Védőbeszéd Orbán Viktorért címmel írt cikket Rezsőházy Rudolf, a leuveni katolikus egyetem nyugalmazott egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a La Libre Belgique című belga napilap csütörtöki számának véleményoldalán.
Pontosan. 2010-ben két komoly és abszolút pontos "közvéleménykutatásra" is sor került. Valami választások. Valóban túlmentek a tűréshatáron. De csak folytassák! Hujj, hujj hajrá!!! ;-)
Meglesz. Ne rettegj! A tervekről, szánt szándékokról nyilatkozott. Amikor rákérdeztek a konkrét számokra, korrektül válaszolt. Egylőre még nem tudják a pontos összegeket. Azaz más a koncepció. Ennyit kell megtakarítani és azt bevasaljuk árkon-bokron, tűzön vízen át. Nem fiskális bankárszemlélet. De mondjuk elhangzott egy konkrét intézkedéstervezet. Ez pedig a munkanélküli segély időtartamának lerövidítése. (Mennyivel? - mégse konkrét?) Na de párhuzamosan vele közmunkaprogram is. Nyilván egy munkanélkülinek sem az a jó, ha sokáig dekkol a semmittevésben, hanem ha minnél előbb megfelelő munkát talál. A kettő együtt pedig igen komoly megtakarításokhoz vezethet. Szerintem. Mennyi az annyi? Majd meglátjuk! Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy ahogy esik, úgy puffan, bár a ballibbant értelmiség folyamatos puffogtatásba kezd mindúttalan. Lehet, hogy most kicsit mind úttalan?!?!? ;-)
Ezeket értse meg az akinek az anyja is férfi volt.
Most már túlmentek a tűréshatáron.
Továbbra is aktuális:
"Ágoston Balázs: Az ellenséggel nincs alku!
Divatos szófordulat, hogy kettészakadt az ország. A megállapítás kétségtelenül igaz, az általános megközelítés és főleg a jelenség magyarázata azonban végzetesen téves. Alpári hazugság ugyanis, hogy a jobboldal „békétlen”, „avitt”, „nacionalista” politikája húzott volna éles és átjárhatatlan határt a két tábor közé. Valójában arról van szó, hogy a nemzeti oldalnak sikerült az ország felében fölébreszteni az embert és a magyart.
Az tehát, hogy egyre többen vállalják felelősséggel identitásukat, mindenképpen sikernek tekintendő. A kettészakítottság kizárólag az életellenes rögeszméket hajszoló nemzetellenes baloldal felelőssége, hiszen félve szellemi és gazdasági téren elkövetett bűncselekményei következményeitől mindent elkövet annak érdekében, hogy az ország másik felét gyomoringereken keresztül zsarolva megfélemlítse, elképesztő sötétségben és tudatlanságban tartsa.
Ebben készséges partnere az az idegen hereréteg, amely önnön létének egyetlen értelmét 1945 óta az úgynevezett antifasiszta harcban látja. Ami – fasizmus híján – azt jelenti, hogy ez a beltenyészet beteges gyűlölettel veti rá magát mindenre, ami szép, jó, magyar és emberi. Csonka-Magyarországon ma szellemi polgárháború van, s ez tavaly ősszel már kézzel fogható utcai harcokban is megnyilvánult. Sokan megrettentek az összecsapások láttán. Mi úgy véljük, az állati brutalitással kegyetlenkedő rendőrruhás terroristákkal szembeszálló fiatalok úgy reagáltak a hazaáruló, nemzetvesztő rezsim bűneire, ahogy egészséges gondolkodású hazafiaknak kell. Ez mindenesetre reménykeltő.
Épp ezért gyomorforgatóan álságos és gyáva az a magatartás, amely újabban az úgynevezett jobboldal egyes értelmiségi köreiben is felütötte a fejét, nevezetesen, hogy a két politikai oldalnak ki kell egyezni, össze kell fogni egymással. Merthogy, állítják az ostobák és/vagy a gyávák, ez az ország érdeke.
