Több mint tíz esztendeje, 1961 őszén fedezte fel Nicolae Vlassa kolozsvári régész az immár világszerte ismertté vált alsótatárlaki agyagtáblákat, de a vita máig is gyűrűzik körülöttük a nemzetközi szakirodalomban. Legutóbb V. I. Georgiev bolgár akadémikus nyilatkozatában olvashattunk róluk (Magazin Istoric, 3. 1972, 18-20), melyet A Hét Periodica rovata is ismertetett (12. sz.). A neves bolgár nyelvész szerint a tatárlaki táblákon szereplő jelek meglepő hasonlóságot mutatnak ugyan az i. e. IV. évezred végéről s a III. évezred elejéről származó uruki és Dzsemdet Naszr-i sumér táblák írásjeleivel, de azoknál mintegy ezer esztendővel régebbiek, az i. e. IV. évezred első felére keltezhetők. A tatárlaki táblák s néhány újabb bulgáriai lelet (a karanovoi agyagpecsétlő s a gracsanicai tálacska) – szerinte szintén – piktografikus jelei alapján felveti annak lehetőségét, hogy a világ legrégebbi írása nem Mezopotámiában, hanem Délkelet-Európában alakultki.
Mielőtt arra válaszolnánk, hogy hihetünk-e ennek a szenzációs feltevésnek, vizsgáljuk meg röviden magukat a leleteket.
N. Vlassa a tatárlaki ásatásról szóló beszámolójában megállapítja, hogy a táblácskák a négyrétegű település alsó, tehát legrégebbi rétegéből kiásott gödörből kerültek elő. A művelődési réteg s vele együtt a gödör kora a Vinéa-Tordos műveltség fejlődésének későbbi felében, az ún. Vinca-Biszakaszban határozható meg.
A három táblácska közül kettő lekerekített sarkú, négyszögletes, a harmadik korong alakú (1. kép, 1-3). Homokos agyagból készültek, rosszul (talán csak másodlagosan) vannak kiégve, színük vöröses. Alakjuk, méreteik, mezőkre tagolásuk s a rajtuk szereplő jelek egy része, a fennálló különbségek ellenére is, szoros rokonságot mutat a korai mezopotámiai írásos emlékekkel.
A bulgáriai gracsanicai leletekről nincsenek adataink, A karanovoi pecsétlő (1. kép, 4) a nevezetes délbulgáriai település kései, hatodik rétegében, egy lakóház romjai között került elő, és 1969-ben V. Mikov, G. I. Georgiev és V. I. Georgiev úgy publikálták, mint Európa legrégebbi írásos emlékét. Igen ám, de a Karanovo VI jellegű kultúra a Vinöa műveltség kései (ún. Vinca Plocnik C) szakaszával egyidős, tehát későbbi Tatárlaka Vinca B jellegű alsórétegénél! S az sem elhanyagolandó, hogy Makkay János megállapítása szerint a karanovoi pecsétlő „jelei” tulajdonképpen csak szimmetrikus díszítőminták, melyekhez hasonlók a mezopotámiai pecsétlőkön a korai dinasztikus kor elejéig fellelhetők.
A legrégebbi európai írásjelek tehát – mai ismereteink szerint – a tatárlaki táblácskákon s általában a Vinca-Tordos műveltség agyagtárgyain, főképp edényein őrződtek meg (ún. „tordosi jelcsoport”). Torma Zsófia, a tordosi neolitikus telep első kutatója már csaknem száz esztendővel ezelőtt feltételezte, hogy ezek a jelek kapcsolatban állanak a korai mezopotámiai írással. Az újabb kutatások ezt nemcsak bizonyossá tették, de fényt derítettek e kapcsolatok jellegére is.
A tatárlaki táblák jeleinek szabatos meghatározására Adam Falkenstein, a neves asszirológus vállalkozott, majd Makkay János foglalkozott behatóan a tatárlaki táblácskák s általában a tordosi jelcsoport kérdésével. A táblákon szereplő 24 (pontosabban 20, ui. négy jel kétszer is előfordul) jel közül tizenegynek van azonos vagy hasonló mezopotámiai megfelelője (2. kép).
A legkorábbi írásos emlékek az uruki kor végén (ie. IV. évezred vége) jelennek meg Dél-Mezopotámiában s a következő, Dzsemdet Naszr kultúra idején terjednek el a Folyamköz déli és középső vidékein. E korai írás másfélezer jelének mindegyike (szemben a későbbi, fejlettebb, szótag- és betűírás hangértékű jeleivel) egy-egy tárgyat, élőlényt, fogalmat jelölt, ezért is nevezzük képírásnak (piktográfia).
A tatárlaki táblák jelei nem a legkorábbi, hanem a Dzsemdet Naszr kultúra ún. Uruk Illb korszakának már fejlettebb piktográfiáival mutatnak szoros rokonságot. Falkenstein az Uruk Illb periódus piktográfiáit i.e. 2800–2750 közé keltezi, más vélemények szerint azonbanezt a korszakot valamivel korábbi időpontra, i. e. 2900 tájára tehetjük.Az eddigi kutatás egybehangzó és jól megalapozott véleménye szerint a tatárlaki táblácskák mezopotámiai hatásra, a Dzsemdet Naszr kultúra írásos emlékeinek mintájára készültek. Éppen ez utóbbiak keltezése alapján a táblácskák korát az i. e. XXIX-XXVIII. sz.-ban állapíthatjuk meg. A tatárlaki táblák tehát nem keltezhetők az i. e. IV. évezred első felébe, mint V. I. Georgiev állítja (de egyetlen érvvel sem bizonyítja!), s még kevésbé tekinthetők a világ első írásának. Ezt elméleti meggondolások is kizárják. Az újkőkorban ugyanis hiányoznak az írás kialakításának vagy átvételének gazdasági-társadalmi feltételei: fejlett társadalmi munkamegosztás, többlettermelés és készletfelhalmozás, az előbb-utóbb írásos nyilvántartást igénylő nagyarányú raktározás és kereskedelem. Ezek a feltételek csak az őstársadalom felbomlása, a magántulajdon, az osztályok s az állam kialakulási folyamata során jelennek meg – Délkelet-Európában sok-sok évszázaddal későbben, mint a Közel-Kelet civilizációiban.
A tatárlaki táblákon s általában a Vinca-kultúra edényein, agyagtárgyain fellépő jelek esetében sem lehet szó fogalmakat, összefüggő gondolatokat rögzítő valóságos írásról, csupán ismert mezopotámiai írásjelek egyszerű utánzásáról – állapítja meg I. J. Gelb és Makkay. „A jelek, jelképek rendszere tehát csak addig a fokig jöhetett itt létre, vagy honosodhatott meg máshonnan jövő hatások alatt, amíg társadalmi-gazdasági szerepe közvetlenül nem volt, tehát amikor még nem termelő eszköz vagy szellemi szükséglet.”
A jelek alkalmazása még nem öltött írásformát, csak mágikus, esetleg tulajdonjelző szerepe lehetett. Nem véletlen hogy, a három tatárlaki táblácska közül kettőt átfúrtak: nem írásos feljegyzésként, hanem amulettként, mágikus (például bajelhárító) céllal használták, pontosabban viselték őket!
