Ma 100 éve történt a Titanic katasztrófája.
A zenekar vezetője, Wallace Hartley az utolsó pillanatig tudatosan, alázattal és végtelen türelemmel játszott.
Emberi nagysága és Istenben való hite példaértékű és követendő út lehet azok számára, akik hasonló hit,- és lelkivilággal rendelkeznek. Értelmezésem szerint az, amit és ahogyan Ő tett azon a nehéz éjszakán, útmutató lehet arra, hogy mely a legnagyobb lelki magasság, amivé az ember EMBERRÉ válása folyamatában és az Istenhez vezető útján elérhet.
Számomra Ő egy jelkép. Személye méltó bizonyítéka annak, hogy az úton nemcsak haladni tudhatunk, de el is juthatunk valahová...Valakihez.
Wallace Hartley éppen 33 azaz harminchárom évet élt.
Emléke örök, élete és halála örök tanulságul szolgál az embereknek.
" Ma 100 éve történt a Titanic katasztrófája. A zenekar vezetője, Wallace Hartley az utolsó pillanatig tudatosan, alázattal és végtelen türelemmel játszott. Emberi nagysága és Istenben való hite példaértékű és követendő út lehet azok számára, akik hasonló hit,- és lelkivilággal rendelkeznek. Értelmezésem szerint az, amit és ahogyan Ő tett azon a nehéz éjszakán, útmutató lehet arra, hogy mely a legnagyobb lelki magasság, amivé az ember EMBERRÉ válása folyamatában és az Istenhez vezető útján elérhet. Számomra Ő egy jelkép. Személye méltó bizonyítéka annak, hogy az úton nemcsak haladni tudhatunk, de el is juthatunk valahová...Valakihez. Wallace Hartley éppen 33 azaz harminchárom évet élt. Emléke örök, élete és halála örök tanulságul szolgál az embereknek. "
Hányan is haltak akkor meg, amikor.....?
Isten nevét rebegni, alűázatosan beletekinteni egy rettenet pillanatába, gondolatot sem merte átéli, milyen is lehet a halál ott akkor, kinek melyik része jutott a szenvedésből......
Példa lenne, mert akik nem ömlengtek, nem kiálottak meakulpázva, azok nem példa?
Talán Szervet Mihály is példa, amikor égették a testét és dzsészuziolták keményen az éget ember szagot vitte a szél, és nem csak ő volt egyik Jézusistának a másik Jézusista áldozata!
Wallace Hartley. Nemcsak film, hanem valóság. A Titanic zenekarvezetője volt.
Ők TUDTÁK a kegyetlen sorsot, amit az utasok sokáig egyszerűen NEM AKARTAK fölfogni. Tudták, hogy el fog süllyedni az elsüllyeszthetetlen és vélhetően azt is, hogy nincs elég mentőcsónak. Azzal is tisztában voltak, hogy adott volt nekik a szabad választás élet, vagy halál között, nem úgy, mint talán az alsóbb kategóriás osztály utasainak.
Ők szabadon dönthettek...ha akarták, elérték volna az élethez vezető csónakok valamelyikét. Mégsem mentek... Vajon miért? Hiszen őket valószínűleg nem kötötte olyan erkölcsi elvárás, mint pl. a hajók kapitányait ilyen esetben. Mi lehetett a döntésük oka? Pl. - udvariasság?... - röhej - tudatos mártírhalál?...- kizárható - öngyilok eleve elvetve Hiszen otthon őt is a szerettei (menyasszonya is?) várták vissza. Akkor mi? Tök egyszerű. Zenészek voltak. Nyolc művészlélek. Nyolc érzékeny, alázatos, és az empátiára az átlagtól talán sokkal fogékonyabb ember. Ők látták, érzékelték az egyre fokozódó hűvös és kegyetlen pánikot, a rengeteg rémült embert. Fölfogták, hogy mi fog történni és azt is, hogy ide kevés lenne már a prédikáció, a lelkész, a pap ... az ember. A halálfélelemtől rémült, fejvesztett emberek túlnyomó része ebben a helyzetben már nem képes megállni, nem hall meg szavakat, s nem gondol másra, csak az életösztönből fakadó mindenáron és bármi áron való túlélésre.
Wallace Hartley hitt Istenben. Őszintén és szerényen. Magában, nem hivalkodón. Magától értetődően, mert a természetéből fakadóan. Egyszerűen és könnyedén. Nem volt neki teher a hit, Isten. Nem volt kérdés számára az, hogy marad. Maradtak. Egyszerű, szerény, Istent hívő zenészek egy süllyedő hajón. Választhattak volna, de eszükbe sem jutott más alternatíva. Lelki intelligenciájukkal érezték, hogy az az élet, amit akkor élhettek volna tovább, ha beszállnak egy csónakba, amiben talán megmenekülnek, már nem ez, hanem egy tőlük idegen élet lenne. Olyan, ami minden egyes pillanatában, ébren és álomban is kitörölhetetlenül magában hordozta volna az összes halott pillantását, sikolyát és szenvedését. Mert a lelkiismeret nem válogat a furdalásban. Nem tudhatták volna, hogy éppen kitől vették el az élet lehetőségét ezért azt mindenkiért érezték volna.