A valódi jobboldalnak ezt a gondolatot csírájában kell elfojtani, hiszen ez a legsúlyosabb defetizmus. Az élet nem egyezhet ki a halállal, az igazság nem köthet kompromisszumot a hazugsággal. A normális, hazafias gondlkodású emberek nem parolázhatnak az életellenes szélsőségekkel. Szögezzük le, mondjuk ki, legyünk tisztában vele, hogy a baloldal, tehát a kommunista és liberális erőtér szellemi gyökereinél, hagyományainál fogva és legprofánabb gazdasági érdekei okán is közösségellenes, emberellenes, nemzetellenes. Vagyis, nem győzzük hangsúlyozni, szélsőséges.
A baloldalnak, amely számára Magyarország nem haza, hanem vadászterület, nem érdeke, hogy bármiféle nemzeti egység alakuljon ki nagy közös célok érdekében. A baloldal idegen érdekek képviselője, s így a magyarság sorvadásában, pusztulásában érdekelt. Erre irányul minden rezdülésük, kezdve a magyar emberek elnyomorításától, folytatva a családok szétverésén, az erkölcsi relativizmuson, a legszemérmetlenebb kettős mércén, az idegenség zajos dicsőítésén, az oktatás és a közegészségügy tudatos lerombolásán keresztül az elszakított magyarok aljas, hazug kampányig.
Gróf Széchenyi István mondta egykor, hogy ha közös erkölcsi alapon állunk, akár vitatkozhatunk is. Nos, a magyarországi magyarellenes baloldalnak semmiféle erkölcsi alapja nincs, s nem találni egyetlen olyan fogalmat sem, amelyet ők úgy értelmeznének, mint a tisztességes hazafiak.
Ezért lehetetlen velük bármiről is tárgyalni, ezért nem lehetséges velük kiegyezni. Mert minden, ami nekik jó, az a magyarság számára káros. A hódítókkal nem egyezkedni kell, hanem szembeszállni velük. Magyarországot újra magyarrá kell tenni. Föl kell szabadítani és vissza kell magyarosítani az államot, megszüntetve a jelenlegi interregnumot.
Felháborító a „kiegyezés” szó használata is a sajnos egyes „jobboldali” értelmiségiek által is kívánatosnak tartott megalkuvás, árulás leplezésére. Ez a fogalom a bécsi udvar és a magyar politikai elit (amely, tegyük rögtön hozzá, a szó valós értelmében elit volt) nagy művének megnevezésére van fenntartva. A kiegyezés következtében Magyarország gazdasága föllendült, a magyarság lélekszámban gyarapodásnak indult, kulturális és civilizációs téren élen járt Európában. Sajnos nem sokan tudják például azt a tényt, hogy a világon elsőként Temesváron vezették be az elektromos utcai világítást 1884-ben. Ekkoriban az Egyesült Államok hadserege még bőszen gyilkolta az őslakókat. Nem mintha az említett ármádia jellemzően nem ezzel foglalatoskodna fennállása óta.
A mai megalkuvási kísérlet (amely egyébként maga a sokat hivatkozott antalli örökség) ezzel szemben Magyarország és a tizenötmilliós magyarság számára kizárólag kártételt eredményezne. E megalkuvás lényege ugyanis nem az, hogy két, érdekeik egy részét tekintve szemben álló nemes fél mindkét oldal számára előnyös, stabilitást eredményező konstrukciót hoz létre. A manapság sugalmazott árulás azt jelenti, hogy a bűnök büntetlenek maradnak, a magyarság gyarmatosítása és rabszolgává tétele akadály nélkül folyhat, s cserébe az állítólagosan jobboldali gyávák megtarthatják, amijük van. Az értelmiség megalkuvást sugalmazó áruló része tehát magára akarja hagyni a nemzetet.
