen akárhány női miniszter és gyártulajdonos.
Egyszóval, én is úgy gondolom, hogy roppant ízléstelen dolog a nőnap, és minden olyan törekvés, hogy leereszkedésbe burkolt dölyfös szexizmussal ünnepeljük a patriarchális status quót. Megalázó ez, mind a "nőknek", mind a "férfiaknak". Saját börtönünk rácsaira tűzünk virágokat (csokrocskányi fonnyadt ibolyát vagy köbméternyi üvegházi rózsát, tökmindegy), és a napi 24 órás, életfogytig tartó benntartózkodás fényében kissé esetlegessé válik, hogy ki a rab, ki a börtönőr. Tulajdonképpen még az is, hogy ki a börtön igazgatója - az lényegtelen legalábbis, hogy férfi-e, nő-e az illető.
· Nemigen szoktam petíciókat aláírni, mert nem sok értelmét látom az ilyesminek. Úgy gondolom, pótcselekvés. A minapi háborúellenes petíciót némi hezitálás után mégis aláírtam (bár továbbra is pótcselekvésnek gondolom), mert jelzi, hogy nemcsak az az - immár maintstream - narratíva létezik, hogy a háborút úgy lehet fékezni és megállítani, ha mindkét hadviselő oldal egyre több tőkét és emberi életet hajít egy rettenetes, állandósult húsdarálóba.
…és persze volt itt ez a Menzel úr, ma lenne éppen 85 éves, aki valóságokat csinált, ez volt a szakmája, ahogy más villanyt szerel, bikákat miskárol, életunt dámákról, kivillanó bugyikról és évek után hazatalált macskákról ír újságcikkeket, háborúkat folytat, vagont pakol, atomot kutat, betegek zsigereiben vájkál, hogy a betegek azután felkelhessenek az ágyból, és újra villanyt szerelhessenek, cikkeket írhassanak, háborút csinálhassanak, meg minden, és ez a Menzel úr úgy csinálta egyre a valóságokat mesés kurblijával, hogy öröm volt nézni, mert az ember érezte, hogy csinálni is öröm lehetett, hogy a Menzel úr sokat mosolygott közben, persze veszekedett a színészekkel, „Tonda, ne úgy kortyold azt a sört, mintha ökörhúgy lenne, a gigád akadjon ki tőle”, és amikor Tonda megkérdezte, hogy „de hát akkor hogy kortyoljam, mester?”, akkor a Menzel úr azt mondta, hogy mintha magadnak kortyolnál, mert te ugyan egy karakter vagy egy filmben, aki sört kortyol, de a nézőnek a torka száradjon ki, és ha vége a mozinak, azonnal igénye legyen egy kocsmába menni, ne a legközelebbibe, legalábbis nem feltétlenül, hanem egy olyanba, ahová igazán jó beülni, rendeljen sört, korsót, természetesen, öblöst, félliterest, nem ilyen kis karcsú négydecist, amivel teleszemetelték a kocsmákat mostanában az elidegenedett söripari vállalatok, és amikor kikapja a pultnál, úgy igya, ahogy te ittad abban a filmben, aminek az a pillanat a késleltetett katarzisa, mikor a néző torkán lebugyog végre a sör, a kesernyésen habzó realitás;
itt volt ez a Menzel úr, aki olyan álmokat faragott a mindennapjainkból, ebből a sokszor szomorú, sokszor önmagán röhögő Kelet-Európából, amik pontosak voltak, mint a német birodalmi vasút, mégis szebbek a közömbösség kegyetlenségével zakatoló világnál, mert Menzel úr tudta, hogy a szépség egy horgas-sasos pecsét a világ hamvasan gömbölyded fenekén, hogy a szépség zsírosan freccsenő hurkatöltetlék sok majorannával és némi gyömbérrel, hogy a szépség úgy tárul ki, mint a tér egy kémény daliás tetején, hogy a szépség a felvágott csuklóból a forró kádfürdőbe csurranó vér kavargása, ahogy bonyolultan illékony, sötét mintákat rajzol a vízbe, hogy a szépség az állomásépület előtt fütyörészik büszkén és kielégülve, hogy a szépség örök hazavágyódás az észszerűség távfűtve is hideg, idegen panellakásaiból, hogy a szépség egy homályosan ébredő fenyves ezerszeres, orrba maró töménységben, hogy a szépség meghal, újraéled, meghal megint, de még a temetése is szép, ahogy a fekete ruhák suhognak, ahogy a pap lopva belekortyol a snapszos üvegébe, ahogy a gyásznép tort ül, és lelkesen ujjongva veszi észre, hogy az elhunyt ott ül az asztalfőn és tósztot mond újra, és hogy a szépség lehet bármi, de a legritkább esetben szép, viszont akkor nagyon;