Wallace Hartley tudta, mert érezte, hogy ha az életet választja, az talán egy soha föl nem dolgozható, végtelen önvád lenne számára és sohasem tudta volna megbocsátani magának, hogy helyette valaki más halt meg.
A mérlegen az az élet volt - és ez a halál. Walace Harley számára nem volt ez döntéshelyzet sem, mert önmagában, személyében, a szívében hordozta a választ. Tényleg nem volt ez kérdés számára, hiszen az ő lelkületéhez mérten a két lehetőség nem volt egy súlycsoportban.
Mit tett akkor Wallace Hartley? Talán föláldozta magát? Szerintem nem. Mert mii az önfeláldozás definíciója? Föláldozni magamat valakiért, valamiért, egy célért lehet. Wallace Hartley nem valakiért, hanem valakiért maradt. Vagyis senkiért.
Akkor mit tett Wallace Hartley? Megmondom. SEMMIT! Tényleg semmit. Csak az addigi értékrendje szerint élt élete folyamát engedte tovább azzal, hogy gondolkodás nélkül a halált választotta.
Az ő lelki minősége egyszerűen nem tartalmazta azt a variánst, hogy beül a csónakba és ezzel valaki más helyette hal meg. Wallace Hartley nem az életre mondott nemet, de nem is a halálra igent. Wallace Hartley két halál között választott. Ezt a halált választotta, mintsem a megmenekültként tovább élt életet és az annak végét záró halált.
Mit tett még ezen kívül? Semmit. Csak játszott. De kinek? Talán magának? A saját lelki békéjéért? Kétlem. Neki erre már nem volt szüksége. Mégis játszott. Sokáig. Talán addig is, amíg állni tudtak.
Sokszor gondolkodtam, hogy ilyen helyzetben egy lelkész, egy pap vajon képes lenne-e megvalósítani a hivatását, és mindig arra jutok, hogy valószínűleg nem. Nem az ő hibájából, hanem a bepánikolt tömeg méretéből adódó, rajta kívül álló okok miatt. A sokszor már egymást eltaposó, a már-már reménytelennek tűnő életért küzdő emberek tudatállapota ezt nem engedi meg. A pánikra szűkült tudatok tömegének rezgése kizárja az ima lehetőségét.
Wallace Hartley ezzel is tisztában lehetett. Ennél a pontnál lépett túl azon a magasságon is, amit ember képviselhet azon embertársai között, akik az egyre elérhetetlenebbnek látszó életért küzdenek szinte már egymással is harcolva. Ott, akkor, a végét járó Titanic fedélzetén pár emberen kívül senki nem foglalkozott már az embertársával, sem Istennel, sem a halállal. Csakis azzal az élettel, aminek már látszott a vége. Tele volt a víz és a fedélzet a végsőkig fölzaklatott, önmagára figyelni képtelen, lelkek százaival.
Wallace Hartley nekik játszott, nekik muzsikált. Nekik próbált segíteni utat mutatni. A lelkeknek játszott, megnyugtatni őket. Akkor, amikor már a szó, a kiáltás nem ér el hozzájuk. A zenét hallja, érzi a lélek. Akkor is, ha nem ismeri. A zene nyelvén próbált eljutni hozzájuk, hogy talán meghallják és megértik végre:
"Hadd menjek Istenem mindig Feléd”
Wallace Hartley szerény alázattal és töretlen hittel Isten iránt, a haldokló lelkenek játszott. Nekik próbált támaszt nyújtani. Azoknak, akik megérezték, meghallották őt.
Wallace Hartley csak ezután ment el meghalni.
A Titanic tragédiája üzenet volt az emberiségnek. Azt üzente, hegy az embernek EMBERRÉ kell válnia. Nem kívül, nem látványos tettekkel, hanem belülről fakadó, természetes őszinteséggel. Minden embernek saját magának, hiszen nincs sem kollektív dicsőülés, mint ahogyan kollektív kárhozat sem.
Mindenkinek egyedül kell Wallace Hartley-vé válni, s ha már többen lesznek, mint az egymást taposók, talán még csodák is történhetnek majd.
Vajon mi lett volna, ha a Titanic történetét földolgozó film vezérfonala Wallace Hartley lett volna? Egy gondolatkísérletet talán megér...