Nos, ilyesfajta egyezségről szó sem lehet! A magyar hazafiaknak, kinek-kinek saját zászlaja alatt, egységesen föl kell sorakozni a magyarellenes táborral és a janicsárokkal szemben! A frontvonalat nemhogy nem szabad elmosni, de nagyon határozottan fönn kell tartani, az ellenséggel meg kell ütközni, és le kell győzni! Magyar megújulás, magyar feltámadás csakis akkor képzelhető el, ha a kártevőket kiiktatjuk a politikai rendszerből. Mondjuk ki, Gyurcsány Ferencnek választási csalásért, gazdasági bűncselekményekért és hazaárulásért börtönben a helye! Úgyszintén mindazoknak, akik ilyen-olyan előnyökért bármilyen módon részt vettek a nemzeti vagyon széthordásában, a magyar nemzet ellen elkövetett vétkekben, ide értve a közösségellenes devianciák népszerűsítését, az elszakított országrészek magyarjai elleni uszítást, a magyarság történelmi veszteségeinek relativizálását, nemzeti öntudatunk szimbólumainak gyalázását.
Azoknak, akik ilyen bűnökben vétkesek, nem lehet helyük Magyarország politikai életében! Igen, végre rendszert kell váltani! Az alávetettség rendszerét végre egy magyar érdekű államnak kell fölváltani. Amelyben sokféle elgondolásnak, nézetnek helye lehet, de amely nem tűri meg a magyarellenességet. A magyarságnak végre nem megalkudni kell, hanem legyőzni a halált."
Vigyázz mert Téged is összeszámolnak és átugorják a bűvös 300-as határt! ;-))
Különben ilyen rendezvényekre kilátogat sok elleonoldali is kéjváncsi fáncsiságból, vagy csak röhögni egyet. Én is voltam már így. Fidesz EU kampánynyitó a városligetben. Na szóval volt egy kis kultúrális családi esemény meg miegymás. Mi ez a nagy nyüzsi itt? Megnézzük? Meg. Döntött a család. Na szóval beálltunk a tömegbe és mellettem állt két ficere, akik végigröhögték az egészet. (nem értettem min is röhögnek) Szóval van ide-oda ilyen hatás. Nem mindegy azonban a létszámarány. 300-hoz a 30, vagy 3000-hez ugyanennyi. :-))
A publicista nyilván háttéranyagként tekint a Jobbik (amely támogatja sokmindenben Kormányt, sőt részben az ő programjuk valósul meg) 15%-ára és mégjobban zavarja őket a háttérben. 68%+12% = 80%. Az már 48-as komcsi, vagy 34-SS-es (??) nemzeti cucclista fasiszta, hitleri kategória. Szóval azért őket is meg lehet ám némi empátiával érteni. :-((
Hasonló téma. Orbán bejelenti a kiadáscsökkentéseket. Ballibbant média ráugrik, hogy na látjátok megszorítás. Hazudott. (Mindenki magából indulna ki? :-()
Pedig semmi több mint átszervezés, és célszerű takarékosság. Na az se mindegy kinek a rovására? Pl. ugye a gyógyszerkasszát már előre kielemezgettem, hogy mikre is számítsunk. A gyógyszarász multik nem sokkal jobbra, profitügyileg, mint ma. Na majd máma a szörnyen becsapottak tüntetése a Kossuth téren. Alig várom. Remélem lesz valami élő közvetítés itt is.
Másik téma. Tarlós megszünteti a szigetfesztivált. Holott semmi más nem történt, minthogy eddig az önkormányzatnak ebből a rendezvényből nem volt semmi bevétele és megnézték, hogy lehetne-e? A közterülethasználati díj ad erre jogi alapot, de a terület olyan hatalmas, hogy a jelenlegi és arra a területre vonatkozó tarifákon az 2.5 milliárd forint lenne. De nem akarnak ennyit, mert tudják hogy az megszüntetést jelentene valóban, hanem elkezdődnek a tárgyalások arról, hogy 0 Ft-ról->mennyi lehet az annyi, úgy hogy élni és élni hagyni. Nyilván itt megint arról van nagybaszó, hogy a köz-, és magánérdek helyes arányai a profitosztozkodásban, pofozkodásban. Úgyhogy megnyugtatom a balbalibbantakat, hogy LESZ SZIGETFESZTIVÁL!!!
Erre mondják azt: " ...kibújt a szög a zsákból..."