itt volt ez a Menzel úr, aki elhitette velünk ezt az egészet, mert hát ez volt a szakmája, és Menzel úr aztán komolyan vette a szakmáját, ha ő megszerelt egy valóságot, az nem lötyögött a foglalatban, nem villódzott, mint egy döglődő neoncső, és amit Menzel úr csinált a valósággal, az egyszerre volt szörnyű és felemelő;
itt volt ez a Menzel úr, aki filmekre vitte a valóságainkat, a valóságait, de nem úgy, mint sokan mások, hogy pontról-pontra leutánozta, mert hát azt ugyan minek, nem, ő olyan volt inkább, mint egy nagylelkű bűvész, „nézzétek”, mondta, „ez itt egy film” a valóságról, a valóságról, ami olyan, mint egy film, de nem valami HD-videó, hanem kopott és megbízhatatlan, mint azok a celluloid-kígyók, amiket lapos, kerek fémdobozokban szállítottak a mozikba, és a fémdobozoknak pont olyan volt a színük, mint az alumínium söröshordóknak, és ha a mozigépész úr lumpolt előző este, hiába vitt magával termoszban az erős feketekávét a vetítőbe, mégis elaludt néhanap, elakadt a film, szétégett, és a nézők látták, ahogy a kimerevedett jelenet megbarnul, lyuk nyílik a közepén, egyre tágul, látták a film univerzumának hőhalálát, felpattantak székeikből, kiabáltak és fütyültek, amire a mozigépész úr felébredt, és csúnyán káromkodva helyreállította a vetítés menetét, olló és ragasztó, néhány pillanat, mindenki visszaült a helyére, és minden ment tovább;
de mikor a mozigépész úr odafigyelt, ha szigorúan ellenőrizte a zakatoló vetítőgépet, akkor időben váltotta a tekercseket, és minden zökkenőmentes volt, a nézők szinte észre sem vették, pedig ha odafigyeltek, ha nagyon koncentráltak, akkor láthatták ők is a szalagon megvillanó jeleket, fekete kereszteket, a pillanatnál is fikarcnyibb szemaforjelzéseket, hogy ideje feltenni a következő tekercset, párhuzamosan futtatni, aztán váltani, akárcsak úgy általában, a jelek mindig fontosak, ha az ember tudja értelmezni őket;
szóval, itt volt ez a Menzel úr, ahogy itt volt ez a mi Kelet-Európánk is, lassú idők és megrövidítések, tragédiák és ellenőrzések, egy rusnya nagy, füstösen zakatoló történelem, aminek a réseiben, mehr-lichthofjaiban és hátsó udvarain burjánzott az élet, amit a Menzel úr fülön ragadott, előráncigált, elénk penderített, és azt mondta, „itt van, ez is van, ez van”, a füstnek illata is lehet, mint a jóféle pipadohánynak, amit békebeli trafikosok árultak, akik a fél lábukért, a légnyomásért, a medencéjükben rekedt srapnelért cserébe dohányboltot kaptak a császártól, és bár az illatos pipadohány is karcolja a torkot, és az ember reggelente slejmes köhögésre ébred, azért az illat is valódi, mert amíg nevetni tudunk magunkon, addig mi is valódiak vagyunk, mint egy film;
nos, hát itt volt nekünk ez a Menzel úr, és itt is marad, amíg a valóságait elővesszük, hogy magunkra ismerjünk bennük, állunk a hátsó peronon, mint egy vasúti őrkatona, figyeljük a hátrafelé rohanó, múltba süllyedő állomásépületet, előtte apró alak, fekete uniformis, és csak fütyörészik, fütyörészik, mi pedig nem is értjük igazán, hogy mit keres a kezünkben, hogy lendül súlyba hirtelen az a géppisztoly, hogy miért, miféle ravaszra feszül rá az ujjunk, mi ez a dörrenés, mi ez a zakatoló ratatata;
és a végén tapsolnánk legszívesebben, de moziban az mifelénk nem szokás.
Javult az életszínvonal, gyorsabban fejlődtünk, zárkóztunk fel. Tartottuk a tempót a hasonló helyzető országokkal.
Te meg elhiszed, hogy amit az ellenzék összehord, az úgy is van. Szerencsére nem mindenki van így ezzel, ezt mutatják a 2/3-ok. Most abban reménykedünk minden gyengeelméjű ellenzéki, hogy a nehezebb helyzetben talán eljön az ő idejük. Csakhogy ahhoz nem ártana valami értelmeset is mondani. Az meg nem megy nekik. Legtöbb embernek van annyi esze, hogy a nehéz helyzetet nem tetézi azzal, hoyg bolondokra bízza a vezetést.