Tehát egy jobboldali-nemzeti kormány, amely kétharmados alkotmányozó többséggel bír, az gyanús kísértés a demokrácia elméletében.
Ez olyan tipikusan libsi, de a legótvarosabb szadeses fajtából, hogy nylonzacskóért kiált!
Amúgy meg:
"
Amit a Daul-eset bizonyít
Joseph Daul-t tegnap rosszul idézte a francia AFP hírügynökség. Pont az ellenkezőjét jelentette annak, mint amit az Európai Parlament legnagyobb frakciójának a vezetője nyilatkozott a kettős állampolgárságú magyarok szavazati jogáról. A joviális vezető politikus nem azt mondta, hogy ne adjanak nekik választójogot, mert ez Európa stabilitását veszélyezteti, hanem, ellenkezőleg, hogy adjanak, mert ez a természetes Európában.
Ha nálunk a neoliberális ellenzék neoliberalizmusa mellett magyar is lenne – mint ahogyan az olasz neoliberálisok olaszok, a spanyolok spanyolok, a lengyelek lengyelek -, először kételkedne, hogy éppen egy jobboldali, konzervatív, francia állampolgárságú elzászi mond olyasmit, ami egyáltalában „nem illik a képbe”. Majd hangos asztalcsapkodással kérik ki magának azt, hogy a magyarokat diszkriminálják abban az Európában, ahol a kettős állampolgársággal kettős szavazati jog is jár, azaz az illető szavazhat tartózkodási helyén (ha az adott ország állampolgára) és szavazhat másik állampolgársága szerinti választásokon, például a helyi külképviseleteknél vagy levélben.
De a neoliberális ellenzék és sajtója nem ezt tette. Örvendve és kárörvendve vetette rá magát az álhírre, a magyarok ellen.
Ilyen ellenzék nincs sem Európában, sem – és ezt a kijelentést nem tesszük könnyedén – az egész világon. Vagyis egy olyan ellenzék és szavazói, amely és akik zsigerből gyűlölik saját népüket és tapsolnak annak, ha külső erők vagy tényezők diszkriminálják.
A Daul-eset a legjobb (legcsúfabb) bizonyítéka annak, hogy valóban különleges ország vagyunk, különleges ellenzéki emberanyaggal.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung szombaton kibökte, hogy mi bántja valójában.
Ez: „Magyarországon olyan kormány került hatalomra, amely nyugat-európai szóhasználattal »jobboldali-nemzetinek«, tehát gyanúsnak minősül, és kétharmados alkotmányozó többséggel bír a parlamentben. Ez kísértést jelent a zavartalan kormányzásra, amely nem igazán fordul elő a demokrácia elméletében. Ezért is legitim, hogy figyelemmel kísérjük a budapesti fejleményeket.”
Ovi karácsony előtt megmondta (Van érzéke hozzá?):
Nem lehet, hogy a kormánytisztviselőkről szóló törvénytől, a NENYI-n és a MAL Zrt. ürügyén magáncégek ideiglenes állami felügyelet alá vonásának megteremtésén át, az Alkotmánybíróságnak a visszaható hatályú törvénykezés érdekében történő kasztrálásáig és a Költségvetési Tanács kivégzéséig direkt történnek olyan tempóban az események, hogy levegőt venni se legyen idő? A médiatörvény mindennek betetőzése volt. Ez így együtt elég csinos sorozat, s bár nem vitathatom el senkinek a jogát, hogy mindezzel összességében is egyetértsen, az látható, hogy a magyar kormány kedvezőtlen nemzetközi megítélését aligha egyetlen törvény okozza. Ebből következően nem sokat változtatna a helyzeten, ha a médiatörvényt netán visszavonnák vagy megváltoztatnák
Európa háborog. Állapítsuk meg ezt mindenféle szenvedély és értékítélet nélkül, félretolva ezúttal a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság által kiprovokált obligát faszozást és seggfejezést is. Sem a gúny, sem az "énmegmontam" kioktatás nem vezeti a tollam, kárörvendeni - potenciális kárvallottként - végképp nincs miért.
Európa háborog - rögzítem szenvtelenül azok kedvéért, akik komolyan hittek abban, hogy Orbán Viktor második kormánya semmilyen szempontból nem fog nemzetközi kötelezettségeinkkel, a korszellemmel, a nyugati demokráciákban bevett (noha korántsem tökéletes) normákkal szembeszegülni. Az ezzel való riogatás csupán a baloldal megszokott és kétségbeesett kísérlete ellenfelei lejáratására. A kurucos kirohanások, a szellemi alvilággal való érintkezések, csak bizonyos választói csoportok becsatornázását, a szélsőségesek leszerelését szolgálják. A Fidesz egy nagy európai pártcsalád fontos és megbecsült tagja, miért iratkozna ki az előkelő klubból?
Európa most mégis háborog, és ez a háborgás nem egy rossz törvénynek szól, mint ahogy azt néhány, magát elfogulatlannak és mérsékeltnek tartó elemző látni vagy láttatni szeretné, megteremtve az önáltatásnak és a közhülyítésnek egészen új minőségét. Kintről ezek szerint tisztábban látszik, hogy a médiaszabályozás nem egy apró malőr, egy kisiklás, egy értelmetlenül vállalt konfliktus, hanem része egy nagyobb egésznek, amely a maga teljességében tolerálhatatlan. Az egyes elemek külön-külön még csak-csak magyarázhatóak lennének.
*
Máshol is élnek politikusok azzal a retorikai fogással, hogy sikerüket az ország sikerként tüntetik föl, ám olyas fokú ízléstelenségre aligha találunk példát, hogy országgyűlési határozatban azonosítsák a nemzet győzelmével egy konkrét párt győzelmét, szimbolikusan és hivatalosan kirekesztve a nemzetből a választók 47, a teljes választókorú népesség 66 százalékát. A külföld ezen legföljebb megdöbben, azt pedig csak egzotikus népszokásként tudja fölfogni, hogy a határozatról szóló nyilatkozatot mindenhová kiaggattatják.
A bankadót, és a válságadókat - főleg, ha azok valóban ideiglenesek - szintén csak rosszalló morgás fogadhatja; a legkülönbözőbb uniós kormányok is időről időre megpróbálkoznak a korlátok nélküli belső piacot, és a szektorsemlegességet kikezdő intézkedések meghozatalával, továbbá nem feltétlenül áll távol tőlük, hogy a mieinkhez hasonló bújtatott protekcionista technikákat alkalmazzanak. Igaz, mindezt nem szokta szüntelen bankározás, oligarcházás hovatovább burzsujozás, és a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szembeni verbális szabadságharc kísérni.
Ráadásul ezekben az ügyekben előbb-utóbb győzedelmeskedni szokott a józanész és a belátás, vagy ha mégsem, akkor az Európai Bizottság, végső soron a Bíróság. Az unióba félig belépni nem lehet, a közösségi mechanizmusok végül elérik céljukat. Érdemes megvárni ezeket, főleg a válság okozta nagyvállalat-ellenes hangulatban, amikor is mindenki ódzkodik attól, hogy az óriáscégek, és különösen a pénzügyi szolgáltatók lobbistájának tűnjön. Főleg az olyan kusza jogi szituációk megítélésénél, mint a magánnyugdíjpénztárak kivéreztetésének esete. Az ugyan világos, hogy a megtakarítások kezelésének államhoz irányításakor (remélem, elég finoman fogalmaztam), igen nagyvonalúan kezelték a tulajdonnal való rendelkezés jogát, és a szerződési szabadságot, azonban, hogy ezeket a jogokat mikor érte egyértelmű és indokolhatatlan sérelem, csak hosszadalmas procedúra végén lehet megállapítani.
Szintén nincs egzakt nemzetközi szabványa annak, hogy egy adott államban ki őrködik a törvényesség, a jogállamiság szabályainak betartása fölött, hogy mely szervezet látja el a végrehajtó és törvényhozó hatalom kontrollját, és hogy annak függetlensége mennyire biztosított. Kevesek számára egyértelmű, hogy az Alkotmánybíróság hatásköreinek megnyirbálásával a magyar jogrendből a legfontosabb intézményi garancia hullott ki.
Annak sincs pontos meghatározása, hogy egy választási rendszer meddig tekinthető még demokratikusnak. Európában is számtalan szisztéma létezik, és a nyugati politikusoktól sem idegen a választási szabályok manipulálása. Ameddig látványosan nem befolyásolják a végeredményt, senki nem fog a belügyekbe ezért beleszólni. Ütőképes és hiteles ellenzék hiányában (márpedig nálunk éppen ennek hiánya van) abból nem lesz botrány, hogy a feltételeket oly módon változtatják meg, hogy az indulni szándékozóknak ne legyen azonos esélyük. Ami nem azt jelenti, hogy a trükközést - például az önkormányzati választójogi szabályozás átszabásakor - ne vennék észre, illetve ne regisztrálnák a visszaélésre vonatkozó egyéb vádakat is.
Valószínűleg azt is pontosan tudják az ezzel foglalkozó diplomaták, a külföldi szerkesztőségek illetékes munkatársai, és a médiapiac szereplői, hogy mifélefolyamatokzajlanak - törvényi szabályozástól függetlenül - a magyar médiában. Feltehetőleg figyelemmel kísérik a kormányközeli cégek nagybevásárlását, az újságírókat ért szelíd és kevésbé szelíd pressziókat, a közmédia oly mértékű megszállását, hogy a miniszterelnök pártrendezvényeinek állandó díszletelemét kinevezik az első számú közszolgálati tévécsatorna főnökéül.
Itt még mindig lehet a francia köztársasági elnök kinevezési gyakorlatára hivatkozni, mint ahogy arra is lehet példákat keresni a művelt világból, hogy valamelyik állami vezető minden tisztséget - legyenek bár függetlenek a kormánytól - saját embereivel óhajt betölteni. Olyasmit azonban alig fogunk találni, hogy ezt mindenféle szakmai presztízs nélküli szerzetekkel teszik, mint ahogy azt is ritkán tapasztalhatjuk, hogy a teljes köztisztviselői kart törvénnyel kívánják megfélemlíteni.
A médiatörvény mindennek betetőzése volt.
*
Ez így együtt elég csinos sorozat, s bár nem vitathatom el senkinek a jogát, hogy mindezzel összességében is egyetértsen, az látható, hogy a magyar kormány kedvezőtlen nemzetközi megítélését aligha egyetlen törvény okozza. Noha Török Gábor szerint (természetesen) a médiatörvény "’csak’ politikai vakság és önsorsrontó politika, nem pedig a diktatúra építésének fontos állomása”, mégsem lehet meglepődni azon - ha nem ragadunk le az éppen utolsó esemény boncolgatásánál -, hogy a külső szemlélő előtt egy bezárkózó, vezérelvű és cinikus állam képe bontakozik ki.
Amennyiben valaki úgy gondolja, hogy ez csupán optikai csalódás, semmiféle tervszerűség nincs az elmúlt félév eseményeiben, az egyetlen dolgon töprengjen el. Nem lehet, hogy az intézkedések, törvénymódosítások, személyi változások gyors egymásutánja egyetlen elemében mégiscsak koncepciózus? Mégpedig a sorozatjelleget illetően. Nem lehet, hogy a kormánytisztviselőkről szóló törvénytől, a NENYI-n és a MAL Zrt. ürügyén magáncégek ideiglenes állami felügyelet alá vonásának megteremtésén át, az Alkotmánybíróságnak a visszaható hatályú törvénykezés érdekében történő kasztrálásáig és a Költségvetési Tanács kivégzéséig direkt történnek olyan tempóban az események, hogy levegőt venni se legyen idő?
Példának okáért a magánnyugdíjas-médiatörvényes év végi hangzavarban szinte visszhangtalan maradt Polt Péter legfőbb ügyésszé választása. Nem a személyét akarom megítélni (hadd játsszak egy kicsit én is Török Gábort - no, jó, ez nem fog menni, néha mondani is kell valamit), de tényleg függetlenül attól, hogy ki mit gondol róla, az elmúlt évek egyik legtöbbet kritizált személyéről van szó. Újbóli pozícióba kerülését megelőzően - de legalábbis azt követően - számtalan szempontot fölvető, érvek sokaságát fölvonultató vitának kellett volna kibontakoznia. A demokratikus vita az, amelyet egy demokratikus ország a legkevésbé nélkülözhet. Nálunk viszont ilyesmi nyomaiban is alig létezik, így ha van antidemokratikus szándék (márpedig a nyugat-európai vezetők és tudósítók éppen azt föltételezik, hogy van), az elég könnyen utat tör magának.
Ebből következően nem sokat változtat a helyzeten, ha a médiatörvényt visszavonják vagy megváltoztatják. Az Origo finoman feddő vezércikkében annak a reményének ad hangot, hogy a módosítás bekövetkezik, és akkor "a kormányfőt most Lukasenkóhoz vagy Chávezhez hasonlító nemzetközi kommentátorok minél hamarabb kénytelenek lesznek új cikkeket írni, amelyekben megállapítják: a riadalom immár nem indokolt, a magyar demokrácia megvédte a nyilvánosságot és ezáltal saját magát". Már miért tennének ilyet?
A külföldi lapok nem Magyarországot hasonlították Fehéroroszországhoz (a különbségek ugyanis eléggé egyértelműek, például mi tagja vagyunk az uniónak), hanem Orbánt Lukasenkóhoz. Mivel vélhetik úgy, hogy a törvény elfogadásával a kormány szándékait illetően már elárulta magát, a törvény módosításával a párhuzam nem csorbul. A figyelem nem fog lanyhulni, és minden újabb sorozatba illeszthető cselekmény, avagy a régebbiek körüli újabb fordulatok ismét ki fogják váltani a már megismert reakciókat.
*
És Európa továbbra is háborogni fog. Tartozunk annyival egymásnak, nota bene: a hazánknak, hogy a háborgást komolyan vegyük. Bármit is gondoljunk a bírálatok igazságtartalmáról (kezdek belejönni a Török Gábor-i tónusba), csak nehezítünk helyzetünkön, ha bagatellizálni próbáljuk azokat.
Mondjuk úgy, ahogy Szijjártó Péter orbánszóvivő tette, aki jobban tudta Berlinnél, hogy mit akart mondani Berlin. Még az erről szóló MTI-tudósítást is saját kezűleg igazította helyre, hogy aztán a diplomáciában több mint rendhagyó és egészen kínos módon Berlin közölje, pontosan úgy értették, ahogy mondták: a magyar EU-elnökségre nem vet jó fényt a médiatörvény, üdvözlik a Bizottság vizsgálódását, egyébként meg nincs szükségük önkéntes tolmácsra. Szijjártó persze körbe lett röhögve (volt ideje megszokni), ám a kormánnyal baráti viszonyban lévő média nem tette föl a kérdést, hogy mit hisznek ezek az európai döntéshozókról, főleg mit gondolnak a hazai közvéleményről, és nem utolsósorban: mit képzelnek magukról.
Nem, ment a kacarászás Luxemburg méretén, figyelmen kívül hagyva, hogy a luxemburgi külügyminiszter éppen német kollégájától kijőve szólt be Magyarországnak, és szerepéből adódóan amúgy is a kellemetlen, ám kollektív álláspontokat szokta ismertetni. A szembenézés helyett azonban boldogan lebegtették, ha száz cikk közül találtak egyet (többnyire antiglobalista, balos szerzők tollából) amelyik árnyalni próbálta a magyar kormányról kialakult sötét képet, további mulatságos szituációkat teremtve ezzel.
Annál a Magyar Hírlapnál, amelyik éveken át "Globália" kozmopolita szócsöveként emlékezett meg az Economistról, hirtelen "tekintélyes brit hetilappá" avanzsált az orgánum, miután közölt egy Orbánnal némileg megértőbb írást. Azt már nem különösebben propagálták, hogy az Economist később a legabszurdabb összetűzésbe keveredett az objektivitásáról és mértéktartásáról ismert Hír Tévével, amikor is az utóbbi szakmai normákra óhajtotta oktatni az előbbit. (Arra ki se térnék, hogy micsoda örömködés fogadta, mikor a The Times budapesti tudósítója szerint a Fidesz csupán kulturális vandalizmust és aggodalomra okot adó hatalomkoncentrációt hajt végre, de nem épít diktatúrát.)
Úgy egyébként is a kormányhoz húzó, avagy csak a szocialisták utálatát minden másnál előrébb soroló sajtómunkások és más megmondók úgy viselkednek, mintha a Népszavával vívnának csörtét. A külföldi véleményeket hajlamosak a szokott "huhogók", "hivatásos rettegők", "bérpánikolók" megbélyegzéssel elintézni. Akik elnézőbbek a forrófejű idegenekkel szemben, azok csak tájékozatlanságból fakadó heveskedést sejtenek a háttérben. A "média […] harcosan és akár öncélúan is kiáll a szabadságjogok mellett, akkor is, ha azokat nem fenyegeti senki" - adja meg az alaphangot Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár, "hobbiérdeklődők" - kontráz Szánthó Miklós (nem fontos megjegyezni) a közismerten független Nézőpont Intézet munkatársa.
Mások az előző évekből átmentett harci kedvvel igyekeztek a nemzetközi közvéleményt a Mészáros Tamás - Debreczeni József - Vásárhelyi Mária tengelybe tuszkolni. A Mandiner főszerkesztője "A médiatörvény-hiszti hülyeségbajnokai" címmel emlékezik meg a ZDF-ről, meg a legnagyobb német újságíró-szövetségről. Még az általam kedvelt (nehogy baja legyen ebből, de tényleg bírom) Stumpf András is "hiteltelen és tájékozatlan európai tótumfaktumokról" ír.
Nem értem, hogy miért hiszik azt egyesek, hogy budapesti szerkesztőségekből és államtitkári szobákból stigmatizálhatják, a "drágabolgárúr" nem-kell-vele-törődni kategóriájába helyezhetik a világ kormányait és nagy befolyású lapjait. Ezt az eljárást amúgy belnemzeti viszonyainkban is felettébb károsnak tartom. Egyrészt Gréczy Zsoltnak is lehetnek megfontolandó gondolatai, bár ezt magam is nehezen tudom elképzelni, másrészt ez azzal a következménnyel jár, hogy a nagy egyensúlyozó művészek veszik a szélsőnézetek mértani közepét, és úgy alakítják ki mértékadónak tartott álláspontjukat.
Történetesen most Merkel, a Washington Post, Sarkozy, az Economist és a többiek véleménye, valamint a Magyar Hírlap és Szánthó Miklós (még mindig felejtős) között kell megtalálni a középutat. Ne aggódjunk, sikerül. Török Gábor (ki más?) ekként egyensúlyoz: "vallom, hogy a szándékokra vonatkozó külföldi bírálatok egy része valóban túlzás, félreértés vagy pánikkeltés". Amennyiben ténylegesen az értéksemleges, leírójellegű, csak a dolgok megértésére koncentráló politikatudományról van szó, akkor talán meg kéne mondani, hogy ki, milyen célból, és hogyan kelt pánikot. Ellenkező esetben kénytelen vagyok feltételezni, hogy az elfogulatlan elemző egyetért azokkal, akik meg is mondják a pánikkeltés okát. Márpedig vannak, akik megmondják, és abban nincsen köszönet.
Ennek részleteiről és lehetséges következményeiről majd a következő alkalommal; mélyre kell hozzá merülni.
Csermely úr: "Ha a médiatörvényben lesz változás, ami jó lenne, mert a törvényt a kontinentális hisztéria közepette érték és érhetik jogos kritikák is, "
Mit nem mond, publicista Csermely ÚRR?
a MINISZTERELNÖK úR (aki Önnek fölöttes Én-je), ezt mondta:
